Platón mint misztikus

Platón világnézetéből tudhatjuk meg, mit jelentettek a misztériumok a görög szellemi életben. Csak akkor érthetjük meg Platónt, ha a misztériumok fényével világítjuk meg. Kései tanítványai, az új-platonikusok, neki is tulajdonítanak egy titkos tanítást, amelyben csak az arra érdemeseket részesítette, mégpedig „titoktartás pecsétje” alatt. Tanítását – ahogy a misztériumbölcsességeket is – titokzatosnak tartották. Az itt elmondandók szempontjából közömbös, hogy hetedik levele esetleg nem is tőle származik, amint állítják, mert mindegy, hogy a levélben ő maga fejti-e ki meggyőződését, vagy más mondja el azt. A fontos, hogy az ő világnézete jut abban kifejezésre.

A levélben ez áll:

„Annyit mondhatok mindazokról, akik úgy írtak, vagy úgy fognak írni, mintha tudnák, hogy mik az én törekvéseim, – amelyekről akár tőlem, akár mástól hallottak, vagy akár maguk eszelték ki – hogy semmiben nem kell hitelt adni nekik. Magam semmit sem írtam erről a tárgyról s ezt nem is tehetném. Ilyesmit egyáltalán nem is lehet szavakba foglalni, mint más tanítást, mert ez megkívánja, hogy hosszasan foglalkozzunk e tárggyal, hogy benne éljünk. Akkor viszont úgy érezzük, mintha egy felvillanó és önmagát tápláló szikra gyújtana fényt lelkünkben.”

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája


Ezek a szavak a kifejezőképesség tehetetlenségét is jelentik, ami csak személyes fogyatékosság lenne, ha nem ismernénk fel bennük a misztériumok értelmét. Annak, amiről Platón nem írt, és soha nem is akart írni, olyasminek kell lennie, aminek kifejezésére az írás alkalmatlan. Érzésbeli átélésnek, élménynek kell lennie, amit futólagos közlésből nem, csak belső átélésből lehet megszerezni. Itt arra a bensőséges nevelésre utal Platón, amelyet a kiválasztottaknak adott.

Számukra szikra, tűz pattan beszédeiből, mások számára csak gondolat. – Éppen nem mindegy, hogyan közeledünk Platón beszélgetéseihez. Mindenkinek a maga szellemi alkata szerint jelentenek többet, vagy kevesebbet. Platónból sokkal több áradt tanítványaiba, mint előadásainak szószerinti értelme. Ahol tanított, hallgatói misztériumi légkörben éltek. A szavaknak megvoltak a felhangjaik, amelyek együtt rezegtek a szavakkal. De ezeknek a felhangoknak szükségük volt a misztériumok légkörére. Különben a semmibe hangzottak el.

A platóni beszélgetések középpontjában Szókratész személye áll.

Szókratész Halála – Jacques Louis David

A történelmi adatok most nem lényegesek. Szókratész jelleméről van szó, ahogyan Platón látja. Szókratészt halála az igazság szentjévé avatta. Úgy halt meg, ahogy csak a beavatottak tudnak meghalni, akiknél a halál csak egyik mozzanata az életnek. Úgy ment a halálba, ahogy a lét bármely eseménye felé. Viselkedése olyan volt, hogy még barátaiban sem születtek olyan érzések, amilyenek hasonló helyzetben szoktak. Phaidon mondja „A lélek halhatatlanságáról” szóló beszélgetésében:

„Ami engem illet, valóban egész különösen hatott rám. Nem töltött el részvét, mint valakit, aki meghitt barátja halálánál van jelen. Oly boldognak tűnt előttem magatartásában és beszédében, oly állhatatosan, nemesen végezte életét, hogy bíztam abban, az alvilágba sem isteni küldetés nélkül száll le, ott is jobb sora lesz, mint bárki másnak. Ezért sem ellágyulás nem lett úrrá rajtam, ahogy azt ilyen gyászos esetben elvárná az ember, sem pedig az a derűs hangulat, amely akkor fogja el az embert, amikor filozófiával foglalkozik, bár a beszélgetések ilyen jellegűek voltak. Csodálatos állapotban voltam, és szokatlan keverékét éreztem a jókedvnek és szomorúságnak, amikor elgondoltam, hogy ez az ember mindjárt meg fog halni.”

És a halálba induló Szókratész a halhatatlanságról beszélt tanítványainak. Ő, aki tapasztalatból ismeri az élet értéktelenségét, minden észoknál és logikánál meggyőzőbb. Mintha nem is ember beszélne – hiszen ez az ember éppen távozóban van, hanem maga az örök igazság, aki egy mulandó személyiségbe költözött. Ahol valami időbeli a semmibe foszlik, ott van meg mintegy a légkör, amelyben az örökkévalóság megszólalhat.

A halhatatlanságnak nem logikai bizonyítékait adja. Az egész beszélgetés arra irányul, hogy barátait az örökkévalóság meglátásához vezesse. Akkor nincs szükségük bizonyítékokra. Mert miért kellene bebizonyítanunk a rózsa pirosságát annak, aki látja? Miért kellene bizonyítanunk a szellem örök mivoltát annak, akinek szemét felnyitottuk, hogy azt maga lássa? – Tapasztalatokra, élményekre utal Szókratész. Az első maga a bölcsesség élménye. Mit akar, aki bölcsességre törekszik? Szabadulni attól, amit érzékei a mindennapi megfigyelésben nyújtanak. A szellemet akarja megkeresni a fizikai világban.

Nem olyasmi ez, ami a halálhoz hasonlítható?

„Azok ugyanis – véli Szókratész – akik helyesen foglalkoznak filozófiával, – nem törekszenek semmi másra – anélkül természetesen, hogy ezt mások észrevennék – mint hogy meghaljanak, és holtak legyenek. Ha pedig így van, akkor ugyancsak különös lenne, hogy ha egész életükön át csak ezen fáradoztak, amikor végül elérkezik, kelletlenül fogadják, amire oly hosszú időn át törekedtek.” –

Szókratész, hogy ezt megerősítse, azt kérdezi egyik barátjától:

„Úgy gondolod, méltó egy filozófushoz, hogy az úgynevezett érzéki örömöket keresse, mint az ínyenc a falatot, az italt, a nemi ösztön kedvteléseit? Vagy a test egyéb szükségleteinek kielégítését? Gondolod-e, hogy az ilyen ember sokra becsüli ezeket? Gondolod-e, hogy az ilyen ember többre becsüli, vagy nagyobb mértékben veti meg, mint amennyire a feltétlen szükség kényszeríti, hogy szép ruhája, cipője és egyéb testi ékessége legyen? Általában nem úgy tűnik-e neked, hogy az ilyen ember egész figyelmét nem testére irányítja, hanem amennyire csak tőle telik, elfordul testétől, és lelkével foglalkozik? Tehát elsősorban arról lehet a filozófust megismerni, hogy eloldja lelkét a test kötelékétől, inkább, mint bárki más.”

Ezután Szókratész már kimondhatja, hogy a bölcsességre való törekvés abban hasonlít a halálhoz, hogy az ember elfordul a testiségtől. De hová fordul? A szellem felé. Akarhatja-e azonban a szellemtől ugyanazt, mint az érzékeitől? Szókratész azt mondja erről:

„hogy áll a dolog magával az ésszerű gondolkozással? Gátolja-e a testünk, vagy sem, erre irányuló törekvésünket? A látás és hallás ad-e valamilyen bizonyságot az embernek az igazságról? Vagy csak a költők éneklik, hogy semmit sem hallunk és látunk igazán?… Mikor talál hát a lélek az igazságra? Mert ha a test segítségével igyekszik valamit megfigyelni, ez nyilvánvalóan megcsalja.”

Mindaz, amit érzékeinkkel észlelünk, keletkezik és elmúlik. És ez a keletkezés és elmúlás okozza éppen, hogy csalatkozzunk. De ha ésszerű gondolkodással mélyebben tekintünk a dolgokra, az örökkévalóságot találjuk meg benne. Érzékeink tehát az örökkévalóságot nem igazi alakjában mutatják. Megcsalnak abban a pillanatban, amikor feltétlenül bízunk bennük. Nem csalnak meg többé, ha gondolkodó belátással állunk velük szemben és így vizsgáljuk, amit mondanak.

De hogyan tudna ítélni a gondolkodó belátás az érzékek által közöltekről, ha nem élne benne valami, ami több, mint az érzékek észleletei?

Hogy mi igaz, mi hamis, csak olyasvalami döntheti el bennünk, ami a fizikai testen mintegy kívül van, ami tehát a fizikai test törvényeinek nincs alávetve. Ez a valami nem lehet a testi keletkezés és elmúlás törvényeinek alárendelve. Mert ebben a valamiben az igazság van. Az igazságnak azonban nem lehet múltja, vagy jelene. Nem lehet most ez, máskor az, mint a fizikai dolgok. Az igazságnak tehát örökkévalónak kell lennie. És amikor a filozófus a fizikaitól, a mulandótól az igazság felé fordul, egyúttal az abban lakó örökkévalósághoz jut. Ha teljesen elmélyedünk a szellemben, egészen az igazságban élünk. Ekkor a fizikai már nemcsak fizikai alakjában áll előttünk.

„A legteljesebben az érheti el ezt – mondja Szókratész – aki amennyire csak lehet, a szellemmel közelít meg mindent, anélkül, hogy akár szemét, akár más érzékszervét használná a gondolkodásnál. Aki csak a tiszta gondolatokkal dolgozik, a gondolatokat tisztán ragadja meg, amennyire csak lehet függetlenül a szemtől, a fültől, röviden az egész testtől, mert a test csak zavarja a lelket és akadályozza abban, hogy eljusson az igazsághoz és belátáshoz. Nem azt jelenti-e a halál, hogy a lélek megszabadul és elválik a testtől? Erre a szétválasztásra pedig leginkább csak az igazi filozófusok törekszenek. A filozófus feladata tehát, hogy a lelket megszabadítsa és elválassza a testtől. Balgaság tehát, ha az az ember, aki egész életét arra szánta, hogy amennyire csak lehet, megközelítse a halált, amikor elérkezik, visszarettenjen tőle. A bölcsesség igazi keresői valóban a halál elérésére törekszenek és a halál az összes emberek között legkevésbé az ő számukra félelmetes.”

Szókratész szerint minden magasabb erkölcsiség alapja is a testtől való megszabadulás. Aki csak a test parancsának engedelmeskedik, nem erkölcsös. Kicsoda bátor? – kérdi Szókratész. Bátor az, aki nem testének engedelmeskedik, hanem akkor is szelleme követelményeinek enged, amikor ezek a testet veszélyeztetik. És kicsoda megfontolt? Nem azt jelenti-e a megfontoltság, hogy

„vágyaink nem ragadnak el, hanem közömbösen és erkölcsösen állunk velük szemben? Nem csupán azok-e tehát a megfontoltak, akik a testet a legkevesebbre sem becsülik és a bölcsesség iránti szeretetnek élnek?”

És így van ez Szókratész szerint minden erénnyel.

Szókratész elmegy egészen az észszerű gondolkodás jellemzéséig. Mit jelent egyáltalán megismerni? Kétségtelenül úgy jutunk megismeréshez, hogy ítéleteket alkotunk. ítéletet alkotok egy tárgyról, azt mondom például: ami előttem áll, egy fa. Miért mondhatom ezt? Csak azért, mert már tudom, mi egy fa. Emlékeznem kell a fáról alkotott képzetemre. A fa fizikai dolog. Amikor tehát egy fára emlékszem, egy fizikai dologra emlékszem. Akkor mondom valamire, hogy fa, ha hasonlít arra, amit már régebben észleltem, és amiről tudom, hogy fa.

Az emlékezés közvetíti számomra a megismerést. Az emlékezés teszi lehetővé, hogy a különféle fizikai dolgokat egymással összehasonlítsam. De megismerésem ebben nem merül ki. Ha két egyenlő dolgot látok, ítéletet alkotok, hogy azok egyenlők. A valóságban azonban két dolog sohasem teljesen egyenlő. Egyenlőséget mindenütt csak bizonyos vonatkozásban találhatok. Az egyenlőség gondolata születik tehát bennem anélkül, hogy a fizikai valóságban az egyenlőség meglenne. ítélethez segít, ahogy az emlékezés segít ítélethez, megismeréshez.

Amint a fa esetében fákra emlékszem, úgy emlékszem két dolognál, amikor bizonyos vonatkozásukban szemlélem őket, az egyenlőség, az egyformaság gondolatára. Emlékezésképpen lépnek fel tehát bennem a gondolatok, amelyeket nem a fizikai valóságból szereztem. Minden ismeretnek, amelyet nem ebből a valóságból nyertem, ilyen gondolat az alapja. Az egész matematika is ilyen gondolatokból áll. Rossz matematikus lenne, aki csak azt tudná matematikailag kifejezni, ami szemmel látható, kézzel fogható. Vannak tehát gondolataink, amelyek nem a mulandó természetből, hanem a szellemből fakadnak.

És éppen ezek viselik magukon az örök igazság bélyegét.

A matematika igazsága, a matematika tanításai örökké igazak maradnak, akkor is, ha holnapra az egész világrend összeomlik és egy egészen új épül fel. Lehetséges, hogy egy másik világrendben olyan feltételek érvényesek, amelyek mellett a jelenlegi matematikai igazságokat nem lehet alkalmazni. Önmagukban akkor is igazak maradnak. De csak ha egyedül van önmagával a lélek, akkor tud ilyen örök igazságokat felszínre hozni. A lélek tehát az igazzal, az örökkévalóval rokon és nem a mulandóval, a látszólagossal.

Ezért mondja Szókratész:

„Amikor a lélek magában elmélkedik, az önmagában tisztához, az állandóan meglevőhöz, a halhatatlanhoz, az önmagával azonoshoz tér, s mint ezekkel rokon, hozzájuk igazodik – ha igazán önmagában van, s ha ez megadatik neki – s akkor mentes a tévelygésektől és ebben a vonatkozásban mindig azonos marad, mert éppen az önmagával azonosat érinti és a léleknek éppen ezt az állapotát nevezzük észszerűségnek. Nézd csak meg, hogy az elmondottak szerint a lélek nem az istenihez, a halhatatlanhoz, az ésszerűhöz, az egyedülihez, a feloldhatatlanhoz, s a mindig ugyanolyanhoz és az önmagával mindig azonosan viselkedőhöz hasonlít-e leginkább. A test viszont az emberihez, a halandóhoz, az ésszerűtlenhez, a változóhoz, a felbomlóhoz, a sohasem azonoshoz és az önmagához soha hasonlónak nem maradóhoz a leghasonlóbb… Ha pedig ez így van, akkor a lélek a magához hasonló alaktalanhoz, istenihez, halhatatlanhoz, ésszerűhöz távozik, ahol megszabadulva tévedéstől, tudatlanságtól, félelemtől, vad szerelemtől és minden emberi gyöngeségtől, megtalálja a boldogságot és akkor a beavatottak nyelvén szólva a hátralevő időt valóban Istennel tölti el.”

Nem az a feladatunk, hogy most az összes utakat megmutassuk, amelyeken Szókratész barátait az örökkévalósághoz elvezette. Valamennyiből ugyanaz a szellem árad. Mindegyik azt mutatja, hogy máshová jut az ember, ha a mulandó fizikai észleletek útját járja, és máshová, ha szelleme egyedül van önmagával. A szellemiségnek erre az ősi, sajátos természetére hívja fel hallgatói figyelmét Szókratész. Ha megtalálják, akkor szellemi szemükkel ők maguk láthatják, hogy örökkévaló. A halálba induló Szókratész nem bizonyítja be a halhatatlanságot, egyszerűen csak megmutatja a lélek mivoltát.

S ekkor kiderül, hogy keletkezésnek és elmúlásnak, születésnek és halálnak a lélekhez semmi köze. A lélek mivolta az igazságban van. Az igazság pedig nem keletkezhet, és nem múlhat el. A léleknek csak annyi köze van a keletkezéshez, mint a párosnak a páratlanhoz. A halál a keletkezéshez tartozik. A léleknek tehát a halálhoz nincs köze. Nem kell-e a halhatatlanságról azt mondanunk, hogy oly kevéssé tételezi fel a halandóságot, mint a páros a páratlant? Nem következik-e ebből, – véli Szókratész – hogy:

„ha a halhatatlan egyben maradandó is, akkor a lélek semmiképp sem pusztulhat el a halállal? Mert az előbbiek szerint nem ragadhatja el a halál és épp úgy nem halhatunk meg, ahogy a három sohasem lehet páros.”

Figyeljük meg ennek az egész beszélgetésnek a felépítését.

Hogyan vezeti el Szókratész hallgatóit oda, hogy az ember személyiségében meglássák az örökkévalóságot. Hallgatói átveszik gondolatait, kutatnak önmagukban, hogy találnak-e a maguk benső élményei között valamit, ami arra készteti őket, hogy Szókratész eszméire „igent” mondjanak. Egyúttal megmondják ellenvetéseiket is. És mi történt a hallgatókkal, mire a beszélgetés véget ért? Találtak magukban valamit, ami azelőtt nem volt bennük. Nem csak egy elvont igazságot fogadtak el, hanem fejlődésen mentek át.

Élő lett bennük valami, ami azelőtt nem élt bennük. Nem hasonló-e ez a beavatáshoz? Nem világos-e abból, miért írta Platón filozófiáját beszélgetések formájában? Ezek a beszélgetések nem egyebek, mint a misztériumhelyeken lejátszódó események irodalmi formái. Platón sok helyen utal erre. – Platón, mint filozófus-tanító, az akart lenni, ami a misztériumok beavatója. Már amennyire ezt a filozófiai forma megengedi. Mennyire tudta Platón, hogy megegyezik ebben a misztériumok módszerével! Mennyire csak akkor tartotta a maga módszerét helyesnek, ha ugyanoda vezet, ahová a beavatandónak kell eljutnia!

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája

Erről a Timaiosz-ban beszél:

„Mindazok, akikben bizonyos fokig a helyes érzület él, kisebb-nagyobb vállalkozásaiknál az istenekhez folyamodnak. Nekünk pedig, akik a mindenségről akarunk tanítani, hogy az mennyiben keletkezett és mennyiben nem, ha nem tévelygünk teljességgel, különösképpen kötelességünk az isteneket és istennőket kérni, és hozzájuk imádkozni, hogy mindent elsősorban az ő szellemükben, azután önmagunkkal összhangban tanítsunk.” És azoknak, akik ezen az úton járnak, megígéri Platón „hogy az istenség a tévelygő és hamis úton járó vizsgálódást világosságot gyújtó tanítással vezeti célhoz”.

Főképpen a Timaiosz-ból világlik ki a platóni világnézet misztériumjellege. Mindjárt a beszélgetés kezdetén a beavatásról van szó. Szolónt egy egyiptomi pap „avatja be” a világok keletkezésének titkaiba éspedig abban a formában, ahogyan a mítoszok mondják el képekben az örök igazságokat.

„Sokszor és sokféleképpen pusztult már el az emberiség és fog még elpusztulni” – tanítja Szolónt az egyiptomi pap. „A leghatalmasabb pusztulásokat tűz és víz okozták, más kisebbeket meg egyéb okok. Mert az, amit nálatok is beszélnek, hogy egykor Phaetón, Héliosz fia atyja kocsijába szállt, de mert nem értett ahhoz, hogy atyja nyomába járjon, mindent felégetett a földön és őt magát is villám sújtotta. Bár meseként hangzik, mégis igazság benne az, hogy a föld körül levő égitestek pályája megváltozott és hogy mindaz, ami a földön volt, hatalmas tüzek által elpusztult, amelyek bizonyos időközökben követték egymást.”

A Timaiosznak ez a része határozott utalás arra, milyen kapcsolata van a beavatottnak a nép mítoszaihoz. A beavatott ismeri a mítoszok képeiben elrejtett igazságokat. A Timaioszban a világ keletkezésének drámája játszódik le előttünk. Aki ennek nyomait követni akarja, eljut annak az őserőnek a megsejtéséhez, amelyből minden származik.

„A mindenség teremtőjét, a mindenség atyját nehezen találhatjuk meg és ha megtaláltuk, lehetetlen mindenki számára érthetően beszélni róla.”

A beavatott tudta, mit jelent ez a „lehetetlen”. Ez az Isten drámájára vonatkozik. Isten nem található meg a fizikailag felfogható dolgok világában, csak mint természet. Elvarázsoltan van a természetben. A régi beavatottak szerint csak az közelítheti meg, aki önmagában kelti életre az istenséget. Nem értethető meg tehát mindenkivel. De még a hozzá közeledők előtt sem ő maga jelenik meg.

Ezt mondja el a Timaiosz.

Világtestből és világlélekből állította össze az Atya a világot. Harmonikusan, tökéletes arányban keverte az elemeket, amelyek akkor keletkeztek, amikor önmagát kiárasztva saját külön létet adott nekik. Így keletkezett a világtest. És erre a világtestre kereszt alakban van felfeszítve a világlélek. O az istenség a világban. A kereszthalálon ment át, hogy a világ létezhessék. Ezért nevezheti Platón az istenség sírjának a természetet. De nem olyan sírnak, amelyben egy halott nyugszik, hanem amelyben egy örökkévaló lény nyugszik, akinek a halál csak alkalom arra, hogy az élet mindenhatóságát nyilvánvalóvá tegye.

De csak az láthatja meg a természetet helyesen, aki azzal lép elébe, hogy a megfeszített világlelket megváltsa. A világléleknek fel kell támadnia halálából, elvarázsoltságából. Hol támadhat ismét életre? Csak a beavatott lelkében. Így jut a bölcsesség helyes kapcsolatba a kozmosszal. A feltámadás, Isten megváltása: ez a megismerés. A nem-tökéletesből a tökéletesig követi a Timaiosz a világ fejlődését. A felfelé menő folyamatról ír. A lények fejlődnek. És ebben a fejlődésben Isten leplezetlenül jelenik meg. A létesülés Isten feltámadása a sírból. A fejlődés folyamán megjelenik az ember.

Platón rámutat arra, hogy az emberrel valamilyen különleges lény jelenik meg. Bár az egész világ isteni és az ember sem istenibb, mint a többi lények, de a többi lényben Isten rejtetten van jelen, az emberben pedig nyilvánvalóan. A Timaiosz végén ez áll:

„És ezek után elmondhatjuk, hogy a mindenségről szóló fejtegetéseink elérték céljukat, mert miután a világ a leírt módon halandó és halhatatlan lényekkel benépesült és megtelítődött, maga is ilyen módon látható lénnyé lett, amely minden láthatót magába foglal, a teremtő képmásává, fizikailag észlelhető Istenné, a legnagyobbá, legjobbá, legszebbé és (lehető) legtökéletesebbé lett, ez az egyedüli és egyszülött világ.”

De ez az egyedüli és egyszülött világ nem lenne tökéletes, ha a képmások között nem lenne ott magának a Teremtőnek a képmása. Ez a képmás csak az emberi lélekből születhet meg. Nem magát az Atyát, hanem a Fiút, Istennek a lélekben élő sarját, aki azonos az Atyával, őt szülheti meg az ember.

Philón, akit az újratestesült Platónnak mondanak, „Isten Fiá”-nak nevezte az emberben megszülető bölcsességet, amely a lélekben él, és amelynek tartalma a világban levő értelem.

Ez a Világértelem a Logosz, az a könyv, amelybe „a világ minden ténye be van írva, és fel van jegyezve.” Olyan továbbá, mint Isten Fia: „Az Atya útján haladva, az ősképekre tekintve formálja az alakokat.” Ezt a Logoszt nevezi a platonizáló Philón Krisztusnak:

„Minthogy Isten a mindenség első és egyetlen királya, joggal nevezzük a hozzá vezető utat királyinak.”

A filozófia azt az utat tekintette ilyennek, amelyen a régi aszkéták jártak, elfordulva az örömök csábító varázsától, a szépség méltó és komoly ápolásának szentelve magukat. Ezt a királyi utat, amelyet az igazi filozófiának hívunk, ezt nevezi a törvény Isten igéjének és szellemének.

Azt az utat, amelyen az ember a Logosszal, Isten Fiával találkozhat, Philón beavatási útnak érzi:

„Nem restellem elmondani, ami számtalanszor történt meg velem. Néha, amikor filozófiai gondolataimat a szokott módon akartam leírni és egész világosan láttam, mit kellene lerögzítenem, szellemem terméketlen és merev volt, úgy hogy abba kellett hagynom anélkül, hogy valamire is jutottam volna és láttam, hogy értéktelen gondolatok tartanak fogva. Ugyanakkor elámultam a gondolatok realitásának hatalmán, amely képes az ember lelkének mélyét megnyitni és bezárni. Máskor meg üresen kezdtem hozzá és minden további nélkül, mint hópelyhek vagy magvak láthatatlanul szállottak le rám a magasságból és töltöttek el gondolatok, amelyek mint isteni erők magukkal ragadtak és megihlettek, úgy hogy azt sem tudtam hol vagyok, ki van velem, ki vagyok én magam, mit mondok, mit írok: mert megadatott nekem a kifejezés áradata, gyönyörrel teljes világosság, első meglátás, a tárgy feletti biztos uralom, mintha egy belső szem ismerne fel mindent a legteljesebb határozottságával.”

A megismerési útnak olyan leírása ez, amelyből látható, hogy aki ezt az utat megjárja, tudja, hogy ha a Logosz életre kel benne, az istenséggel válik eggyé. Világosan fejeződik ez ki a következő szavakban:

„Ha a szeretet megragadja a szellemet s ez örvendező lendülettel, isteni szárnyalással a Legszentebb felé száll, akkor elfelejt mindent, önmagát is és csak az tölti el, ahhoz simul, akinek csatlósa, szolgája, és aki elé a legszentebb és legszűziesebb erényét viszi égő áldozatul.” Philón szerint csak két út van. Vagy a fizikai világot követi az ember, azt a világot, amelyet az észlelés és értelem közvetít, ekkor saját személyiségének korlátai közé van bezárva és elszakad a kozmosztól, vagy tudatára ébred a kozmosz mindent átható erejének, ekkor személyiségén belül az örökkévalóságot éli át. „Aki Istent kerüli, önmaga rabjává válik. Mert két dologról lehet szó: a mindenség szelleméről, aki Isten, és saját szellemünkről. Ez utóbbi elfut, majd visszatér a mindenség szelleméhez. Mert aki saját szellemiségén túljut, az bevallja, hogy ő maga semmi és mindent Istenhez fűz, aki azonban Istent elkerüli, elveti ezt az ősalapot és önmagát teszi mindenek alapjává.”

A platóni világnézeten alapuló megismerés egész jellege szerint vallás.

A megismerést kapcsolatba hozza azzal a legmagasabb princípiummal, amelyet az ember érzéseivel érhet el. Csak akkor tartja Platón igazinak a megismerést, ha abban az érzés a legtökéletesebben kielégülhet. Akkor már nem képszerű tudás, hanem élettartalom, a magasabb rendű ember az emberben. Az az ember, akinek a személyiség csak kép-mása. Az emberben megszületik a saját magán túlemelkedő ősi ember. Ezzel a platóni filozófia is misztériumtitkot fejez ki. Erre a titokra utal Hippolytos egyházatya:

„Ez a samothrakei misztériumkultusz őrzőinek nagy titka, amely el nem mondható, s amelyet csak a beavatottak ismernek. Ők tudnak részletesen beszélni Adámról, ember-ősünkről.”

Platón Symposion-ja is beavatást ír le a szerelemről szóló beszélgetésben. A szerelem itt mint a bölcsesség előhírnöke jelenik meg. Ha a bölcsesség, az örökkévaló Ige (Logosz), a világ örökkévaló teremtőjének a Fia, akkor a szerelem anyai kapcsolatban van a Logosszal. Mielőtt még a bölcsesség fényének akár csak egyetlen sugara villanna is fel az emberi lélekben, kell lennie valamilyen homályos vágynak, vonzódásnak ehhez az istenséghez. Öntudatlanul vonzza az embert afelé, ami azután tudatossá válva, a legnagyobb boldogságot jelenti. A szerelemről alkotott gondolat azzal van kapcsolatban, amit Hérakleitosz az ember démonának nevez.

A Symposion-ban a legkülönfélébb rangú és életfelfogású emberek nyilatkoznak a szerelemről: a mindennapi ember, a politikus, a tudós, Arisztophanész a vígjátékíró, és Agathon a költő. Életkörülményeinek megfelelő tapasztalatából meríti mindegyik a maga véleményét. Ahogyan megnyilatkoznak, abból világlik ki, hogy „démonuk” milyen fokon áll. A szerelem vonzza egyik lényt a másikhoz. A dolgok változatossága és sokasága, amelybe az isteni egység szétáradt, a szerelem által törekszik egységre, harmóniára.

Valami isteni van tehát a szerelemben. Ezért mindenki csak annyira értheti meg, amennyire maga is részese az istenségnek. Miután a különböző érettségi fokon álló emberek kifejtették gondolataikat a szerelemről, Szókratész veszi át a szót. A megismerő ember szemével nézi a szerelmet. Számára nem Isten, de valami, ami elvezeti az embert Istenhez. Erős a szerelem, nem isten. Mert Isten tökéletes, maga a szépség, jóság. Erős azonban csak vágyakozás a szépre, jóra. Így az ember és Isten között áll.

Démon, közvetítő a földi és isteni világ között.

Sajátságos, hogy Szókratész, amint mondja, nem saját gondolatait közli, amikor a szerelemről szól, csak elbeszéli, amit egy asszony nyilatkoztatott ki előtte. Mantikus művészet által jutott oda, hogy képzete legyen a szerelemről. Diotima, a papnő keltette életre Szókratészben a démoni erőt, amely őt az istenséghez elvezette. Diotima „avatta” be. Sokat mond a Symposionnak ez a része. Fel kell ugyanis tennünk a kérdést, ki az a „bölcs asszony”, aki Szókratészben felébreszti a démont? Egyszerű költői képről itt nem lehet szó.

Mert semmilyen fizikai-valóságos bölcs asszony nem tudná a démont felébreszteni a lélekben, ha ehhez az erő nem lenne már meg magában a lélekben. Szókratész tulajdon lelkében kell tehát keresnünk ezt a „bölcs asszonyt”. De kell hogy legyen egy erő, amely külső valóságos lényként jeleníti meg azt, ami magában a lélekben a démont életre kelti. Ez az erő nem működhet úgy, mint a lélekhez tartozó, benne levő erők.

Szókratész a „bölcs asszony” alakjában a léleknek a bölcsességtől még meg nem termékenyített erejét állítja elénk. Az anyai princípium ez, amely az Isten Fiát, a bölcsességet, a Logoszt szüli. Női elemként ismerjük meg a lélek tudattalanul működő erejét, amely lehetővé teszi, hogy az istenség a tudatban felébredjen. A még bölcsesség nélküli lélek a szülőanyja annak, ami az istenséghez vezet. Ezzel a misztika fontos gondolatához jutunk. A lelket az istenség szülőanyjának ismerjük meg. Tudattalanul, egy természeti erő szükségességével vezeti az embert az Istenséghez. Ezzel a görög mitológia misztérium-felfogására derül fény.

A lélekben megszületett az istenek világa.

Az ember mint isteneire tekint azokra, akiket képeiben ő maga teremt meg. De el kell jutnia egy másik gondolathoz is. A benne élő isteni erőt is istenképekké kell formálnia, azt az erőt, amely istenképei megteremtése előtt tevékenykedett benne. Az istenség mögött az isteni szülőanya áll, aki nem más, mint az emberi lélek ősi ereje. Az istenek mellé odaállítja az ember az istennőket is. Nézzük meg a Dionüszoszi mítoszt ebben a megvilágításban. Dionüszosz Zeusznak és egy halandó anyának, Semelének a fia. Semelét agyonsújtja a villám, Zeusz elragadja a még ki nem fejlett gyermeket és kifejlődéséig saját ágyékában rejti el. Héra, az istenanya Dionüszosz ellen lázítja a titánokat. Ezek szétdarabolják a fiút. De Pallasz Athéné megmenti a még dobogó szívet és elviszi Zeuszhoz, aki másodszor is megteremti a fiút.

Ez a mítosz világosan utal arra a folyamatra, amely az emberi lélek legmélyén játszódik le. Az egyiptomi pap, aki Szolónt a mítoszok igazi tartalmára tanította, erre azt mondaná: amit ti elbeszéltek, hogy Dionüszosz, az Istenek és egy halandó anyának fia megszületett, feldaraboltatott és még egyszer megszületett, ez mesének hangzik ugyan, de igaz benne az istenség megszületése és sorsa az ember lelkében. Az istenség egyesül a földi-időbeli emberi lélekkel. Amint ez az isteni, Dionüszoszi erő megmozdul az emberben, heves vágy támad a lélekben a maga igazi szellemi alakja után. A tudat, amely Hérának, egy női istenségnek a képében jelenik meg, féltékeny lesz arra, ami a magasabb tudatból születik meg, és fellázítja az ember alacsonyabb rendű természetét, a titánokat. Ezek a még ki nem fejlett istengyermeket feldarabolják.

Ez van meg az emberben mint szétdarabolt, a fizikai észlelésre épülő tudomány.

De ha az emberben él annyi a magasabb bölcsességből (Zeusz), hogy ez még hatni tud, akkor ez ápolja, gondozza a még éretlen gyermeket, aki azután a második isten-fiúként (Dionüszosz) születik újra. Így fog megszületni a tudományból, az emberben levő szétdarabolt isteni erőből, az egységes bölcsesség, a Logosz, Istennek és egy halandó anyának, a múlandó, tudattalanul az istenség felé törekvő emberi léleknek a fia. Amíg valaki mindebben csupán lelki folyamatot lát és a mítoszt, mint annak képét fogja fel, addig nagyon távol van az abban ábrázolt szellemi valóságtól. A lélek nemcsak önmagában van, amikor ezt a szellemi valóságot átéli, hanem önmagából kilépve olyan kozmikus folyamatot él át, amely egyáltalán nem a valóságban, hanem rajta kívül játszódik le.

Platóni bölcsesség és görög mítosz összetalálkoznak. Ugyanígy a misztériumbölcsesség és a mítosz. A teremtett istenek a népi vallás tárgyai voltak, keletkezésük története a misztériumok titka volt. Nem csoda, ha veszélyesnek tartották a „misztérium-árulást”. Hiszen a népi istenek eredetét „árulták el”. Ennek az eredetnek helyes megértése üdvöt hozott, helytelen értelmezése romlásba vitt.

Forrás: Magyar Antropozófus Társaság

Kép: Canva, Litera, wikipedia

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube