A lélek újjászületése

Most Hermész kilencedik könyvén szeretnénk elgondolkozni, mely azt fejtegeti, hogy a valóban létezőből abszolút semmi sem mehet veszendőbe, tehát valójában a halál egy agyrém, melyet a mesék birodalmába kell utasítanunk.

Először a lélek és a test problémáját vesszük szemügyre, megbeszéljük a test anyagcsere-folyamatát, az atomok és energiák áramlását. Ennél arra a hermetikus alapelvre helyezkedünk, hogy a lélek halhatatlan, s állapota döntő jelentőségű a test és az anyagcsere gyorsaságát illetően, valamint minden ezekkel kapcsolatos jelenségben. A lélek-test-rendszerben – hibátlan együttműködés esetén – lényegében semmi sem leli halálát, ez a működés nem ismer halált. Hermész kijelenti, hogy a halál csak mese. A halál és az ehhez fűződő elképzelések valójában tévedésen alapulnak.

Ezek hallatán kételyeink támadnak, hogy észnél vagyunk-e. Hiszen ez a hermétikus következtetés ellentmond a valóságnak, ahogyan ismerjük, átéljük és oly gyakran megfigyeltük a környezetünkben. Annak is ellentmond, amit a szentírásban is több helyen olvasunk, és úgy véljük, hogy gnosztikus filozófiánkban is felfedeztük. Hát nem a haláltermészetről és a dialektikáról van-e szó, melynek jellemzője a kikelet, virulás és pusztulás? És ismerjük az idézetet: „A bűn zsoldja a halál”. Nem általánosan ismert jelenség-e a tehát a halál mindennapi életünkben?

Hermész kijelentését jól kell értenünk.

Nem a közemberhez, hanem fiához beszél, a beavatott vagy bizonyos fokig beavatott igazságkeresőhöz, aki felfedezte a lényeget, a lélek igazságát, kipuhatolta a lélek csodáját, és tudja mi a fontos.

Amikor aztán Hermész közlése után Tát csodálkozva próbálja a magyarázatokat összefoglalni a kérdéssel:

„Ez az eleven lény tehát – az ember – nem semmisül meg?”, akkor hívja fel őt Hermész nagy nyomatékkal: Örvendj fiam, és értsd meg, mi az Isten!

Az egész kilencedik könyv egyetlen heves tiltakozás a halál ötlete ellen, és Hermész alig tud megbékélni a gondolattal, hogy egy komoly, a Gnózisban tájékozódó kutató ehhez a kérdéshez ismételten rossz oldalról, kívülről közeledik.

Ha ezt a rejtélyt meg akarják oldani, akkor a lélek álláspontjára kell helyezkedniük, és a különböző szempontokat abból az irányból kell vizsgálniuk. Az eszerint eljáró érti meg a Bibliát, hogy „a bűnös léleknek meg kell halni”.

A vétkező lélek az alapvető isteni törvényekkel ellentétben él és cselekszik, s ezzel zavart okoz a saját működési körében és a test anyagcsere-folyamataiban, azaz – Hermész szaknyelvén szólva – zavart okoz az oldhatóságban, a transzfigurációban. Ennek viszont semmi köze a halálhoz; csak közjáték az örökkévalósági folyamat biztosításában.

Aki el akar jutni ennek a megértéséhez, annak el kell bocsátania a halál két – teljesen helytelen – elképzelését, a teológia és a történelmi materializmus ötletét.

A teológia azt hangoztatja különböző változatokban, hogy a halálnak nevezett jelenség egy átváltozás, és az élet folyamata tovább üzemel a mennyekben vagy a másik oldalon. Ehhez az elképzeléshez számos más csoport is csatlakozik. A történelmi materializmus viszont a halált visszavonhatatlan végnek, az emberi lét teljes megszűnésének tartja.

Ha az olvasó képes ezt a két elképzelést elbocsátani, akkor meglátja a gnosztikus filozófia igazságát. Hermész azt akarja tudomásunkra juttatni, hogy a halál a megkristályosodott vagy beteg, helytelenül élő személyiség teljes feloszlatása. Ami megmarad, az a személyiségtől mentesített mikrokozmosz, lángoló, eleven központjával, a rózsával, az igaz lélekkel. Az feloszlatás közjátéka tehát, mely a lelket megszabadítja megkövesedett burkától, nagyon is áldásos. Ezáltal a lélek folytathatja örökkévalósági menetét, ha ott kezdi újra, ahol a baleset bekövetkezett.

Ennek érdekében a kiürült mikrokozmosznak keresnie kell egy újabb, megelevenítő személyiséget, és az isteni törvények és erők segítségével meg kell kísérelnie bekerülni a transzfiguráció folyamatába. Ez viszont egy harmonikus, önmagától végbemenő, zavarmentes anyagcsere-folyamat, a lélekruha erőről erőre és dicsőségről dicsőségre haladó megváltozása. A lélekköpeny, a hetedik nézet eszményien működő dialektikája ez, mialatt a Pimanderével összekapcsolt lélek önállóan létezik az isteni megnyilvánulás hatodik nézetében.

A halál tehát filozófiai szempontból bolondság, jelenti ki Hermész joggal, mert megsemmisülést jelent, holott a világon semmi sem semmisül meg.

A négy elem: a tűz, a víz, a levegő és a föld révén megjelenő világon a használhatatlanná vált alakot újra kötetlenné teszik, és visszaviszik a helyére, miáltal a lélek megszabadul egy fölöttébb nem kívánatos dermedtségtől. Megsemmisítésről ezért szó sem lehet.

Mindig is voltak, akik nehéz és fáradságos élettel küszködve arra az álláspontra helyezkedtek: öngyilkosság révén segítsünk megszabadítani a lelket. Ha dermedt burka semmi jóra nem képes, akkor vessünk véget neki. Ez óriási félreértés, mert az öngyilkos maga nem képes megkristályosodott személyiségét megsemmisíteni. Az anyagtest elrontása után még megmarad a három másik: az éteri, az asztrális és a mentális test, mindaddig, míg az őskép teljesen ki nem rezgett, miközben az öngyilkos egész idő alatt mérhetetlenül szenved.

Ezenkívül tudnunk kell, hogy a megszabadító élet kulcsa éppen a természetes születésben rejlik! Ha ebben a természetlétben a megszabadulást nem ragadja meg lélekemberként, ha nem tárja fel önmaga számára a rejtélyek ajtaját ebben az életben, akkor mikrokozmoszként a következő alkalommal kell ismét próbálkoznia.

A felszabadulás útja a természetben-születettségen keresztül vezet a lélekszületéshez. Kezdetben, amikor a lélek még az eleven lélekállapot világában létezett, a szellem volt az, ami a lelken keresztül megnyilvánult a testben. Most a fordított utat kell bejárni: a természetszülte embernek kell a lelket ismét életre keltenie, teljesen a lélek szolgálatába állnia, és ennek vezetésével a szellemkapcsolat helyreállítására törekednie, és ezt a Pimander-kapcsolatot megvalósítania. Aki ezt az utat nem járja be, annak mikrokozmoszként ismételten a természetben-születettséggel kell kezdenie.

Szabad-e feltennünk a kérdést: tudja-e az olvasó tulajdonképpen, mit jelent a lélekszületés?

Irodalmunk jóformán másról sem beszél, a lényeg talán mégis elkerülte egyesek figyelmét.

Kik vagy mik vagyunk, mint természetben-született lények? Mindössze testek! Hermész nyelvén: csupán állati lények. Számunkra nem érvényes minden további nélkül az igaz rózsakeresztes születésének valósága, amelyet az ex Deo nascimur, az Istenből-születettség jellemez.

De vajon nem Istenből születtünk-e mi is, mint e világ polgárai? Nem bizony, hanem a természetből, a földi fenntartási elvből lettünk, s így olyan testtel rendelkezünk, mely semmilyen tekintetben sem hasonlítható az Istenből született testhez. A mai természetadta emberi nem csupán szükségrend-testtel rendelkezik, amely ráadásul saját bűnterhén felül meg van rakodva a szülők és az ősök karmájával is.

Ha mármost életünk magja, életelvünk, lelkünk a szükségrendtestet szolgálja – és a mai emberiség nagy részénél ez a helyzet -, ha életállapotunk tűzelve teljesen az alantas életnek adja magát, akkor ennek következménye kézenfekvő:

a lélek ismét az oldhatóság megzavarását barkácsolja! Akkor az ember vagy a lélek oldhatatlanná próbálja tenni azt, ami oldható lehetne és aminek oldhatónak is kellene lennie.

Mit ért Hermész oldhatóságon?

Eszményien működő anyagcsere-folyamatot, melyben az elhasználódott erők és anyagok harmonikusan, folyamatosan és teljesen kiegyenlítődnek, új anyagokra és erőkre cserélődnek, aminek következtében a lélek palástja halhatatlanul maradandó, örök, ragyogó ifjúságban létezik, és egy transzfigurációs folyamatnak alárendelve halad tovább dicsőségről dicsőségre.

Ha viszont az életelv a személyiség megszületésétől kezdve a természetnek szenteli magát, akkor az oldhatóságban zavart kelt, és az anyagcsere-folyamat elromlik. Akkor a kristályosodás gyorsaságban megelőzi a felújítást.

Ha ellenben a lélek nem vétkezik, hanem felismeri és szolgálni kezdi léte kizárólagos célját, akkor szert tesz az igaz rózsakeresztes ismérvére; akkor Istenből született lesz. Akkor teljesen a harmonikus feloszlatás köpenyébe burkolódzik, mialatt a természetadtát a ház szolgájának, alapnak alkalmazza. A hajléktalan annak is örül, ha valami düledező kunyhóhoz jut, amin változtathat és amelyben ízlése szerint valamelyest berendezkedhet.

A természetszülte test ilyen segédeszköz, munkaalap a lélek számára útban a magasabb lehetőségek megvalósítása felé, mialatt az oldhatatlan végül is megsemmisül. Ekkor az isteni természetből született ember lelke továbbhalad magasabb javak felé.

Ezért utalunk ismételten a következőkre: Ha a lélek megszületett, és maga köré vonta az új testiség első tényezőit, akkor a földi halál órájában az embernek nem kell már tartania a dialektikus természetébe való újabb alámerüléstől. Ha ugyanis a lélek új alakulása elkezdődött, akkor folytatódik is erőről erőre.

A lélekszületés tehát a lélek eredeti testiségének, eredeti járművének a helyreállítása, ami egyúttal a természetben-születés leküzdését is jelenti. Az ifjú Gnózis tanulóinak tehát elsősorban a lélek újjászületésének kell szentelniük magukat. A folyamat megkoronázása aztán magára a lélekre vár: a lélek újjászületése után ugyanis a lélek általi újjászületés válik esedékessé.

Forrás: Jan Van Rijckenborgh : Az Egyiptomi Ős Gnózis 2.

További könyvek elérhetőek a könyv shopban: Igneum könyvek

Képek: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube