Inspiráció és intuíció

Imagináció és vízió

Nézzük tehát, hová vezet a modern beavatás, az imagináción túl. Az ember a maga absztrakt gondolatvilágát belső élettel tölti ki. Passzív megismerését aktivizálja. Minden gondolati ideaelem reálissá válik, amit az ember belsőleg átél. A gondolatok többé nem absztraktak, árnyékszerűek, hanem eleven tartalommal telítettek. Imaginációkká válnak, amelyeket az ember kétdimenzióban észlel, de nem úgy mintha földi festményt látna – így tudniillik víziókat észlelünk, de nem imaginációkat – hanem, mintha a képek bennünk jönnének létre, de harmadik dimenzió nélkül Tehát nem úgy, mint ahogyan a fizikai világban szoktunk látni, mert ami így jelentkezik, az csak vízió.

Ha az imaginatív kép színes, akkor színeit nem nézzük, hanem átéljük. A vörös szín például olyan, hogy valósággal támadó, a bika érzi is ezt és megfelelően reagál. A zöldben valami egyformaság van, sem öröm, sem fájdalom. A kék alázatra, odaadásra hangol. A Földön ilyen hangulatokat érzünk, imaginációban színekben éljük át.
Az érzéken túliba való belépésnél, – bár minden érzéki ki van törölve belőle – a konkrét átélés benne marad. Ennélfogva érezzük, hogy gondolkodásunk egész lényünket kitöltő tapintószerv, érzékelőszerv lesz, amely szemléli a megnyilatkozó új világot, ami nem maga a szellemi világ, hanem a képierők világa, az éteri világ. Itt lehet az éteri világot a maga valójában, spekulációmentesen megragadni.

Tapasztalat az éteri világban

Az ujj, az emberi testnek, a kéznek egyik tagja. Ha levágják, nincs többé: nem önálló lény. Ha azonban az éteri világba lépek, akkor nem érzem magam szeparált entitásnak, hanem az egész éteri világ tagjának. Itt jövök rá, hogy: individualitásomat, személyiségemet, fizikai testemnek köszönhetem. Látni fogom, hogy a szellemi világban is lehet az ember individuum. De így belépve a szellemi világba, úgy érzem magam, mint a Kozmosz egyik tagja. Ha étertestünket a kozmikus étertől elvágnánk, meghalnánk éterileg. Erre még visszatérünk.
Beszéltünk arról, hogy földi élményeink az inkarnáció folyamán egyetlen óriási éteri tablóvá lesznek, melynek látása az embernek nagy boldogságérzetet okoz. Ez az első örömteljes, magasabb élmény. Tudni kell azután eltörölni ezt a tablót a tudatunkból: a tudatnak üresnek kell lennie megint.

Inspiráció

Az ember megérti a dolgok mikéntjét és azt, hogy amit a tablóban látott, az nem a szellemi világ volt, hanem annak csak imaginatív képe. Most ömlik csak belénk a szellemi világ, most ismerjük meg a szellemi külvilágot, mert az éteri tablóban csak saját belső világunk volt. Az imaginatív megismerés képekben a belvilágot és a Kozmosz képeit is adja. A mi igazi lényünk, amilyen az volt a születés előtt, csak inspirációban nyilatkozik meg, amikor a szellemi világ belénk ömlik. Kiüresítve magunkat, – hogy üres tudatunk legyen – egyelőre még csak a puszta éberség állapotába jutunk és belső csend és nyugalom vesz körül.

Amikor egy nagyvárosból távozunk, a zaj egyre csökken és a végén csend lesz, majd beáll a negatív csend azért, hogy a csendben érzékelhetővé váljanak a dolgok, amelyeket a zaj eddig elnyomott. Ez az inspiráció, ami által az előző imaginációs kép értelme hallhatóvá válik. De erre lelkileg felkészültnek kell lenni, hogy ebből a másik világból okulhassunk és hogy onnan megint zavartalanul visszajöhessünk a mi rendes világunkba.

A lét szenvedésre van alapozva

Az előbb említett lelki jóérzés a tabló fölött, most lelki fájdalommá, szenvedéssé változik. Rájövünk, hogy a világ kozmikus fájdalomra van építve, azaz olyan kozmikus elemre, amelyet az ember csak fájdalmasan élhet át. Akkor átéljük a boldogságot szomjazó és külső örömök után futó emberiség tagjaként, hogy minden létezésnek szenvedésre alapozottnak kell lennie.

Szemünkkel látjuk a világ minden szépségét, de az a hely, ahol a szem (a testünkön) elhelyezkedik, az tulajdonképpen seb az emberi testen. A szem igen régen, mint fájdalmas beavatkozás alakult ki a még öntudatlan emberi testben. Minden örömnek alapja a szenvedés. Csak az emberek hiszik, hogy az istenség olyan hatalmas, hogy mindent a boldogságból kiindulva teremt meg.(„Ich habf es einfacher Gemacht) „Én ezt egyszerűbben csináltam volna…” szeretik mondani.

Ez azonban naivitás és az igazi beavatás az embert nem a boldogsághoz viszi, hanem feladatai és kötelességei mindenneműségére ébreszti. Ehhez kell megértenünk a múltat és a jövőt. Az szellemi iskolázás célja arról gondoskodni, hogy az ember megtudja mindazt, amivel a Földön egész ember lehet.

Az inspiráció világa valami egészen más, mint az a világ, amelyet érzékeinkkel felfogunk. Minden földi jelenség természetesen a szellemi világból származik. Itt a Földön látjuk a jelenségek egyik felét, a másik fele rejtett marad és csak az imagináció és az inspiráció által közelíthető meg. Az ember ebbe is beleszokhat: ez az asztrálvilág, ami az ember asztráltestén át nyilvánul meg.

Az intuíció

A harmadik fokozat az intuíció. Ezt a köznapi életben is emlegetjük, pedig az hatalmas távolságra áll az igazi intuíciótól. Mindenesetre van valami rokonságban vele az érzés és akarat területén. Az emberi képességek ma az igazi szellemi erők gyenge torzképei. Az erkölcsben van sok intuitív és anélkül nem is lehetnénk erkölcsösek. Az igazi intuíció révén otthonosak lehetünk a szellemi világban.

Az intuíciót csak a szeretet legnagyobb mértékű kialakításával és átszellemesítésével érthetjük el. A szeretetet megismerőerővé kell alakítanunk. Ehhez közeledünk, ha a dolgokhoz való külsőséges kapcsolatoktól elszakítjuk magunkat és az eseményeket visszafelé haladó sorrendben szemléljük.

Visszatekintés – „Rückschau”

Passzív gondolkodásommal rabszolga módjára adom át magam a világ eseményeinek és azok időbeli egymásutánjának. De ha megfordítom a sorrendet és a jelenből hátrafelé haladok a múltba, akkor a bennem működő feszültség által létrejövő erő következtében a lelki-szellemi elszakad a testi-éteritől.
Ennek elsajátítására szolgálnak az esti „Rückschau” gyakorlatok, az aznapi eseményeket illetően.

A Rückschauban folyton szembetalálkozunk önmagunkkal. El kell jutnunk minden dolog kiindulási pontjához és így eljuthatunk oda, hogy szeretettel nézzük pl. a növény növekedését, belemerülve a növénybe, mintegy növénnyé válva, élekor átélhetjük, hogy mit érez egy növény, állat, sőt ásvány. Például ha az utóbbi, mondjuk kristállyá tömörül: jóérzetet, ha pedig széttörik, fájdalmat.

Szellemi lények átélése

A szellemi lények átélése kissé más, mint a fizikai dolgoké, amelyektől térbeli távolságban vagyok. A szellemi lénybe belemerülök. A lelki csendben, kiüresített tudattal teljesen belemerülök a világ létezésébe, ami fájdalmat okoz és egyedüllétet. A belsőmből feltörő szeretetképesség – amely erősen differenciált – tesz képessé arra, hogy az inspirációval megtudottakat saját lényemmel hassam át.

Akkor az ember átéli a konkrét szellemi lényeket. Azok realitássá válnak, nemcsak jelenlegi születésünk előtti időbe megyünk vissza, hanem még hátrább: a régi emberi életek nyilatkoznak meg. Ezeken Én-ünk mind végigment, de csak akkor nyilatkozhat meg, ha a szeretetet odáig fokozzuk, hogy a Kozmosz lényeit a szellemvilágban úgy szeretjük már, mint önmagunkat. Az egoizmus nem az Én jelensége, annak létrejötte az alacsonyabb léttagozatokkal való együttéléséből következik. Túl kell lépni önmagunkon a jelenben, hogy megérthessük a múltat. Előző életeinket intuícióval érthetjük csak meg.

A régi beavatás

Beavatotti megismerés mindig volt, de mindig más, az emberi képességek fejlődésével lépést tartva. A mai materialista világban iskolában tanítják a Kozmosz keletkezését, centrifugált olajcseppekkel és miegymással. Ez mind szép, de ez nem történt magától. Abban szellemi erők működtek közre. A szellemi ma már csak a vallásban maradt meg. Aki a szellemi világba tényleg be akar tekinteni, annak imaginációhoz, inspirációhoz, intuícióhoz kell jutni és ezek által a szellemihez, ami mindent áthat. Spirituális Kozmosz-szemléletre van szükségünk.

Régen egészen másként volt. Akkor mit sem tudtak a kopernikuszi világszemléletről, viszont ösztönösen érezték a lelki-szellemit, s azt mítoszokban és legendákban fejezték ki. Álomképszerű imaginációk vezették őket oda. Látták maguk körül a Természet jelenségeit, amelyek rejtélyek voltak számukra.

Évezredekkel Golgotha előtt az ember boldog volt, ha álomszerű imaginációkat kapott: „kívül” az istennélküli Természet volt és „belül” a lelkében, a kapcsolat a szellemivel. Az ember a fizikai és étertestével élt az „istentelenné vált Természetben”.
Azért fordultak a misztériumokhoz, hogy beavatódjanak a titkokba, amelyek körülvették őket.

A misztériumbölcsek tanították nekik, hogy minden látható mögött szellemi lények állnak, amelyeket az emberek az álmodó imaginációikban halványan észleltek is. A misztériumok tették számukra a környezetet szellemi lényekkel telítettekké. Ami nálunk ma egészen külsőséges természetismeret, az náluk szellemtudomány volt.

Ma a szellemi visszavonult. A jelenségeket megmagyarázzák természettudományilag: a világnak olyannak kell lennie, amilyen.

A régi beavatás végül természettudománnyá devalválódott.
Az új beavatásnak a Természettudományból kell elindulni és a szellemibe vezetni.

Forrás: Rudolf Steiner munkásságából