A szerelem értelme

„Azt a célt, hogy az ember valóságosan megmentse önmagát – tehát, hogy egyéni élete a valódi szeretetben újjászülethessen és örökkévalóvá válhasson -, az egyes ember csakis másokkal együtt, vagy mindenkivel együtt képes megvalósítani.”

 

Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) nemcsak Oroszország, hanem a szláv népek viszonylatában is a legjelentősebb gondolkodók közé tartozik: írói alkotásaiban sok, egymástól igen eltérő témával foglalkozott.

A „Három beszélgetés” és az „Elbeszélés az Antikrisztusról” című, ismert művein kívül „A szerelem értelme” című öt esszéje (1892-1894) is komoly figyelmet érdemel filozófiai művei között.

Szolovjov erős elkötelezettséget érzett arra, hogy a férfi és a nő közötti szerelmet mélyebben megértse, és eme szerelem értelmét filozófiailag is kipuhatolja.

Hiszen az ember számára a legmélyebb vágyat az jelenti, hogy szerethessen, és őt is szeressék – ugyanakkor azonban ez a legkevésbé megmagyarázható és a legtalányosabb törekvés, amellyel szembesülhetünk.

Az ember nagyon szeretné megérteni a szerelem titkát, de ugyanilyen erősen érzi, hogy lehetetlen a szerelemről beszélnie, és érzi a határokat is, amelyekbe a gondolkodása eközben újra és újra beleütközik.

Pontosan ez az ellentmondás ébresztette fel Szolovjov érdeklődését, hogy feltegye a kérdést: mi a szerelem lényege?

 

A szerelem és a minden-egység szabadsága

Az ember, vagy az emberiség olyan lény, amely önmagában… egy isteni elgondolást, a minden-egységet, vagy a létezés abszolút teljességét hordozza.²

Szolovjov fejtegetéseit a szerelem értelméről csakis ennek a filozófiának, egy „szabad-minden-egységnek” a hátteréből érthetjük meg.

Meg van győződve róla, hogy az ember életvalóságát egy isteni idea, a minden-egység elképzelése hatja át. Az emberi élet sokféleségét egy bonyolult, többrétegű szőtteshez hasonlítja, amelybe bele van szőve egy finom, isteni fonál is.

Az emberi élet során az isteni fonál az egyik percben láthatóvá válik, a másikban viszont újra láthatatlan – mégis, ez a fonál arra indít bennünket, hogy felismerjük és kibontsuk a szőttesből. Az „isteni fonál”, az isteni megbízatás azonban csak azoknak tud megnyilvánulni a mindennapok valóságában, aki készen áll arra, hogy lásson és halljon.

Az ilyen ember képessé válik arra, hogy az egymástól teljesen különböző hangok sokaságából, amelyek őbenne és körülötte is hallhatók, kiszűrje az egyetlen isteni hangot. Az így érzékelt isteni hang ezután elrendezi a többi hangot, és gondoskodik arról is, hogy azok kölcsönösen elismerjék és tiszteljék egymást.

Ekkor kölcsönhatás jön létre, egy olyan beszélgetés, amelyben egyetlen hang, egyetlen lény sem nyomja el vagy szorítja ki a másikat, hanem éppen hogy;

„a másikban” éri el „létezésének teljességét”.

Szolovjov éles különbséget tesz az egység két, egymással élesen szembenálló válfaja között, és ezzel mintegy utat készít, hogy egyértelmű határvonalat húzhassunk a földi-dialektikus és az isteni világ szférái között. Szolovjov szerint a valódi, vagyis pozitív minden-egységben az „egy” nem a többiek kárára, hanem mindenki javára létezik.

A hamis, vagy negatív minden-egység ezzel szemben elnyomja, vagy elnyeli a beléje áramló elemeket, és így önmagát ürességként nyilvánítja meg. Az igazi, pozitív egység azonban fenntartja az egyes elemeket, táplálja és erősíti azokat, és ezáltal az elemekben önmagát a létezés teljességeként nyilvánítja meg.

Szolovjov eléggé realista ahhoz, hogy felismerje a jelenlegi emberiség „bukott” állapotát, és azt a „negatív egység” valóságának tekintse, amelyben sok rész-idea található, melyek elveszítették összefüggésüket a nagyobb egységgel, és kizárólagosságra való igényükért valóságtartalmuk elveszítésével fizettek.

Ezek a rész-ideák szüntelen harcban és ellentmondásban állnak egymással, és az emberiséget a szellemi diszharmónia állapotába taszítják.

Az ember feladatát Szolovjov abban látja, hogy teret engedjen önmagában „a szabad minden-egység ideájának”. Minden ember felfogható egy „valamilyen feltétlenül pótolhatatlan” minőségként, amely nélkülözhetetlen a minden-egység megteremtéséhez.

Minden ember egyénisége, valódi önvalója abban áll, hogy felismeri feladatát a minden-egység szolgálatában, mellyel annak élő szervévé válik. Ezt az egységet azonban nem tudja saját erejéből megvalósítani. Az embereknek saját, bensőséges kapcsolatot kell kialakítaniuk az Ős-Függetlennel – Istennel – mert csakis így tudnak szabadon megfelelő tudatot kifejleszteni, és képessé válni arra, hogy egymást szolidaritásban és feltétel nélküli szeretetben elfogadják.

 

Elfogadottá válni az elfogadásban

Aki szeret, az úgy érzi, hogy őt – számára megmagyarázhatatlan módon – egy másik ember vonzza. Ez a vonzóerő a szó szoros értelmében megrohanja őt, mágneses erővel vonzza, és olyan helyeslést kelt benne, melyet lényének minden porcikájával átél.

A szerelem eredetileg úgy mutatkozik meg, mint szabad és mindent felölelő, minden erőt igénybevevő cselekedet, mellyel az emberek kölcsönösen „igen”-t mondanak egymásra.³

Az „igen”-t mondás fogalma Szolovjovnál döntő jelentőséggel bír. A szerető ezt az „igen”-t először az érzékiség szintjén mondja a szeretett embernek. Az érzéki szintet azonban össze kell kötni a partnerrel kialakított erkölcsös-személyes kapcsolattal.

Ha egy másik emberhez kizárólag érzékileg-ösztönösen vonzódunk, ez még nem jelenti az ő lényének igenlését. A valódi igenlés csakis egy szabad tettben következhet be, amelyben a szerető ember önnön valójával vesz részt. A szerelemben a szerető ember megnyilvánítja, hogy ki is ő valójában, megmutatja saját Önvalóját.

Ha a másik embert csak az előnyeiért „kedvelem”, akkor nem őrá mondok igent, hanem csak azt fogadom el, ami az én számomra jó – tehát az „igen”-t alapjában véve önmagamra mondom ki.⁴

A saját Önvaló csakis egy szeretett emberrel fennálló kapcsolatban válik felismerhetővé.

„Önvaló” alatt itt azt a képességet kell érteni, amellyel egy másik emberre „igen”-t tudunk mondani, amellyel egy másik embert az ő összetéveszthetetlen egyediségében el tudunk fogadni, és értékelni tudjuk őt.

A férfi és a nő közötti szerelem érzéki és erkölcsi szintjén kívül Szolovjov a szerelem vallási-spirituális dimenzióját is felismeri. A tény, hogy az emberek egymást szeretve „igen”-t tudnak mondani egymásra, egy rejtett, abszolút hatalom létezésében gyökerezik.

A feltétel nélküli igenlésre való képesség értelmezhető az isteni szeretet leképeződésének, amely arra hív meg bennünket, hogy egy magasabb hatalom feltétel nélküli IGEN-je iránti bizalomban, önmagunk merjük kimondani az „igen”-t a szeretett partnernek.

Az igenlés mindhárom szintjének – az érzéki, az erkölcsi és a vallási szintnek egyaránt – együtt kell működniük. A három szint mindegyike a másik kettőhöz van kötve, és csak együttesen képesek megnyilvánulni.

 

Az egoizmus legyőzése a szeretettel

Az egoizmus gonoszsága Szolovjov véleménye szerint nem abban áll, hogy az ember túlértékeli önmagát, feltétel nélküli fontosságot és végtelen méltóságot tulajdonít önmagának; az ember ugyanis olyan lény, amely életében és tudatában képes helyet adni az abszolút igazságnak.

E sajátsága révén abszolút jelentőséggel és méltósággal bír, eme minőségében és egyéniségében pótolhatatlan. Ezzel szemben viszont az a probléma, hogy az ember folyamatosan „az élet középpontjának” tekinti önmagát – tehát embertársaitól pont azt a feltétel nélküli fontosságot tagadja meg, amelyet saját magának már eleve tulajdonít.

Ez a feltétel nélküli fontosság, amelyet az ember önmagának tulajdonít, azonban csak lehetőség, amely arra vár, hogy megvalósítsák, hiszen: Isten minden, azaz Ő… a Lét teljes bőségét birtokolja.

Az ember… csakis akkor lehet Minden, ha a tudatából és az életéből minden olyan válaszfalat eltávolít, amely őt másoktól elválasztja. „Ez” az ember csak a többi emberrel együtt lehet „Minden”; csakis a többi emberrel együtt tudja saját feltétel nélküli jelentőségét megvalósítani, csak a többiekkel együtt lehet a minden-egység elválaszthatatlan és pótolhatatlan része, az abszolút Élet önálló, élő és egyedi szerve.⁵

Szolovjov szerint csak egyetlen erő létezik, amely az egoizmust belülről kiindulva, tehát a gyökerénél találja el, és képes az egoizmust gyökerestől kitépni: ez pedig a férfi és nő közötti szerelem.

A szerelem szinte kiragadja a szerető embert saját magából, ezért a létezés iránti érdeklődése már nem önmagára összpontosul, és így a középpont áttevődik a másik emberbe. A szerelem átalakító ereje biztonsággal megtalálható a szeretet más kategóriáiban is: a szülők iránti szeretetben, a barátok közötti szeretetben, és a misztikus szerelemben is.

Mégis, legerősebben a férfi és nő közötti szerelemben fejti ki hatását, mivel itt a megfelelések igen hosszú sora fonódik össze a nagyszámú maradandó különbségekkel.

Akit szeretünk, annak egyenrangú, valóságosan elénk álló „alanynak” kell lennie;

és meg kell lennie benne annak a teljesen lényegi tartalomnak, ami mibennünk is megvan, de ezt a tartalmat a másik embernek egy, a miénktől eltérő úton-módon, egy másik formában kell hordoznia, mégpedig úgy, hogy a mi lényünk minden megnyilvánulása… ebben a másik emberben összetalálkozhasson egy, a miénknek megfelelő, de azzal nem azonos megnyilvánulással.⁶

Milyen módon nyílik lehetőség arra, hogy egy ember odaadja önmagát a másik ember létezésének, de ezzel ne oltsa ki a másikat vagy önmagát?

 

Az isteni képmás felfedezése

Mindegyikünk felfedezte már, hogy minden szenvedélyes szerelmi érzés mulandó. A szerelembe esés kezdeti szakaszát általában már rövid idő múlva követi a kijózanodás. Szolovjov azonban energikusan figyelmeztet arra, hogy ezt a kezdetben érzett, szenvedélyes szerelmet nem szabad leértékelni, mint valami valótlan vagy illuzórikus érzést.

Véleménye szerint a szerelmes ember mindjárt a mágneses vonzás kezdetén közvetlenül átérzett bizonyossággal lát meg partnerében olyasvalamit, amit a kívülállók nem képesek látni. A szeretett emberben „Isten képmását” pillantja meg.

A szeretett partnerben meglátja azt a rejtett képességet, hogy meg tud felelni Istennek.

Ha a szerető ember a partner iránt érzett szerelmében megsejti ezt az igazi, isteni alakot, akkor megnyitja magát ennek az ígéretnek, és egyúttal a feladatnak is, hogy ezt az egyelőre csak passzív módon megérzett és távolról megsejtett Istenképet a cselekvő hit által… önmagában és másokban… segítse alakot ölteni…⁷

Ekkor azonban két igen súlyos hibába eshet az ember. Ha a szeretett partnerre egyszerűen „ráhúzza” az ideál képét, anélkül, hogy a partner egyéni képességeit és lehetőségeit figyelembe venné, akkor ez a szerelmi kapcsolat egoista értelmezésébe torkollik. Ebben az esetben az ember csak a saját teremtményét, a saját maga által megtervezett ideál képét akarja az önszeretet erőszakos módján megvalósítani.

Ha viszont egyszerűen figyelmen kívül hagyja a partnerében kezdetben megpillantott ideál képét, és ezt akár – túlzó módon – még ki is neveti (hiszen a szerelem vakká tesz) és e képet megtagadja, akkor a szerető egyszerűen nem ismeri fel, hogy a partnere bizonyos mértékig rá van utalva arra, hogy viszonzást, előlegezett bizalmat kapjon.

A közös feladat abban áll, hogy elővigyázatosan elfogadják egymást, és a különböző élethelyzetekben segítőkészen és egymást támogatva dolgozzanak azon, hogy az ideál-képben rögzített lehetőségek kibontakozhassanak.

Szolovjov az elé a felismerés elé állít bennünket, hogy az ember az előfeltételek nélküli szeretet kincsét csakis isteni erők által bontakoztathatja ki. Aki képes arra, hogy egy másik embert annak a tökéletlensége és mulandósága ellenére eszményi megvilágításban látni és szeretni tudjon, az a másikban pontosan azt szereti, amit Isten mindig is szeretett abban az emberben.

A szerető ily módon Isten szeretethullámait követi. Ezért a szerelemben olyan történés zajlik, amely messze túllép az emberi képességeken. Az isteni szeretet erejében pedig végbemehet az ember alapvető megváltozása.

Forrás: rozsakereszt.hu

képek: Pinterest.com, canva.com,adoc.pub,sanakriti magazin

Ha te is keresed a saját válaszaidat és az életed mélyebb értelmét:
>> Van más út, van más mód. Van kiút a nehézségekből!
Követhetsz minket a Youtube csatornánkon is:  Youtube