A beszéd

„Akinek a szíve tele van, annak kiömlik a száján.”

Akivel valami örömteli esemény történt, az gyakran nem tudja megállni, hogy ne beszéljen erről. Megindultan, esetleg széles gesztusokkal és pompás színekkel próbál élményéről hű képet festeni. Hallgatóit története nagyon magával ragadhatja, és nemsokára ők is elkezdhetnek odaillő élményeket hozzáfűzni. Közösen egy olyan életteli helyzetet teremtenek, mely hangjuk elhalása után még hosszú ideig betölti a termet. Ha pedig valaki később belép ebbe a helyiségbe, érezhet egy számára megmagyarázhatatlan vidám légkört, mivel még mindig visszhangzanak az elmondottak.

Minden gondolatképzettel képet rajzolunk, vetítünk a környező térbe.

Amennyiben ezek az elképzelések kimondatlanok maradnak, és gondolatban sem éltetjük tovább őket, úgy ismét feloszlanak, miközben nem kizárt, hogy ennek ellenére hatnak másokra, amiről a szerelmesek tanúskodhatnak. Ha azonban gondolatainkat anyagba öltöztetjük, azaz az emberi beszéd hangjaiba, akkor ezek a gondolatok világosan megnyilvánulnak a beszélőt körülvevő térségben.

Ha a beszélőnek szeretetteljes gondolatai és elképzelései vannak, akkor egy fényes kép fejlődik ki. Ha valami rosszra gondol, akkor sötét kép rajzolódik ki. A hanggal mindazt hanghullámokká tesszük, amit érzünk vagy gondolunk. Ezek a hanghullámok nemcsak a szilárd, rugalmas anyagokat kényszerítik hangvisszaverésre, hanem azokat az anyagokat is együttrezgésre késztetik, amelyekből a gondolat- és érzelemképek készülnek, sőt még az életétereket is. Ezáltal a hanghullámok a környezetükben lévő élőlényeket is megrezegtetik.

Ezek ekkor úgy érzik, hogy szinte szárnyra keltek, ha nem is mindig pozitív értelemben. A hang segítségével tehát az ember szétárasztja létállapotát környezetében, és így embertársait reagálásra kényszeríti, így minden szavával mágiát űz. A reakció akár helyeslő akár elutasító, mindenképpen a beszélő létállapotát fogja megerősíteni, mivel mind az elutasítás, mind a helyeslés erőátvitelt okoz. Ha valaki meg akarja valósítani terveit, szilárdan elhatározta, hogy megvalósít valami újat, akkor jól teszi, ha beszél erről, mivel tervei megerősítést kapnak hallgatói révén.

Ha azonban valaki régi szokásokat ki akar írtani, akkor jobb, ha nem beszél róluk.

Ha a beszédet akaratlanul is halljuk, a kimondott jelképeket akkor is fel kell fognunk, és azok hatnak ránk. Akár akarjuk, akár nem, a felfogott képzetek lélegzőterünkben megtelepednek, és arra késztetnek, hogy azokat saját képeink világával vessük össze. A nem kívánt beszédtémákkal való konfrontáció nem kis erejébe kerülhet annak, aki meg akar szüntetni régi visszhangokat, és ezért a csendet keresi.

Jelentékeny erejébe kerülhet az, hogy ne menjen bele a képeknek az összehasonlításába, kitartson rezonanciáinak a feloszlatásánál. Másképpen alakul mindez, ha valaki előrehaladt a megszabadulás útján. Az ilyen képes a kellemetlen találkozásokat reagálás nélkül átengedni területén.

Világunkon alig van olyan hely, ahol csend lenne. Ha az emberek nem maguk beszélnek, akkor a tömegtájékoztatási eszközöket locsogtatják. Minden reagálás nélkül naphosszat hagyják, hogy számukra teljesen ismeretlen emberek fecsegjenek körülöttük, anélkül, hogy valóban rájuk figyelnének. Ennek ellenére figyelmüket ezáltal állandóan igénybe veszik.

Energiájuk egy részét észrevétlenül elvonják tőlük. Sőt, az energiának ezt az elfolyását jóleső érzésnek tapasztalják, amit azonnal hiányolni fognak, ha az például a készülék kikapcsolása miatt megszűnik. Ekkor hirtelen tudatosul az energiatorlódás, amit a kapcsolat hiányával magyaráznak.

Kiélezett egyéniesedése miatt a mai ember magányos.

Alig él meg valamit, ami a szívét betöltené. Sok nyugtalanítást és letörést él meg. Ez hallatlan feszültséget kelt benne. Hogyan szüntethetné meg ezt a feszültséget másképpen, mint beszéddel? De magát, oly meghasonlott személyiségével nem szeretné kitenni mások vizsla-tekintetének. Szerencsére van telefon is. Ez segít a magányosnak kijátszani a félénkségét, mely egyébként megakadályozná, hogy másokkal közölje feszültségeit. Telefonon így órák hosszat fejtegetheti a problémákat, anélkül, hogy a látszatot elveszítené.

Az önigazoló beszélgetés

Valaki elmeséli egy élményét. Ez esetleg mélyreható esemény volt, talán maga sem tudja, hogyan értékelje a helyzetet. Ezért szeretne meggyőződni arról, hogy mások mit gondoltak vagy tettek volna az ő helyében. Vagy tanácsot keres, hogyan viselkedjen ezentúl. Tehát elkezdi, véleménye szerint egészen semlegesen, elbeszélni az esetet. Azonban egyszerre csak hallja magát, amint a távollévő embertársa fogyatékosságain felbőszül.

Azon kapja magát, hogy egészen közönségesen leszedi embertársáról a keresztvizet. Elragadta a pletykaszenvedély? Saját tapasztalatlanságát vagy az illető árnyoldalait akarja-e bemutatni, ha úgy tünteti fel magát, mint akinek a távollévő az ő hibájával nehézséget okozott, ha felidézi, és a hallgató segítségével feleleveníti és felnagyítja azt.

Élvezni akarja a távol levő gonoszságát? Meg akarja szerezni hallgatója rokonszenvét a másik kárára? Azzal akar megszabadulni közepességétől, hogy magát mások fölé emeli? Vagy pedig szerényen csak saját hibájának a megismerését keresi.

Embertársaink fogyatékosságait csak olyan mértekben ismerhetjük meg, amennyire azok bennünk is megvannak. Ezért minden alkalom a kritikára egyben alkalom az önvizsgálatra is. Egy ilyen alkalom arra szólít fel minket, hogy segítsük elő vagy indítsuk el önmagunkban a felismerési folyamatokat. Aki észreveszi, hogy raccsol, annak habozás nélkül önvizsgálatot kell indítania, ami által aztán nemcsak a saját hibái, hanem embertársaié is összezsugorodnak. Együttérzése talán el is hallgattatja.

A vita

Amikor különbözeteket próbálnak tisztázni, elég gyakran vita keletkezik. Lehet, hogy elhatározták a perlekedés és kritizálás mellőzését, de aztán telibetalálják a másiknak egy érzékeny pontját valami szókimondással, vagy egy tréfásnak szánt, de élesre sikerült kis megjegyzéssel, mire partnerük szíve elveszíti a fonalat és sértett érzelme teljes zavarosságából elindul, hogy megdöntse az ellenfelét. Ha ez nem sikerül, akkor teljesen elhagyja a józan ész területét, hogy megsemmisítse a másik vélt rossz véleményét a saját értelme magaslatáról.

Hogyan tudjuk ilyen könnyen elveszíteni az eszünket? Hogyan lehetséges, hogy egy kis piszkálódás már kihoz a sodrunkból?

Mindenki összegyűjtött egy személyes képtárat számos, legtöbbször fájdalmas tapasztalata révén. Bizonyos folyamatokat élményszerűen elraktározott egy címszó alatt. Ezzel a címszóval, ezzel a jelszóval az emlék az összes akkor átélt fájdalommal együtt felidézhető. Ezért történhet, hogy valaki akaratlanul is mélyen megbánthatja önkéntes vagy önkéntelen hallgatóját.

Abban a meggyőződésben, hogy teljesen semleges tényállást ábrázol, a hallgató belső szemei előtt olyan elképzelést bontakoztat ki, amelyet az csak részben tekinthet semlegesnek. Az ábrázolt kép más színezetet kap benne, mivel a szavakhoz fájó érzések kapcsolódnak. És így tudatosan vagy sem olyan folyamatok játszódnak le, melyek komoly kölcsönös megsebzésekbe torkollhatnak.

Különösen a nem tudatos vagy elfojtott emlékek keltenek olyan belső vihart, amely meggátolja, hogy a beszélő által felvázolt képet higgadtan össze lehessen vetni a saját elképzelésekkel, és fel lehessen használni önmagának a kijavítására. Ez a folyamat leginkább benn az érzelmi és értelmi ember között játszódik le.

Az érzelmi embernek nehezen tudja szavakba foglalni a benne levő képeket, s szinte egy idegen nyelven írja körül, ami benne végbemegy.

Az értelmi ember ilyen esetben csak a szavakat hallja, anélkül, hogy hasonló jellegű képet tudna alkotni magának. A szavakat elemzi és eredményét állítja össze valami józan rendszerré, amiben viszont az érzelmi ember nem ismeri fel saját, belsőleg látott képét.

Aki úgy hiszi, hogy nem értették meg, az gyakran akarja egy elhamarkodott, éles szóval visszautasítani az elszenvedni vélt megszégyenítést, és ezáltal magát akaratlanul is igaztalannak mutatná. Ha nem sikerül az ütést semlegesen és szeretettel fogadni, akkor az ellenreakcióhoz vezet. A meggondolatlan szókimondás mindkét beszélgetőpartner képzetvilágát olyan sötét hellyé változtatja, hogy ebben a sötétségben mindketten reménytelenül eltévedhetnek.

Ha legalább egyiküknek sikerül ismét észre térni és a másik álláspontját szív és fej lehető legnagyobb összhangjában, minden rendelkezésére álló szeretettel megérteni és figyelembe venni, akkor vissza lehet térni a sötétségből. Amikor sikerül az új asztrális erőtérbe állni és a szív és fej egyetértő összhangjából kiindulva beszélgetni, akkor útmutatók lehetünk embertársaink számára.

Csak így vagyunk képesek megmondani az igazságot, így lehet a beszédünk felismerésekhez vezető segítség és arra buzdíthatja a hallgatót, hogy kilépjen a fájó emlékek régi kerékvágásából. Ez felébresztheti benne az elfelejtett vágyat, és arra ösztönözheti, hogy ismét megkeresse az elhagyott utakat és megtegye a megforduláshoz vezető első lépést.

Aki az új asztrális erőből és a szív és fej kapcsolatából él, még arra is képes, hogy másoknak is megnyissa a Menny Birodalmához vezető kaput. Képes, mégha csak egy pillanatra is, olyan rezgéseket közvetíteni, melyek a hallgatót összekötik az egészen más élettérrel, az emberiség eredeti hazájával. Ennek a beszélőnek olyan szavak jutnak eszébe, melyeknek a képző ereje át tud adni valamit embertársainak a tulajdonképpeni igazságból. Ezek a képek pedig olyan élően hathatnak, hogy a hallgató belső szemei előtt világos, igaz elképzeléssé válnak és felrázzák.

Aki így, belül megérint egy hallgatót, azt hála tölti el, hogy újra megtalálhatott egy új-régi barátot.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép:Canva

A könyv shopunkban sok értékes érdekességet találhatsz, melyek segíthetnek az utadon: Igneum Könyvek

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube