A fogságból a szabadságba a Vízöntő-korszakban

Olyan korszakban élünk, amelyet a Vízöntő korszakának, vagy Akvárius-korszaknak neveznek. Ebben az új időszakban a világ és az egész emberiség egy teljesen új fejlődésbe lépett be, mely az eredeti emberi életterületről fokozottan áradó sugárerők miatt óriási kozmikus átváltozásokhoz vezet. Ezek a nagyon magas rezgések az anyaghoz béklyózott embert – akit a rögeszméje tűzvészében raboskodó Prometeusz jelképez – vissza akarják vezetni az igazi emberi szabadságba. Hogyan lehet ezt a tervet kivitelezni és hogyan reagál majd az ember? Megragadja-e az új lehetőséget és képes lesz-e felkészülni átváltoztatására, mely végül az isteni szabadsághoz vezet?

A prometeusz-ember fogsága

Modern hitvallásunk, az ember haladásba és fejlődésbe vetett hite az igazság terjedelmes háttere előtt a titán Prometeusz görög mítoszának valóságáról tanúskodik. A titánok hatalmas és szabad, de egy törvényes világrendet ellenző erők. Prometeusz felnyújtózkodott az égig, és – Lucifer példájára – isteni tüzet rabolt onnan. A Napnál meggyújtotta és az embereknek adta, hogy az embereknek ezzel kultúrát és civilizációt hozzon. Tettéért Zeusz egy sziklához táncoltatta, és egy sast küldött le reá, mely Prometeusz éjjel újraéledő, megnövekvő máját nappal elpusztította, megette. Prometeusznak ez a kétértelmű cselekedete kifejezésre juttatja az isteni szabadsággal való visszaélés tragikumát. Ez megmutatkozik többrétegű és ettől kezdve fogoly tudatában, melynek énje a jót akarja, de a gonoszat cselekszi.

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája

Prometeusz ugyanis (a név „előrelátót” jelent) azt mondja az embereknek:

Amióta van tüzetek, azóta nem szabad látnotok a jövőt, mert meghasadna a szívetek” (Heziódosz nyomán).

A Prometeusz ajándéka nyomán kialakult emberi helyzet hátulütője Prometeusz fivérében, Epimeteuszban („aki későn döbben rá”), a Prometeusz árnyékának mondhatóban jut kifejezésre. Meggondolatlanságában megnyitja a tűz szabad használata miatt Zeusztól büntetésül kapott Pandóra („a mindennel megajándékozó”) erszényét, melyből aztán kiszabadul az emberiség minden gondja-baja, a betegség, ellaposodás, megkövesedés és halál.

Ajándékával, a rabolt tűzzel, mely az emberiséget megajándékozta az alakítás és a gondolkodás képességével a művészet és tudomány területén, Prometeusz ugyanakkor az ember gonosztevőjévé is vált, mert cselekedete az embert megfosztotta az eredeti szabadságtól és igaz ismerettől. Prometeusz így szinte az Istentől elválasztott művelt, civilizált ember jelképe lett. A kép, a példa a megláncolt Prometeuszban az eredeti manaszt, a szabad gondolkodót ábrázolja az anyag fogságában.

Tudatossá válása nem halad többé az igazi szabadság és ismeret vezetése alatt.

Az isteni tűz helytelen használata révén „fejlődik”, ami az eredeti alkotóerőkkel való visszaéléshez vezetett, amelyet most az önfejűség, a saját akarat hajt és tart fenn, s amelynek alantas színvonalú vágyösztöne az éntudatban összpontosul. Ez az én tudat – árnyékot vetve – Prometeuszt azzal köti a haláltermészethez, hogy vak és öntudatlan emberré, Epimeteusszá változtatja. Szíve így hasadt állapotban van a földi jóhoz és rosszhoz kötözve, feje ködös és alszik, lelke a sötétséghez fűződik. Az ember általános helyzetének mitikus legendája továbbá az ember reagálását, a nagy, reá vonatkozó isteni fejlesztő tervre adott válaszát is ábrázolja.

Amikor elhangzik az eredeti szabadságra felszólító kiáltás, akkor mindig fennáll annak a veszélye, hogy az ember vak és alantas vágytermészete összesereglik és felágaskodik, hogy az új folyamatokat meggátolja és a saját létezését biztosítsa. Amikor pedig egy új fejlődés folyamán a lopott tűzön alapuló régi kultúrákat feloszlatják, mint most, a Vízöntő korszak kezdetén, akkor fennáll annak a veszélye, hogy az ellenerők annyira összpontosulnak, hogy sikerül magukat életben tartaniuk, s ezzel legyőzetlennek bizonyulnak. A prometeusz-legenda így az emberben tudat alatt működő ellenerőket, az ellenséget is jelképezi.

A bukott Prometeusz a nagy ellenség, mert az emberiségnek meghozza az első mérget.

A méregpohár tartalma, mely ezt a mély álmot eredményezte, az az őrület, az a rögeszme volt, amelyet az emberi kultúrának, a kultúra fejlődésének szoktunk nevezni, amelynek örvénye kezdi az egész bolygói és emberi életrendszert elragadni és a mélységbe húzni. Ez nem annyira az ember tudatos akarásának következménye, hanem az őbenne működő ellenember hatása, amellyel ez az ellenség áldozatainak, a tudomány képviselőinek gondolkodási képességével az istenrend dolgai után nyúlkál. A földi ember – mint Prometeusz – egy vészesen veszélyes dupla lény lett. Az isteni szellemrend szabadságából jön, most azonban egy önmaga okozta és maga szerkesztette természetrend foglya. Mindkét természet beleér, belehat, belefolyik a lényébe, s ez képezi kettős, kétes, hasadt emberi valóságát.

Van-e lehetőség arra, hogy a korlátozottságból és rabságból visszatérjen a szabad rendbe? E változás lehetőségének magában kell foglalnia a szabadságot is! Hogyan fejlesztheti ki a megbéklyózott és vak ember ezt a megfordulást, amely aztán legyűri belső ellenségét és meghozza a megszabadulást? Mert számtalan filozófiai, szociális és etikai alapokon nyugvó megszabadulási kísérlet létezik! Nem szolgált-e a történelem bőven annak a bizonyítékával, hogy felhívta az emberi ellenerőket, s emiatt minden kitörési kísérletének kudarcot kellett vallania?!

A viszonylagos és az abszolút szabadság

Ahogyan a rab Prometeusz csakis az ő állapotához képest szabadságnak nevezhető helyzetet képes felismerni, az ember is – akinek fogsága a földi természetében jut kifejezésre – kizárólag a dialektikához kötött szabadságot élhet át. Itt tehát egy viszonylagos és felületes szabadságról van szó. Ez a szabadság annak az igénye, hogy az ember megszabaduljon a mindenkori helyzet korlátáitól és gátat vető körülményeitől. És ki is merül ennek az igénynek a kielégítésében, és semmilyen tekintetben sem változtatja meg az ember belső lényét.

A szabadságra vágyás az ember rab-természetének a reagálása. Kísérletével a természettől való megváltást, a megszabadulást keresi, ugyanakkor ugyanezt a természetet meg akarja óvni, fenn akarja tartani. A természetes akadályoztatás ellen a természetes akaratát és ennek a természetnek a módszereit és eszközeit veti be. Mivel azonban a szabadságról alkotott elképzelése fogoly létállapotára és rab tudatára támaszkodik, annak a veszélye alakul ki, hogy fogságának örvénye lehúzza és ő megfullad. „Pro- meteusz” tehát meg akar szabadulni a sziklától és a sastól, mialatt szerkezetileg a régi ember akar maradni, amiről kőkeményre dagadt mája, én-akaratának szervi székhelye tanúskodik. Az ilyen szabadság önzéssé fajul, s így káprázat, vagy menekülés, mely előbb-utóbb újabb fogsághoz vezet.

E tény miatt vallott kudarcot végül az ember legtöbb megszabadulási kísérlete. Mégis – a földi természet szabadságratörése, a magasabbrendű szabadságra irányuló törekvése arra vall, hogy ennek a szabadságnak az emberben kell rejlenie. Ez a benne rejlő dolog pedig új szabadságnak mutatkozik, mely a földi természettől független, az ehhez fűződő viszonylagosságtól mentes. Egészen más, abszolút és isteni-szellemi természetből ered. Ha az ember ehhez a szabadsághoz hozzájut, akkor ebben egész lényét forradalmasítja, azzal, hogy alantas természetét legyőzi és levetkezi, mint valami elkorhadt béklyót. Teljesen megszabadul a fogságtól és korlátozásoktól. Ameddig azonban nem képes felismerni őrültségét, a rögeszméjét, s akaratát nem hajlandó alávetni az isteni akaratnak, addig semmiképpen sem részesülhet az igazi szabadságban.

A szabadság, mint a megváltozás lehetősége, és Krisztus, mint közvetítő

Az új szabadság tartalmazza a régi ember teljes átváltozásának, teljes megújulásának a lehetőségét. Az újjá vált ember létállapota és tudata minden régitől mentes, s szabaddá vált az eredeti igaz élet számára. Ez a szabadság nem a földi embert szolgálja, hanem a mennyei ember újraszületését. Ezt az átmenetet azonban a fogoly ember nem képes saját erejéből kieszközölni, ehhez közvetítőre van szüksége. Ehhez szüksége van a feléledt lélekre, mely kapcsolatban van az isteni természettel és szellemlélekké, Krisztussá fejlődhet.

Mi ez a Krisztus?

Krisztus alatt egy megszabadult létállapot értendő, melynek a szellemi rendből áradó sugárzása a rab embert szabadságra hívja. Az ember elvileg mindenképpen képes reagálni erre a hívásra, mert szívében, a szellemember székhelyén egy szellemszikra rejlik, mely a Krisztus anyagából áll, s ezért polaritásban áll a Krisztussal. Ha ez a lélekszikra a Krisztustűzben meggyulladt, akkor átmenetet képez, híddá válik a megszabadult állapot felé, s emiatt le lehet győzni az ellenerőket.

Krisztus ereje egyesíti az isteni és az emberi természetet. Az embert első ízben érinti meg az eredeti szabadság, és kezdi sejteni, hogy az mit jelent. Krisztus a titán, a Prometeusz nagy ellenlábasa. A Krisztus tüze az embernek meghozza Isten egység-, szabadság- és szeretet-életét, mert az isteni akarat lobbantotta lángra. Mikrokozmikus tekintetben ez a sugárzás az egész emberi lényre kihat. Ha a szellemszikra ezt felveszi, akkor ez a sugárzás az egész lénnyel közli magát. Kozmikus tekintetben ez a szellemi erő jelen van bolygónk központjában és a Vízöntő korszakában átsugározza az egész világot és emberiséget. Ez a korszak tehát az új szabadságba állít minket, melynek szándékában áll visszavezetni az Atya házába.

Krisztus a Vízöntő

Az embert képek és jelképek vezérelik a Vízöntő-korszak mélyebb értelme felé, melynek jelentősége azonban pillanatnyilag nem fogható fel teljes terjedelmében tudatosan. Ezek a képek, képletek és jelképek benyomásokat keltenek a megszabadulás lehetőségeit illetően, de rávilágítanak az időszak követelményeire és veszélyeire is. Például a korsójából szüntelenül áradó világossággal a sziklák között kibontakozó rózsákat öntöző Öregnek a képe, vagy a Nap képe előtti két hullámvonal is az élő vizet, az asztrális ősanyagot ábrázolja, mely a Vízöntő korszakában egyetemes életáramlataival árasztja el a Földet és emberiségét, hogy a fejlődést irányítsa.

A kelő Nap, a Krisztus, akit napszellemnek is neveznek, a Krisztus újraeljövetelére utal, az új interkozmikus sugártérre, mely az Emberfia jegyében áll. Az élő víz Krisztus szellemi kiáltására, a felszólításra reagál egyre erősebb légköri elektromágneses rezgéssel, amely az egész világmindenséget forradalmasítja, óriási átváltozásnak veti alá. Maga Krisztus a Vízöntő, aki élő vizét a földi életterületre árasztja. A Nap fekete láthatárok mögül emelkedik a magasba annak jeléül, hogy ez a nap teljesen új, és dialektikus Földünk halálvilágát legyőzi. Ez jelenti a korszakok igazi hajnalát, az új idők apokalipszisét.

Megjelenik a szellemi Krisztus, aki a Nap belseje, a világ világossága és az egyetemes közép. Az ember maga okozta fogsága után kialakul a megszabadulás lehetősége Krisztusban az isteni terv szerint, mely a feltámadás reggeléhez, az eredeti emberiség és eredeti világ örök szabadságához vezet. Amit Krisztus akar, az terv-teljesítés. A tervteljesítés pedig a világból való kiemelkedést, a világ megváltását és a világ beteljesítését jelenti.

A Vízöntő kardja

Képzeljük el a világ és az emberiség helyzetét korszakunkban, amelyen ezek a sugarak kezdenek uralkodni és kiáradnak ránk. Ezt a folyamatot ecseteli egy másik kép. Három függőleges gerendát két vízhullám keresztez. Egy vízszintes összekapcsoló gerenda által kereszt keletkezik. A középső függőleges gerenda a Nap közepétől az égig érő kardot ábrázol. Itt Krisztus a Vízöntő szellemi kardja; keresztje azt mutatja, hogy „…a Vízöntő-forradalmat egyetlen ábra jelképezi: Krisztus keresztje”.

Mivel a világ és az emberiség a Krisztus tökéletes szabadságában áll, tehát nincsen többé más vezetőség és ellenőrző erő, mert az új Nap közvetlenül kapcsolatban van a mi bolygónkkal, és ennek végét hirdeti, felmerül a kérdés, hogy a mai világ és emberiség képes-e vállalni ezt a folyamatot, kibírja-e ennek a kardnak a hatását, vagy pedig csapásától megsemmisül. Ez az új szabadság nem valami újabb elvont ötlet csupán?

A Vízöntő egyetemes szeretete

Nézzük meg újra ezt a képet. A két külső függőleges gerenda egy-egy pecsétet is visel: jobbra a feltámadott Krisztus jelét, balra a háromságos Logoszét. Ez az isteni háromság a Vízöntőben először a három rejtély-bolygó, Uránusz, Neptunusz és Plútó képében hat, amelyek a „Kígyó” és a „Hattyú” csillagképekben megjelentek. Ezek a csillagködök elképzelhetetlenül nagy sebességgel száguldanak az ősanyagban, mint a mindenségi megnyilvánulás nagy tisztogatói és meggyalázottságainak eltávolítói. Sugártereik most kapcsolatba kerültek a Földével, és egyre erősebben érvényesítik erőiket, befolyásaikat és isteni küldötteiket. Uránusz sugárzása az ember hasadt, meghasonlott szívére hat, amelyet megpróbál kibogozni az önfejűség hálójából, a saját akarat fogdájából, valamint megpróbál megnyitni. Neptun sugárzása letisztítja elködösült fejét, Plútó pedig a Földnek a feltámadás erejét nyújtja: ez a „kiemelkedés izzító tüze”.

Krisztus a Vízöntő

Mindezek a befolyások és sugárzások először is megteremtik annak az előfeltételeit, hogy ezt az új szabadságot befogadhassuk. Ennek a lehetőségét tehát ajándékba kapjuk. A szabadság kardja azonban az egyetemes szeretet kardja is, mely az új fejlődési lehetőségektől elválasztja a megsérültet. Mindez pedig azt jelenti-e, hogy önműködő folyamattal van dolgunk, csupán tétlenül együtt kell menetelnünk vele, egyébként azonban mindenben a régiek maradhatunk?

Az ember belső állapota

A kép választ ad erre a kérdésre: az embert bevezeti az eseménybe. Megmutatja nekünk a Logosz, a Nap, a Föld és az ember tervszerű kapcsolatát és rámutat az ember belső állapotának ebben az összefüggésben lényeges jelentőségére. A kard fénysugár lesz, mely fentről behatol a fejbe és leér a szívig. Az ember szellem-lelke a fejben van, s ha az ember a földkorszak feladatát megoldotta, elvégezte, tehát megvalósította a szellemlelket, akkor ez a sugár a szellemlelket a feltámadáshoz vezetheti.

Az előkészületlen emberiséget a Vízöntő-sugárzás meg képessé teszi ennek a folyamatnak az elkezdésére. Gondolják meg azonban: nem tudjuk, hogy ehhez mennyi idő áll még a rendelkezésünkre.

Hogyan megy végbe ez a folyamat és mennyiben önálló az ember cselekvése? A fénysugár az ember fejét tűzként érinti meg és kiégeti a régi gondolkodást és a régi tudatot, szóval az egész kultúraőrületet. A tűzéter magas rezgésében minden életfolyamat felgyorsul.

Képzeljük el még egyszer a prometeusz-embert ebben a helyzetben. Szemei elől eltűnnek a sziklák, a láncok lepattannak, a saskeselyű menekül. Megkapja a megszabadulás lehetőségét. Ennek a következménye óriási lelki reagálás lesz; végtelen öröm, de valami sokk, és belső feszültségek is lehetségesek. Az a döntő kérdés, hogy a tűz az ember bensőjét milyen állapotban találja.

Az elzárkózott ember

Akinek a szíve zárva van, mája a kőkemény önfejűséget őrzi, akinek lelke az én-ben raboskodik és a sorsában szépen berendezkedett, abban az alantas ember felágaskodik és tiltakozik. Szinte kitör a háború az új fejlődés ellen és az emberiség óriási válságához vezet.

És a világosság nem hagyja elutasítani magát: győzni akar. Ha pedig nem győzhet barátságos fénysugárként, akkor villámként fog a világba belecsapni.

Az érett ember

A nehéz sorsa révén megérett és felnőtté vált ember aztán megkapja azt az erőt, amellyel képes kibírni, befogadni a tüzet. A tűz az életcselekedet által megnyílt szívre talál és a tisztulás fegyvereként, tisztító kardként hat. Az egész embert feltépi, és megmutatja neki akadályait. Ezzel felgyorsítja a szabadsághoz vezető változás folyamatait. Ez a tűz nem éget, hanem lángja világossággá változik, és az örökkévalósághoz visz.

A szellemlélek fejlődése

Mit jelent a nyíltszívűség? A nyitott szív önkéntelenül kész elbocsátani az alantas embert, az alembert, s ezzel megnyitja a megszabadulás kapuját. Elfogadja a puszta valóságot és átengedi magát a belső Krisztusnak. Ezzel az áldozattal az ember eleven keresztté válik és elnyeri a szív szabadságát. A szívet nem kényszerítik többé az ellentétes erők, hanem a szívben felkel a Krisztus-nap, ahogyan a kép juttatja kifejezésre. Ez viszi véghez a megváltozás csodáját.

Mert a gonosz által láncra vert embert csakis ezzel a világossággal lehet megszabadítani. A szív aztán az egész lényt megtisztítja. Az új szabadság kezd lélegezni benne, a májat összeköttetésbe hozza az eredeti élet-árammal, az új erőt pedig felvonja a fejbe. Ott aztán a szabadságot lepecsételi a szemöldökök között, a homlokcsont mögötti térben. A béklyók lepattantak, az alember legyőzetett! Az új lélek – az ötágú csillag – újjászületett az élő vízből és a Krisztus-szellemtől, az örökkévalóság megjelent az időben.

A szabadság az Atyával való egység

Mivel az új lélek lángra lobbant Krisztus szellemétől, a felszabadult isteni ige belé ereszkedhet.

Az ember feje a szív napját tükrözi, és minden gondolkodását és tevékenységét kézen vezeti az Isten. A szellemlélek megalkotja a megszabadult személyiséget, aki aztán az eredeti óriás, az erős titán, mert „az Egyetlennek a magasztos erejével, a kezdet erejével” dolgozhat. Ez a személyiség pedig él, és mostantól kezdve az eredeti isteni szabadságban fejlődik tovább.

Az új szabadság az elnyert egység, az Atyával való egyesülés. Érintése lehetővé teszi a lelki rabságból való kimenekülést, hogy felmehessünk a szellemi rend szabadságába. Előfeltétele azonban az egyetlen önkéntes cselekedet és az önmegvalósítás.

A Vízöntő szabadsága az isteni Állatöv, az isteni zodiákus, az ember köré vont arany kör tizenkét megszabadulási lehetőségének egyike. Tüze szétveti bolygónk mágneses gyűrűjét, a földi állatövet, amely a bukott emberiség bolygói erőiben jut kifejezésre. Megjelenik az új föld és az új ég, amelyet János ecsetel Jelenéseiben. Feltárult az Atya házába felvezető út, amelybe a Vízöntő vissza tud vinni minket.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Képek: Canva, Pikist.com, Pixels, rozsakereszt.hu, fk-tudas.hu

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube