Növessz szárnyakat a léleknek!

Daidalosz viszont, Knósszosz híres Labirintusának építőmestere – így meséli a Görög monda – Tollakból és viaszból szárnyakat készített maga és fia, Ikarosz számára, hogy elmeneküljön a Minósz király által kitűzött haláltól. Apja figyelmeztetése ellenére Ikarosz túl közel ment a naphoz. A viasz megolvadt, és Ikarosz a tengerbe zuhant.

Nem tudjuk, hogy Ikarosz miért nem szívlelte meg apja intését: könnyelműségből, szórakozottságból, vagy mert nem volt képes felmérni a veszélyt. Számos festményen ifjúnak ábrázolják Ikaroszt. Vajon a lángoló Nap tündöklő sugarával akart a még tiszta lelke egyesülni? De hiszen még misztikus elragadtatásban sem szabad az embernek átlépnie a számára megszabott határokat anélkül, hogy meg ne égnének szárnyai. Így aztán Ikarosz szabadeséssel a mélybe zuhant. Mégsem Kréta szikláin zúzódott szét teste, hanem az Égei-tenger hullámaiba merült. Nem Hádész sötét kapui nyíltak meg előtte, hanem „az élet tisztító, gyógyító, segítő vize” fogadta be, hogy végigküzdhesse a halhatatlan lelkek birodalmába való folyamatszerű felemelkedés útját.

Egészen másról van szó a görög mondák egy másik alakjánál, Prométheusznál, aki egy Titánnak és Uránusz lányának, Themisznek a fia. Nem ifjúként, hanem férfiként lép elő a mítoszok homályából. Egy új emberi nemet akar szembeállítani Zeusszal, az istenek mindenható atyjával. Olyan embereket, akik az istenek hatalmától való szabadságban és függetlenségben saját maguk képesek meghatározni és alakítani életüket.

Ennek megvalósításához az agyafúrt Prométheusz hajlíthatatlan makacssággal hozta le az emberek számára az életadó, oltalmazó tüzet az Olümposzról.

 

Büntetésből az anyaghoz, a Kaukázus egyik sziklájához láncolták. Egy sas nap mint nap kitépte a máját, amely éjjelenként mindig újranőtt. Csak Heraklész, Zeusz egyik fia volt képes egy nyíllövéssel megszabadítani Prométheuszt a kínzójától.

 

A művészek sora próbálta ábrázolni Ikarosz és Prométheusz sorsát mind az irodalomban, mind szobor, festmény vagy színjáték formájában. Ennek oka egész biztosan nem csak abban rejlik, hogy drámai mivolta miatt mindkettőjük élete jól felhasználható motívum gyanánt.

A dolog másvalamitől válik lenyűgözővé. Egyrészt azt a vágyat tükrözi, hogy az ember a föld sötétjéből a határtalan tér fényteli végtelenjébe emelkedjen. Másrészt Prométheusz alakjának olyan értelmezését kínálja, mely így foglalható össze:

„Teremtsünk magunknak világot saját képünkre, amely világ csak nekünk engedelmeskedik.”

Végül is az ember szabadságra hivatott, nemde? Akkor hát miért büntetik oly kegyetlenül, amikor megpróbálja megvalósítani ezt a szabadságot?

Prométheusz tévedése

Szép a föld az évszakok váltakozásával, patakjaival, sebes folyóival, távolba nyúló tengereivel.
A zöldellő völgyek fölött magaslanak a hegyek hófödte csúcsai, és fölöttük ível az égboltozat, melyet Prométheusz fivérének, Atlasznak hatalmas vállai tartanak. Az ég ajándékozza a földnek a hűsítő, gyümölcsérlelő esőt, a kék levegőégen felhők úsznak, és a mennybolt a bolygóival és a csillagok hadával egy védő kupolához hasonlatosan ragyogja be az éjszakát az alvó emberek fölött.

Hát igen, szép az ég és a föld, ki tagadhatná! És e világ számára teremtette Prométheusz a maga embereit a föld nedves agyagjából. Minden állattól vett egy-egy tulajdonságot, és ezekkel ruházta fel az embert.

Ám még hiányzott teremtményeiből az élet. A Nap-szekéren gyújtott fáklyát Prométheusz – így meséli a legenda –, és ezzel az égi fénnyel keltette életre művét. A Föld lassanként benépesedett, és az istenek gyönyörködtek benne. Leszálltak az égből, hogy az emberekkel egyezséget kössenek. Védelmezni akarták az embereket, akiknek ezért tisztelniük kellett volna őket, és áldozni nekik.

Áldozni az isteneknek? Miért? Ezért teremtette Prométheusz, „az előre gondolkodó” az ő emberi nemét? Ezért hozta el nekik a tüzet, tanította őket a fazekasságra és egyéb kézműves mesterségekre? Ezért tanította őket arra, hogy szellemi képességeiket felfedezzék és kultúrákat hozzanak létre? Az ember egy új világot teremtett, saját magától. Külső példakép nélkül hozott létre szépséget, mindig újabb, végtelenül gazdag mintára, saját teremtő szelleme által kiagyalva és saját kézzel megformálva. El tudnánk képzelni egy szépség nélküli életet?

Ki akarná ezt nélkülözni?

Földünk azonban nem csak szépséget ismer: vannak itt gondok, háborúk, betegség, éhezés, szükség és nyomorúság is, mert „Zeusz leküldte a földre a bájos Pandorát”. Minden elgondolható kínt és szenvedést magával hozott egy agyagedényben, és kitöltötte a földre. Így büntette meg az istenek atyja az emberek engedetlenségét. De azért, hogy nehogy belehaljanak bánatukba, szánalomból meghagyta nekik a reményt.

Ebből a függőségből nincs menekvés. Ez volt Prométheusz nagy tévedése, és ez marad a prométheuszi ember nagy tévedése is mindaddig, amíg szükségrendünket Paradicsommá szeretné átváltoztatni. A halál és a pusztulás ugyanis már előre be van tervezve, és nemcsak az anyagi személyiség halála és pusztulása, hanem minden egyes idő- és kultúrkorszak, valamint az őket formáló ötletek pusztulása is. Ennek ellenére a történelem lázadozó alakjainak az érdeme, hogy új impulzusok révén újra meg újra felrázzák ez emberiséget eltompult és elégedett tunyaságából.

Éppen az ő kudarcuknak köszönhetően van meg az a lehetőség, hogy sokaknak, akik azelőtt még ujjongva üdvözölték őket, kinyíljon a szemük. Így tudósít Prométheusz mítosza:

„Volt neki egy Epimétheusz nevű fivére, kinek neve azt jelenti, hogy utólag felismerő.”

Epimétheusz képessége nélkül az emberiség nem tenne szert újabb tudati tapasztalatokra, az egyes emberek nem juthatnának el cselekvésük tudatos érzékeléséhez, és ezáltal „megláncolt” állapotuk belátásához. Egyedül ily módon óvják meg őket attól, hogy a múlhatatlanság képe, amelyet – még ha gyakran mélyen betemetve is – mindenki magában hord, örökre betokosodjon a rögeszme, a valótlanságok, elferdítések, önszeretet és spekuláció miatt.

Mire tanítanak a mítoszok?

A mítoszok letűnt emberiségkorszakok ősi tapasztalatainak hagyományai, melyek azokkal a kifürkészhetetlennek látszó kérdésekkel foglalkoznak mélyrehatóan, hogy

„Ki vagyok én, honnan jöttem, miért van sors, és ki határozza meg?”

Az ezekből származó hitbéli felfogásokat képszerű hasonlatokkal és szimbólumokkal ábrázolják, legendás alakokhoz kapcsolják, és a föléjük rendelt isteni lényekhez való viszonyukkal ecsetelik. A hősök tettei és az istenek beavatkozása sokoldalúan értelmezhető annak megfelelően, hogy az emberek folyvást változó tudata hol tart a fejlődésmenetében, valamint az egyes ember szemlélete szerint is. Felületes szemlélődés esetén a mítoszok mondanivalója sok szempontból ellentmondásosnak tűnik. Pontos megfigyelés során azonban mindegyikük két olyan alapmotívumra vezethető vissza, amely – az ábrázolás sokfélesége ellenére – pontosan kirajzolódik.

A mi példánkban ezeket Ikarosz és Prométheusz legendája jelképezi.

A mítosz szó hallatán nem lenne szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy keletkezésüket csupán a távoli, történelem előtti múltban keressük, bár időszerűségük bizonyára az akkori jelenben is fennállt. Minden egyes korszakban, egészen a mi olyannyira felvilágosult huszadik századunkig, keletkeznek új mítoszok, felmagasztalva a csataterek, a politika, művészet és tudomány területéről kikerülő hőseiket, a titokzatosság, a természetfölöttiség leplét szőve köréjük. A hajdani, mára már kihalt isteni eget mindig a legidőszerűbb és kicserélhető bálványokkal aggatják tele, melyek most leginkább a felső tízezer, a sport vagy az üzleti élet területéről kerülnek ki. Nekik, a fogyasztás istenének és a hihetetlenül fejlett csúcstechnológiának hozzák manapság az áldozatot.

A rejtélyek ősrégi alapkérdése – ki vagyok én, honnan jöttem, és ki határozza meg sorsomat – persze ma ugyanúgy felvetődik, mint kezdetben, és a rá adott válaszok ellentmondásossága semmivel sem csökkent. Azok számára, kiknek szíve készen áll az endúra folyamatára, ma is az egyetemes Gnózis csodálatos, elmúlhatatlan beavatási misztériumai adnak választ. Mások számára pedig különböző isten- és démonhitek, a maguk sokrétű beárnyékolásával és fortélyaival. Tulajdonképpen semmi sem változott tehát, csak a nyelv és jelképrendszere lett más.

Miért olyan az ember, amilyen?

 

Azért, mert mindenkiben két ellentétes természetű ikererő hat. Az eredeti szellemlélek-lény isteni szikráját magában hordva az ember sejti a halhatatlanságát, és sóvárog is egy olyan szabadság után, amelyet mint nyughatatlan kereső itt nem képes megtalálni. Mert anyagban születettként, a dialektika rezgésteréből élve könyörtelenül alá van vetve az anyagi világ törvényeinek, és e törvények összes tulajdonságának.

Kétségbeesetten tiltakozik, megpróbálja áttörni a neki megszabott határokat, mégis a foglyuk marad – legfeljebb elvakultan tolja őket tovább maga előtt. Talán azért nem tűnik ez fel neki, mert a természetben születettség béklyójának lánca kissé hosszabb lett mindazon mikrokozmikus elődök révén, akik ehhez a lánchoz voltak kovácsolva, és így nagyobb a játéktér? Vagy mert ez ember, beleszeretvén művébe, elfogadta saját létállapotát? Ebben az esetben a mikrokozmikus utódnak annál fájdalmasabban kell majd átélnie, amint a lánc a húsába vág.

Akkor hát mit tegyen?

Hiszen az ember természetében rejlik, hogy feledni szeretné létbeli nyomorúságát, korlátait, életének látszat jellegét és halandóságát. Esetleg az is megteszi, ha a lehető legkényelmesebben berendezkedik a halálnak eme völgyében? Vagy jobban jár, ha menekülésre fogja a dolgot? Ekkor talán eszébe ötlenek a költő szavai:

És amikor jön,
amikor elragad téged,
s amikor összecsap fölötted:
viszály, irigység, gyűlölet és teher,
ne feledd el,
hogy szárnyaid vannak!

Igen, minden egyes embernek adtak szárnyakat, melyeket mindenki az értelmének és tudatállapotának megfelelően használ. Vajon valamelyik természetistenhez repül velük, vagy a maga teremtette isteni égbe? Esetleg fizikailag felemelkedve éli meg a repülés mámorát? Vagy – önmagát becsapva – az okkultizmus és a miszticizmus szárnyain álmodozik-é? Szépséget teremt magának, hogy pótolja Istent, akit ő már nem ismer?

Bárhogyan legyen is: így csak még erősebben ragaszkodik önnön természetalakjához, önrabszolgaságához, és a dialektika árnyékbirodalmában szakadatlanul forgó születés és halál kerekéhez kötözve marad. Mindaddig, amíg meg nem hallja önmagában az eredeti lélek hangját, amely ki akar emelkedni fogságából. Ennek szárnyai aztán eléggé erősek ahhoz, hogy minden akadályon át a Gnózis világosságbirodalmába vigyék őt. Ekkor már hatalmát veszti fölötte a tér és idő, a lét és nemlét törvénye. A döntés tétje tehát: elnyerni a szabadságot Istenben, vagy Isten utánzatához láncolva rabságban maradni.

 

Forrás: Arany Rózsakereszt, Pentagram magazin/1998

Képek: Canva, kretasziget.hu, Pixels, Wikipédia

 

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube