fbpx

A tudatlanság az emberre mért legnagyobb csapás

Sokféle párbeszéd került nyomtatásra, melyet híres filozófusok, nagy bölcsek, tanítók és misztikusok folytattak. Minden időkben és a világ minden táján találhatunk dialógusokat, beszélgetéseket, melyek végigkísérnek bennünket emberi létezésünk keresőútja során, beszélgetéseket, melyek megváltoztathatnak bennünket.

Szókratész (Kr. e. 469-399) valószínűleg a párbeszéd mestere volt.

Minden egyes beszélgetés során feltette azt az alapvető kérdést, hogy: „Hogyan kell élnem?” Szókratész a klasszikus Athén ismert személyisége volt, és feladatának tekintette, hogy tanítványaival és híveivel körülvéve minden nap útra keljen Athénben.
Számos emberrel elegyedett szóba a Jóról, a Szépről és az Igazról. Önmagáról úgy nyilatkozott: „Én vagyok barátaim bábája” (Mellyel édesanyjára utalt, aki bába volt. Emiatt nevezik módszerét, a strukturált dialógust maieutikának, bábáskodásnak is.) „Nem a test érdekel, hanem a szülési fájdalmak közt lévő lélek. Kérdezek, kérdezek és kérdezek mindaddig, amíg a belátás elrejtett gyümölcse meg nem pillantja hirtelen a világ világosságát.”

Szókratész az emberek isteni tulajdonságait, melyet az emberek – anélkül, hogy tudnák – magukban hordoznak, szerette volna világra hozni, tehát egyfajta szellemi segítséget szeretett volna nyújtani ebben a születésben. Meg akarta szabadítani az embereket tudatlanságuktól, mint minden gonosz forrásától, valamint fogyatékosságaiktól és korlátaiktól, melyek kínozzák a lelket, és gátolják fejlődését.

Hermész Táttal való egyik beszélgetésében „fenyítésnek” nevezi a tudatosság nélküli fogyatékos létet. Tát azt kérdi Hermésztől a tizennegyedik könyvben: „Kényszerítő erő volna bennem, Atyám?”

Hermész: „Nem is egy, fiam, hanem számos borzasztó, kényszerítő erejű rossz tulajdonság.”

Tát: „Nem ismerem őket, Atyám.”

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája


Hermész: „Éppen ez a tudatlanság az anyagban élt élet első kényszere, fiam. A második a bosszúság és a fájdalom. A harmadik a mértéktelenség. S aztán még követi kilenc másik. Ezek a kényszerítő erejű rossz tulajdonságok szám szerint tizenketten vannak, azonban számtalan másik is van, s azok a test fogsága miatt természeténél fogva arra kényszerítik az embert, hogy az érzékszervek hatásai miatt szenvedjen. Mindezek azonban elmúlnak, ha nem is egyik napról a másikra, mihelyt Isten megkönyörül az illetőn. És ez utóbbi magyarázza meg az újjászületés természetét és értelmét.”

A bibliai Hóseás próféta könyve (4,6) azt írja: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való”, ami ugyanezt jelenti. A „tudomány nélkül” való léten ebben az összefüggésben azt értjük, hogy nem folytatunk párbeszédet az istenivel. Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudunk az isteni létről, s nem foglalkozunk vele. Az ember elzárkózik tőle az illúzió révén, mely szerint a test világa és az érzékszervekkel való észlelés az ember-lét legmagasabb formája.

Az ember azonban kettős: teste halandó, lelke halhatatlan.

Nekünk, embereknek komolyan kellene foglalkozunk a kérdéssel, hogy miért vagyunk itt. Törekednünk kellene helyzetük felismerésére, és feltenni magunknak a kérdést:
– Mi a lélek, mi a halhatatlan, a „bennem lévő Másik?
– Mi a célom, milyen feladatot tartogat számomra létezésem, mely olyan formában nyilvánul meg, mellyel képes vagyok kifejezésre juttatni önmagam?
– Hogyan használom ki ezt a helyzetet helyesen, ahelyett, hogy az állapotomból fakadó – látszólag megoldhatatlan – problémák miatt elvesztegessem a lehetőségeket és esélyeket?

Szókratész egyik párbeszédében a halhatatlan lélek és a halandó emberi test lényegét kutatja. A beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége az ember életének a lélek szempontjából, hiszen az ember meghal, a lélek pedig továbbhalad. Kell-e aggódnunk a lelkünkért?

Szókratész halála előtti utolsó beszédében azt mondja:

– „Tehát tegyük fel, ha úgy tetszik – szólt -, hogy két fajtája van a létezőknek: az egyik látható, a másik pedig láthatatlan.

– Tegyük fel – szólt. (Phaidon)

– És a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig soha nem ugyanaz?

– Tegyük fel ezt is – szólt.

– No és tovább – szólt amaz -, mibennünk magunkban, egyrészt van a testünk, másrészt pedig a lelkünk?

– Pontosan így van – szólt.

– Tehát a két fajta közül mit mondjunk, melyikkel van inkább rokonságban a test?

– Ez mindenkinek világos – szólt -, hogy a láthatóval.

– És a lélek miféle fajta? Látható vagy láthatatlan?

– Az emberek által nem látható, Szókratész – szólt.

– De mi a láthatót és a nem láthatót emberi természet szerint mondjuk; vagy úgy gondolod, más szerint?

– Nem, az emberi természet szerint.

– Tehát mit mondunk a lélekről? Látható vagy nem látható?

– Nem látható.

– Tehát láthatatlan?

– Igen.

– Tehát a lélek jobban hasonlít a láthatatlanhoz, mint a test, a test pedig a láthatóhoz.

– Feltétlenül így van, Szókratész.

– Nemde azt is nemrég állapítottuk meg, hogy a lélek, amikor a testet használja fel a létezőnek a megvizsgálására, akár a látás által, akár a hallás által, akár valamelyik más érzékszervével – mert ez az, ami a test közvetítésével történik: az érzékszervek segítségével vizsgálni meg valamit -, akkor a test azok felé a dolgok felé vonzza őt, amelyek sohasem ugyanazok, és a lélek bolyong és nyugtalankodik és szédül, mintha részeg volna – miért? Mert ilyenekkel érintkezett.

– Minden bizonnyal.

– Amikor pedig saját magára utalva keresi a világosságot, akkor abba a másik világba megy, a tisztábbnak, a mindig létezőnek, halhatatlannak és változatlannak a világába. És mint azzal rokon lény mindig annak a létezőnek a társaságába is kerül, amikor csak önmagára van utalva és ehhez megadatik számára a lehetőség. És minden tétovázásnak vége szakad, és állandóan ugyanúgy és változatlanul kapcsolatban van azzal a magas léttel – miért? Mert érintkezésbe került egy ilyen léttel. S ezt a kapcsolatát nevezik tiszta belátásnak.”

Tegyünk fel közösen kérdéseket, keressük együtt a válaszokat!
www.igneumszellemimuhely.hu 

Forrás:
Platón – Phaidon, XXVI és XXII dialógus 
Logon