Költészet és Szellemiség

A költészet az írás előtt, sőt talán már a beszéd előtt is, látens állapotban létezett. A Szellem magmájában. Lehetséges, hogy az először kiejtett hangok – a sikoly, a suttogás, az ima, a kiáltás -, mivel nagyon ősi és mély érzések kifejezői, a költészet alapját képezik. Az első eszközök pattintása, kő a kövön, a folyó vizének loccsanása, a tenger hullámai, a szél suttogása, a hold vagy az évszakok változásának ritmusa szintén  összefüggésben kell hogy álljanak azokkal az alapvető ritmusokkal, amelyek a költészetet mozgatják, mivel ezek a világmindenség ritmusai. A költészet, egy különös nyelv, tele képekkel és szimbólumokkal. Egyike azoknak a formáknak, amelyek furcsaságot és ámulatot keltenek a világ számára. A költészet nyelve a világ nyelve, mindenki szava, de a jelentése új, újonnan felfedezett: a világból való és mindig új nézőpontot fejez ki. A költészet eredete egyszerre tudatos és ösztönös. Mondhatni, a szabadságérzetből és a kifejezőképességből születik; nem beszél fölösleges dolgokat, hanem csak a lényeget: nélkülözhetetlen szó az időben, ahogy Antonio Machado mondta. A költészet mindig a misztérium körül kering, néha megold egy talányt és létezésének értelme, a vers célja a misztérium. Valamint több, mint teremtés, mivel valami olyasmit fedez fel, ami már megvolt. Ereje ezért az átláthatóságban van, abban, hogy képes átlátni a fátylakon, hogy rámutasson az egyszerű és ragyogó igazságra.

A Tó Lótusza kinyílik, bezárul, szirmai lehullnak

A vers néha megmutatja az embernek az önmagától való eltávolodás útját azáltal, hogy „a fészken kívül”, a saját mezítelen valóságába merülve, egészen az önmegsemmisüléséig ír. Különösen tetszik, ahogy ezt a svéd Tomas Tranströmer fogalmazza meg:

Fantasztikus érezni a vers növekedését, Miközben én zsugorodom. Felnő és átveszi a helyem. Elmozdít. Kilök a fészekből. Kész a vers.

Csakúgy, mint a misztériumokba való beavatáskor, az elme, vagy az ego soha nem tudja, mi fog történni a versben, hová vezet az út. Az eredmény egy olyan kinyilatkoztatás, ami a kezdeti szándékban nem szerepelt. Tiszta varázslat, mondhatnánk, igen, tiszta varázslat, mint a fény és eső nélkül született szivárvány.

A vers, akárcsak a gnosztikus út, vágyakozást és szándékot igényel.

Csak a szabadban esik az eső. Csak ahhoz szól dalom Aki velem együtt jár.

Így végződik Conde Arnaldos Románca. A Másik, aki velem együtt jár, a néma beszélgetőtársam, a tanúm és a barátom. A költészet a személyes fejlődés és az esztétikai csoda útja. A szellemi út magában hordozza a végső igazság magját, a kimondott költőiséget, a csodálatos mindennapi életet, ahogy azt a szürrealisták mondták, a világ, az ember és Isten közötti megosztottság végét. Létezik egy folyamatos mozgás, egy folyamatos metamorfózis: Nem az vagyok, aki tegnap voltam; a világ, amit látok, a tudaté, ami az erőről–erőre, világosságról– világosságra való átalakulás folyamatában áll. Befogadásra, elfogadásra, önátadásra való készség. Fogékony és éber hozzáállás, ami megelőzi a kinyilatkoztatást.

A portugál Fernando Pessoa azt mondja:

Ülj ki a napra. Feledd el önmagad. És légy önmagad királya.

Nincsenek elvárások, de az eredmény mindkét esetben nyilvánvalóan minden szándékon felül áll – akárcsak a zenében -, összeolvad a hang és az oktáv, a beszélő és a megnyilatkozó tudat. A költő ritkán tudós: tudása, ha van ilyen, tiszta megérzés, tiszta cselekedet, közvetítők nélkül. Borotvaélen táncol elkülönültségének egyetlen fegyverével, azzal, hogy aláveti magát a szó szellemének:

Párizsban, felhőszakadásban fogok meghalni egy nap, aminek már megvan az emléke. (Cesar Vallejo)

Valami alapvető dolog került közlésre, egy olyan érzés, ami minden ésszerű szabályt felrúg, mégis igaz. A költészet, az ember megnyilvánulásaként, abszolút módon a beszélő és a közvetítő személy tudatállapotától függ. Minden vers egy olyan hangskálán rezeg, ami a tudat égboltján található. Amikor a költészet emelkedett, gnosztikus tudatosságot fejez ki, mint például Juan de la Cruz, Rumi, Lao Ce esetében, az út állapotát, kinyilatkoztatását, vagy akár egyetlen mozzanatát is feltárja:

Hova bújtál, Kedves? Itt hagytál siránkozva, Mint az elmenekült szarvas, Megsebezve engem. Utánad eredtem kiáltva, de már nem voltál sehol.

A szellemi ösvényhez hasonlóan, a költészet folyamata is gyógyító és felszabadító. Sőt, akár alkímiai: a látszólag fájdalmas élmény szóbeli kinyilatkoztatássá alakul át. Amint a vers megjelenik a felszínen, a sárkány a mélységbe menekül. A költők emberek és, mint mindenki más, ők is bizonytalanok önmagukban, és ők is a Szellem által törekszenek a tökéletességre. A spirituális költő, az a személy, aki szellemi úton jár és ezt ki is fejezi verseiben, bővelkedik annak a tökéletességnek a szikráiban, amelyre vágyik, abban a királyságban, ami őt lényének mélyéről irányítja. Az út, amire a Misztérium Iskolák hívnak minket, a mozgásban levő szellem útja. A régi dolgok felidézésének és megsemmisítésének, a tisztaság alapján való cselekvésnek az útja.  „Solve et coagula”. Ahogy Isidore Ducasse, Lautrémont grófja mondta, a vers vége a gyakorlati igazság.  Akárhogy is nézzük, a szülés alkímiájáról, a rendelkezésünkre bocsátott világossághoz való visszatérésről van szó. Kezdetben volt az Ige. És az Ige Istennél volt. És Isten volt az Ige.