Ki mozgatja a marionett – zsinórt?

Voltak már Önök marionett – színházban? A marionett babák olyan babák, melyeket egy bábjátékos mozgat a fejükhöz és lábukhoz erősített vékony, hosszú zsinórok húzgálásával. Ezáltal azt a benyomást keltik, hogy a babák maguktól tudnak mozogni. A nézők számára ez a valóság.

A bábjátékos a nézők számára nem látható, és a zsinórokat alig lehet észrevenni. De még ha jól láthatók lennének is, nem figyelnének rájuk, mivel a figyelem a cselekvésre irányul. Felnőttként tudtam meg, hogy miként működik egy ilyen marionettszínház. Ekkor történt valami különös.

Az előadás alatt a velejáró mindenféle szokásos bonyodalom és tréfálkozás, az események nyomon követése, keresgélés és találgatás, nevetés és sírás közepette a játék és valóság egybefolyt.
Mikor ismét az utcán voltam, láttam, hogyan özönlenek mellettem az emberek. Sokan közülük siettek, mások kényelmesen ballagtak. Tarka, változatos kép volt. Olyan kép, mely szabad akarattal rendelkező embereket ábrázol egy szabad országban. És mindegyiküknek megvolt a maga célja, amely felé tartott.

Valaki mozgatja a zsinórókat

Ekkor egyik gyermekem megkérdezte:

– Hogyan tudtak a babák olyan szabadon és könnyedén mozogni, pont úgy, mintha valóban élnének?
Én pedig elmagyaráztam:
– A babák zsinórokon lógnak, melyekre nem figyelünk, mert nagyon vékonyak, és mert a hosszan tartó látvány miatt hozzászokunk. A zsinórok erősen össze vannak kötve egymással, és persze van ott valaki, aki olyan ügyesen huzigálja őket, hogy minden, amit a babák csinálnak, valódinak fest.
Rendkívül eredeti, de szerencsére csak játék!

Ki a rendező?

Még mindig özönlöttek mellettünk az emberek, semmi sem változott. És mégis egyszerre csak úgy tűnt, mintha ők is zsinórokon lógnának, igen, mintha engem is egy ismeretlen kéz tartana és irányítana. Mintha én is, és minden „szabad” ember is nem lennénk mások, mint – marionett-figurák!… Na de ki a rendező, aki kiosztja nekünk a szerepeket?

Világosan éreztem, hogy mindenki a szerepét játssza. Az emberek a Föld bolygót színpaddá alacsonyították. Színhely az kezdettől fogva volt elég, a díszletek mindig gyorsan és tetszés szerint kicserélhetők: komédiához, tragédiához, hősi eposzhoz, szerelmi románchoz, gyilkossághoz vagy szatírához illőre.

A nagyérdemű közönség mindenféle ízlése számára akad valami.

Na de ki a közönség? Mi. Mindnyájan egyszerre vagyunk színészek és nézők! Mint a marionettszínházban, szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a zsinórokat, elfogadjuk a látszatot. Teljes intenzitással követjük a játékot. Meghatódunk, felháborodunk, olykor unatkozunk: aztán egy másik színhelyre irányítjuk figyelmünket. A végén pedig mindig tapsolunk, így tartjuk lendületben az önámítás és színlelés nagy játékát.

Maga az élet táncoltatja a babákat

Saját zsinórainkon kapálódzva azonban mi is éppoly szívesen „táncoltatjuk a babákat” mézeskaláccsal hízelegve, vagy korbáccsal kényszerítve.

– Ugyan – mondják majd erre – nem túlzás ez egy kicsit? Mézeskalács, az csak-csak. Na de korbáccsal? Mint egy állatidomár?

Igen, mint egy állatidomár. Úgy, mint ahogy rajtunk is egy láthatatlan állatidomár uralkodik.
Lassacskán megsejtjük ezt, védekezünk, tiltakozunk. Na de mi haszna – ki az, aki szívesen néz szembe az igazsággal, nem hagyjuk-e inkább elvakítani magunkat a szép ámítástól, mikor olyan finom az a mézeskalács!…

És ekkor mintha egy kötést vettek volna le a szememről. Hát honnan jöttek mindezek a gondolatok? Vajon ezek is csak az eljátszandó szerepek egyikét jelentették? Egyiket a sok közül? Vagy egy teljesen más világ láthatatlan rendezőjétől származtak? Olyan hang volt, amely fölött a bábjátékosnak nem volt hatalma?

A világszínház marionett-figurái össze vannak kötve a bábművésszel a fejükhöz, kezükhöz és lábukhoz rögzített huzalokon keresztül. Mint a marionett-figurák, úgy lóg minden ember az őt körülvevő aurikus térben. Minden, amit egy ember akar, kíván, érez, gondol és tesz, az feljegyzésre kerül ebben az égboltban és megőrződik a mikrokozmosz következő lakója számára.

Ez a „történelemkönyv” minden egyes ember bábosa. Ő határozza meg, hogyan gondolkozzon, érezzen és cselekedjen valaki. Amíg az emberben nem tudatosodik ez a tény, addig ő is készségesen együttjátszik – pontosan úgy, mint egy marionett-baba. De ha eljön a pillanat, amikor az emberi kötöttség valósága tudatossá válik, akkor megváltozhat valami. És ez az a pillanat, amelyre a Teremtés vár!