Platon – Barlanghasonlat

Amióta gondolkodási képességről beszélhetünk, az ember az igazsághoz, jósághoz és szépséghez vonzódik. Platón szerint életünk alapja a jó legmagasztosabb eszméjének e hármas egysége, amely az alábbi kérdésekké alakítható:
– Mi a világ? (ontológia)
– Milyennek kell lennie? (etika) és
– Hogyan tapasztaljuk meg? (ismeretelmélet).

Amikor felismerjük, hogy egy világban tartózkodunk, akkor elérkezik az a pillanat, amikor feltesszük a kérdést: milyen szerepünk van benne, és mit várnak el tőlünk ebben a világban?
Ekkor keresni kezdjük a saját létünk igazságát ebben a világban.
Előbb-utóbb aztán elkerülhetetlenül feltesszük a három életkérdést:
– Ki vagyok én?
– Honnan jövök?
– Hová tartok?

A különböző vallások sokféleképpen próbáltak választ adni ezekre a kérdésekre. Világtanítók fáradoztak azon, hogy elmagyarázzák, mit tapasztaltak meg egy magasabb valóság megnyilvánulásaiból. A gnosztikusok ezen kívül megmutatták az utat, hogy hogyan válhatunk már ebben az életben az isteni valóság részeseivé.

Platon Barlanghasonlat

A Barlanghasonlat Platón egyik legismertebb hasonlata, melyben a lélek ideákhoz való felemelkedését szemlélteti. A filozófus ebben a hasonlatban a parmenidészi változatlan, állandó létezést próbálta meg kibékíteni a hérakleitoszi változással, úgy magyarázta meg a valóság és a látszat, vagyis az „egy, a világos és változatlan” és a „többféle homályos és állandóan változásban lévő” közötti különbséget, hogy elmeséli a barlang mítoszát.

A barlanghasonlatot Platón az Állam című dialógus hetedik könyvében írta le.

„Természetes állapotodat tehát, fejlődésed szempontjából, a következő helyzettel hasonlíthatod össze. Képzelj el néhány embert, valami földalatti, barlangszerű lakásban, melynek bejárata a napvilágra nyílik, s olyan széles, mint maga a barlang. Gyerekkoruktól kezdve be vannak ide zárva, kezük, lábuk és nyakuk megkötözve, vagyis arra vannak kényszerítve, hogy ott maradjanak.

Csak a bejáratnak hátat fordítva, a falat bámulva ülhetnek, ugyanis bilincseik nem engedik, hogy megforduljanak. Aztán ott van még egy tűznek a fénye; ez a tűz a barlang előtt, messze a hátuk mögött, a magasban lángol.

A tűz és a rabok között, a magaslaton utat alakítottak ki, amely mentén alacsony falat képzelj el. Ez olyan, mint a bábszínházakban a közönség előtt magasodó paraván, amely felett a bábok mozognak. E fal előtt emberek mindenféle köveket, fadarabokat és más anyagból készült dolgokat visznek el, miközben egyesek közülük természetesen beszélnek, mások pedig hallgatnak.

– Fura hasonlat és furcsa foglyok.
– Hozzánk hasonlítanak. Mit gondolsz, az effélék láttak magukról vagy egymásról valaha is mást, mint a tűz által előttük a falra vetett árnyékokat?
– Soha, ha tényleg kényszerítik őket, hogy fejüket egész életükben meg se mozdítsák.
– De ugyanez igaz az itt végighordozott dolgokra is?
– Természetesen.
– Nem gondolod, hogy ha beszélhetnének egymással, bizonyára az ezen a falon látottakról társalognának?
– Minden bizonnyal.
– S, ha ebben a börtönben a velük szemben álló falról még visszhang is verődne vissza, akkor szerinted nem feltételeznék-e azt, a fel-alá járkálók beszédének hallatán, hogy az az előttük elhaladó árnyékoktól származik?
– Ez logikusnak tetszik.
– Az ilyen emberek kétségtelenül abból indulnak ki, hogy a valóság nem más, mint ezeknek a tárgyaknak az árnyéka.
– Ez nem lehet másképp.

Itt álljunk meg picit, és vizsgáljuk meg a saját életünket. hányféle bábot, tárgyat, ideát, márkát, eszméket és sok sok dolgot mutatnak nekünk minden nap, minden csatornán ahol csak elérnek. Nézd. Kattints. Vásárolj. Hidd ezt, vagy amazt. gondold ezt, vagy amazt. Kövesd ezt vagy azt. A lényeg, hogy az időt, életenergiát mely minden másodperccel fogy, olyan dolgokba fektesd ami mások céljait valósítja meg.

A gyógyulás

– Most képzeld csak el ezeknek az embereknek a gyógyulását, és megszabadulásukat a tudatlanság börtönéből. Mi lenne, ha az igazi életben a következő történne velük? Ha az egyik, bilincseitől megszabadulva, kénytelen volna felállni, fejét elfordítani, járni és belenézni a fénybe, akkor mindezek a tevékenységek bizonyára fájdalmat okoznának neki.

Aztán a nagy világosságtól képtelen volna megkülönböztetni a tárgyakat, melyeknek eddig csak az árnyékát látta. Mit gondolsz, hogyan reagálna, ha azt mondanák neki, hogy minden, amit eddig a pillanatig látott, értelmetlen volt, hogy most közelebb került a valósághoz, és tekintete az igazi tárgyakra irányul?

Mi történne, ha aztán minden egyes tárgyat, amit elvittek itt, megmutatnának neki, és muszáj volna kérdésekre felelni, azok mibenlétét illetően? Vajon nem állna-e ott megnémulva, és hinné azt, hogy minden, amit eddig a barlangban látott, valódibb, mint, amit most mutatnak neki?
– Bizonyára.
– És, ha aztán tovább kényszerítenék, hogy nézzen a fénybe, nem fájnának-e a szemei? Nem fordulna-e el, és nem menekülne-e vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyeket valóban meg tud különböztetni, abban a meggyőződésben, hogy azok érthetőbbek, mint azok, amiket az imént mutattak neki?
– Minden bizonnyal.
Ha aztán erőszakkal kivonszolnák a barlangból, a durva, meredek úton felfelé, és addig nem eresztenék, míg fel nem értek vele a napvilágra, nem érezné-e magát szörnyen, és nem izgatná-e magát rettenetesen fel azon, hogy így felcipelték oda?
– Természetesen.
– Vajon nem vakítaná-e szemeit a ragyogó napfény, úgyhogy semmit sem tudna megkülönböztetni mindabból, amit így, mint valóságot elé tárnak?
– Legalább is nem rögvest.

Tényleg nem rögvest. Hosszú és fáradtságos ez az út. Talán félelmetes is kicsit, hiszen az eddig ismert valóságunk idegenné, valótlanná válik. Mindaz amit szerettünk, mindaz amit fontosnak hittünk. Talán a legnehezebb, hogy azok akikhez kötődünk nem feltétlen fogadnak el, értenek meg minket. Azzal, hogy mi a színházra – NEM-et mondunk bennük zavart keltünk. Ez sokszor konfliktushoz vezet, amit nehéz vállalni, annak ellenére hogy tudjuk értük tesszük. Hiszen aki feláll, mindenkiért teszi. 

Az ébredés folyamat

– Szükség lenne egy hozzászokási folyamatra, mielőtt felismerné a fenti dolgokat. Először leginkább árnyékokat tudna megkülönböztetni, aztán az emberek és a dolgok tükörképeit a vízben, és csak később magukat a dolgokat. Aztán, ha eljött az ideje, az égitesteket is felismerhetné, és magára az égre is felnézhetne, leginkább éjszaka, mikor a csillagok és a hold világát kémlelhetné, és aztán nappal pedig a napot és annak a fényét is látná.
– Tiszta sor.
– S végül a napot már nemcsak a vízben vagy más felületen visszatükröződve észlelhetné, hanem magát az égitestet is láthatná, eredeti helyén, és tanulmányozhatná milyenségét.
– Természetesen.
– Ebből végül arra következtetne, hogy a nap gondoskodik az évszakokról, mindent elrendez a látható világban, és így bizonyos értelemben a nap mindannak a dolognak az oka, amit ő maga lát.
– Tényleg ez lenne a következő lépés.
– És, ha ekkor az első lakására, az ottani ismereteire és fogolytársaira visszagondol, akkor nem örülne-e a helyzetében beállt változásnak, és nem sajnálná-e a többieket?
– Kétség kívül.
– Tételezzük fel, hogy létezne egy bizonyos hierarchia, melyben a legmagasabb funkciókat azok töltik be, akik a végighordott dolgokat a legélesebben meg tudják különböztetni, és jó emlékezetük van a megjelenési sorrendet illetően, és így a legnagyobb eséllyel megjósolhatják, hogy mi következik.

Gondolod, hogy akkor még volna valami igénye, vagy irigykedne azoknak a helyzetére, akik a börtönben valamilyen rangot töltenek be? Nem inkább az lenne az érzése, mint amit Homérosz a túlvilágon élő emberekről ír: ‘Sokkal szívesebben lennék a Földön egy szegény ember szolgája?’ Nem csinálna-e inkább mindent végig, mint hogy ilyen rögeszmék vezérelte életet éljen?
– Ez biztos. Mindent jobban szeretne, mint egy ilyen életet.

Te hogy vagy ezzel kedves olvasó? Főképp, mit tennél ha látnád a kifelé vezető ösvényt a barlangból?

– Képzeld továbbá el, mi történne, ha egy ilyen valaki visszamenne arra a helyre, elfoglalni ugyanazt a pozíciót. A napvilágról hirtelen a sötétbe jutva nem kellene a kezével eltakarni a szemét. És, ha aztán az árnyékok megítélésénél ismét összehasonlítaná magát ezekkel az emberekkel, akik még mindig foglyok, míg szemei még nem álltak rá a sötétre – és ez jó ideig eltartana, amíg megint hozzászokna -, nem tűnne-e nevetségesnek?

Nem azt mondanák-e rá, hogy a felvonatása elrontotta szemeit, és hogy nem is éri meg, hogy maguk is megkíséreljék a feljutást? Ha aztán valaki megkísérelné kiszabadítani az ottani embereket és felvezetni őket, akkor azok megölnék, ha ilyen-olyan módon fölébe kerekedhetnének?
– Ez bizonyára igaz.
– Így alkalmazható ez a hasonlat, egészét tekintve az előzőekre. Az érzékszervileg észlelhető világ megegyezik a börtönlakással, a tűz világa a nap erejével.

Ha ezen a felfelé vezető úton, és az ott látott dolgok láttán felismered az utat, amin a lélek felszáll a gondolkodás világába, akkor felismerted azt, ami mindenesetre az én meggyőződésem, amit most bizonyára szívesen hallasz. Csak Isten tudja, hogy összevág-e a valósággal. Bárhogyan is legyen, úgy képzelem el, hogy a megismerhető világban csak nagy fáradozás révén válik láthatóvá a „jó”.

Platón, Az ideális állam (Politeia) 7. Könyv, 1-3.

Az Igneum Szellemi Műhely nem a megmondó emberek színpada.Egyszerűen csak szeretnénk ha megmutathatnánk a fényre vezető utat. Bejárni azt mindenkinek magának kell. Amit azonban együtt könnyebb.

Tars velünk! Tudj meg többet!
>>  www.igneumszellemimuhely.hu – szeptemberben elindul az első csoport.

Források: Logon Wikipedia Mek Nyitó kép

Ha van egy kis időd, hallgasd meg a történetet egy rövid mese formájában az Aquarius Alapítvány
csatornájáról: