A lélek rejtélye

Minden időkben voltak legendák és elbeszélések, vallási és filozófiai rendszerek amelyek egy megújulási, vagy újjászületési folyamatra mutattak. A figyelmet felhívták a természetállapot elhagyására, hogy egy tiszta, kifogástalan életvitellel fel lehessen menni egy egyelőre ismeretlen birodalomba.

Az ószövetségi kivonulásról szóló elbeszélés is erről tanúskodik: ez a dialektika Egyiptomjából való exódus a vérösztönök Vörös-tengerén át és az önátadás, az önkiszolgáltatás sivatagán át az ígéret földjére vezet. Az újszövetségben is van egy elbeszélés az elveszett fiúról, aki otthagyja a disznók moslékját, a megrothadt dialektikus asztrálanyagot, és visszatér az Atya házába.

Az ilyen elbeszélésekben az a feltűnő, hogy két létterületről, vagy ahogyan a mi irodalmunkban nevezzük, két természetrendről van szó. Nekünk pedig a két létterület viszonyának biztos ismeretére van szükségünk. Az egyiket a sztatikának, az állandóság világának vagy felettes természetnek, a másikat dialektikának, vagyis a bukott emberiség életterületének nevezzük. A dialektika egy durvaanyagi területből és egy finomanyagi területből áll, tehát anyagszférából és tükörszférából.

Ennek megfelelően az ember az anyagszférában egy anyagi testtel, a tükörszférában pedig az étertestével, az asztráltestével és a mentáltestével, azaz gondolattestével válik jelenséggé, fejezi ki magát. Az étererők az anyagtestet tartják karban, míg az asztráltest és a mentáltest az érzést, a vágyakozást és a gondolkodást teszi lehetővé.

Az emberalak tehát összetett, sokrétű szerkezet. Emiatt az ember bensőséges kapcsolatban van az anyag területével és a tükörszférával. Egész érzéséletének, gondolati és tudatéletének ott van az eredete és hatása. Ez nem csak az éber tudatra vonatkozik, hanem az áloméletre és a halál utáni létre is.

A tükörszféra területei a legtöbb ember számára láthatatlanok és ellenőrizhetetlenek.

Az azonban esetleg elképzelhető, hogy mily nagy erő és hatalom árad az emberi közösség egyöntetű vágyakozásából, gondolkodásából és törekvéséből. Ezek az erők olyan óriásiak, hogy csaknem az egész emberi életet az ellenőrzésük alatt tartják.

Mindannyian, kivétel nélkül, szinte bábokként lógunk a tükörszféra zsinórjain. Létállapotunktól függően az ennek megfelelő erők hatnak ránk a minket körülvevő terekből. Ezeket nevezi az Egyetemes Tan például mosléknak, vagy a tisztátalanok táplálékának. És ebben az összefüggésben mondja Pál, hogy nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a világ urai és hatalmasságai ellen, a levegőben lévő szellemi gonoszságok ellen.

A dialektika jellegzetessége a jó és a rossz ismeretének fája, a kétség, vagy kettősség. Itt minden állhatatlan ellentétek formájában nyilvánul meg: nap és éj, világosság és sötétség, ifjúság és vénség, jó és rossz, háború és béke. Ezek az ellentétek elmaradhatatlanul követik és felhívják egymást. Minden az ellenkezőjére fordul. Az emberek életterülete tehát a születés, a növekvés, a gyümölcsözés és a feloszlás keringéséhez fűződik. Az egyéni élet minden törvényszerűsége is ebből magyarázható.

A kettősség erői az embert kikezdik, megtámadják.

A tudattágulás leromlással végződik. Minden tudatsaroknak, pólusnak megvan az ellenpólusa. Az ember nem ismer jót gonosz nélkül, nem ismer örömet bosszúság nélkül. Ebből a korlátozásból a tudat nem tud kitörni. Ezen kívül az én tudja, hogy más létezőktől el van választva. Alapvetően és szerkezetileg nem képes áthatolni a mindenhol-jelenlét tudatához.

Ennek ellenére az ember ebben a természetben abban a rögeszmében él, hogy a saját tudatát, a szeretetet, vagy az Istennel való találkozást illetően abszolút értékeket teremthetne, vagy abszolút értékekhez juthatna. Ennek következménye sajnos csak fokozódó feszültség és az ellentétek kerekének lendületesebb pörgése. Minden nekirugaszkodás, törekvés, az igazságkeresés is, tehát hiábavaló. A tudat nem képes bármit is megfogni a felettes természetből. Az énember itt egy gigantikus problémával áll szemben, amelyet az Egyetemes Tan a következőképpen foglal szavakba:

A romlandó nem öltheti magára a romolhatatlant; test és vér, vagyis természetállapotunk és az ehhez tartozó tudat nem mehet be a birodalomba. Az ésszel való gondolkodás, egy olyan tudat, mely az anyagot keresi és teljesen arra hangolódik, nem képes hidat verni a csakis jóhoz. Eredménye, gyümölcse mindig is a tükörszférában terem. A tükörszféra asztrál anyagából építi az ember az ő mennyországát – és poklát is. Ami az énből és ennek dialektikus korlátoltságából indul ki, annak korlátolt tartalmakhoz kell vezetnie.

Az emberi tudat a kikelet, a virulás és a pusztulás törvényének van alávetve.

A vélemény. hogy a halál után egy örök istenbirodalomba mehet, önámítás, képzelődés. Az Egyetemes Tan ezért nem elsősorban az éntudathoz, hanem a bennünk alvó istenemberhez fordul. Ha az emberben megvan a törekvés az egyre jobb utakra, tökéletesebb munkaeredményekre, személyes harmóniára, maradandó békére, múlhatatlan szeretetre és hosszú, hosszú életre, akkor ez az ösztön az igaz, halhatatlan ember még fel nem ismert és ezért félreértett őselvéből ered. A bennünk rejlő birodalom azonban csak akkor nyilatkozhat meg, ha az én visszalép és önmagát átadva ennek a birodalomnak ajándékozza magát.

Az ember egy egészen különös módon áll összeköttetésben a két természetrenddel.

Az anyagvilág és a tükörszféra a természetszülte személyiségéhez fordul tudatának minden szintje segítségével. A sztatikus, felettes természet viszont az örökkévalósági lénnyel próbál kapcsolatot teremteni, hogy egy új tudatot tegyen lehetővé. Az emberben tehát két alkotóerő, két elv lép fel, amelyek közül azonban csak az egyik vezethet az igazi önmegvalósításhoz. Az egyik oldalon a dialektikus én, a másik oldalon pedig az üdvösség, a Logosz elektromágneses ereje áll.

Isten az élet forrása, a csakis jó, a világosság, amelyben semmi sötétség sem lakozik. Isten Az, Isten Taó. Az embernek el kell jutnia ehhez a tapasztalathoz. Itt nem érvényes semmiféle elmélet, semmilyen tanszerkezet, vagy külső tekintély. Istent nem lehet megragadni misztikus ráirányulással, vagy ésszel, okos megértéssel sem.

Ha az én valóban önzetlenül félreáll, akkor felébred az isteni őselv, és minden viszontagságon keresztül és ezek ellenére ekkor az ember életében először születik meg egy olyan életalap, amelynek semmi köze a megszokott élethez. A tisztátalan ruha, amelyet a halandó ember visel, az életfluidok rendszere, a földi fényruha, vagy földi lélekruha. Ezt a vér fluidjai, közegei, az idegrendszer, a belső elválasztás, a gerinccsatornában lévő kígyótűz és a tudat közegei képezik.

Mindezek a közegek egy nagyon erős éteri fényt sugároznak ki, ezért van szó fényruháról. Ez egy intelligens, tudatos lélek bizonyítéka. Ez a természetszülte lelkesülés azonban már a természetember számára is börtönőr, hát még a szellemlélek számára. Az emberi lélek meggyalázta és bepiszkította magát, elsüllyedt. Ezért vagyunk idegenek egymásnak. Mi, természetes emberek, nem tudjuk már megérteni az utasításokat és tanácsokat, amelyeket az igaz világosságtól kapunk. Ezért mondja a János evangélium, hogy a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be azt.

Az emberiséget az eredeti emberi állapot helyreállítása érdekében ajándékozták meg a megváltás misztériumaival.

Az élet szerzetéből világtanítók mentek ki, hogy kihirdessék az Egyetemes Tant.

Lao Ce, Buddha, Krishna, Zarathusztra, Jézus a Krisztus és a gnosztikusok időszámításunk kezdetén, ugyanazon halhatatlan lelkek szerzetének követei voltak. Ugyanazt a tant közvetítették, melyet azonban a korszakhoz, a néphez, a fajhoz, de mindenekelőtt az aktuális időpontban ható kozmikus sugárzásokhoz igazítottak. Az Egyetemes Tan nem könyvbölcsesség, hanem egy sugárzás, mely élő törvényeknek engedelmeskedik és a nyílt szívekhez szól.

Misztikus, vallási és okkult rendszerek újra meg újra megkísérelték a lélek ruha megtisztítását a természet vágylángjainak a kioltásával. Mindez azonban kísérlet maradt. Próbálkoztak egyrészt a fényruha kultiválásával, művelésével, vagyis megpróbálták a természetalakot Isten számára elfogadhatóvá tenni. Másrészt személyiséghasítást gyakoroltak: a fényruhának egy részét egy álszellemi fejlődésben részesítették és ezt a részt megpróbálták elválasztani alantasabb nézeteitől.

Az eredmény mindig is az elfojtott feszültségek puskaporos hordója lett. Ha azonban az ember eljut annak a felfedezéséhez, hogy ezen a világon nincsen olyan hely, ahol a nyugalom, a béke, a biztonság, a szabadság és a boldogság megmaradhatna, ha kezdi megérteni, hogy a valós és a valótlan dolgok is káprázatok, akkor jöhet el a magasabb, a más javakra való vágyakozás megszületésének a pillanata.

Aki erre a vágyakozásra hallgat, az lábát a lélekújjászületés ösvényére teszi.

Ez az az ösvény, mely az örök boldogsághoz vezet. A szemiták titkos tanában ezt illetően a szeretet palotájáról beszélnek. A gnosztikusok az örök világosság bőségéről beszélnek. A buddhisták ezt nirvánának, a keresztények pedig a mennyek birodalmának nevezik. Mielőtt azonban a léleknek ezt az életútját meg lehetne érteni, az egész én-természetet tudatosan át kell adni az örök világosság bőségének.

A meggyalázott lélekerőt, a tisztátalanok állati eledelét el kell hagyni; mert a bűnöző léleknek meg kell halnia. Ez a lélekelhalás az egyik lélek halála és a másik lélek kialakulása. Ez egy gnosztikus módszer az endúra alapján, vagyis az embert a dialektikához fűző minden gyökér naponta elhalása.

Ez a folyamat azonban csakis Krisztusban, a szívben levő szellemtűz erejében lehetséges. A szívben bekövetkező növekvés teszi lehetővé a régi lélek meghalását. Ha az ember belép a számára lehetségessé vált helyzetbe, akkor a szellemtűz fokozódik a szívben és tovább növeszti őt.

Ha azonban erőszakkal próbáljuk elérni, amire még nem vagyunk érettek, akkor ezzel végtelen nyomorúságot okozunk. A bukás a jó és rossz ismerete fájának gyümölcséből való evés által, vagyis a dialektika kettőssége által fejlődött ki. A feltámadás a Krisztus, az élet keresztfája gyümölcsének a megevése által megy végbe. Az újjászületési folyamatban a Krisztus erejében egy nagy, mágikus csoda megy végbe. A szellemtűz egyre erősebben fog hatni az emberben, és az üdvrevágyás vágyakozó kívánságként rezeg át az egész lényen, szövi át az egész lényt.

Az üdvrevágyásra szükség van, ez az új asztrális létállapot.

Ez az eredeti életterületre irányuló vágyakozás az egész személyiségben és a lélegzőtérben gnosztikus asztrális tűzgócokat gyújt meg. A fényruha folyamatszerűen megtisztul és megújul abban a mértékben, ahogyan az ember önátadással elajándékozza magát.

A transzfiguráció aztán az asztrállényben kezdődik. A Gnózis életerői megremegtetik minden porcikáját, a lény megrezdül és a karmikus múlt minden diszharmonikus feszültsége semlegessé, hatástalanná válik. A gnosztikus légkör elkészíti az utakat a belső Isten számára. A sziszegő kígyó, a természetszülte kígyótűz akkor kialszik: vagyis a Biblia terminológiájával: János, az előfutár, az út elkészítője foglyul ejteti magát és lefejezik. Ez a lefejezés azt jelenti, hogy a régi tudatot az új tudatra, a Jézus-ember tudatára cserélik fel.

A felhívás, „csendesedjünk el az Úr előtt”, ugyanerre a folyamatra utal. A szív megfordulása és a vágyáramlatok semlegesítése szent fény hullámainak beáramlását eszközli ki az emberben. Ezek eltöltik az egész lényt és egy új világosságruhát, mintegy arany menyegzői ruhát képeznek. A lélek helyreállítását az anyagi személyiség regenerálása követi, ami után az élő szellemmel való kapcsolat következik. Ebben az óriási fény-szféraburkolatban az új személyiség véghezvitte a transzfigurációt.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Képek: canva

A könyv shopunkban sok értékes érdekességet találhatsz, melyek segíthetnek az utadon: Igneum Könyvek

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube