Paracelsus: ismeretből és szeretetből orvos

„Omne donum perfectum a deo: imperfectum a diabolo.„

(Minden tökéletes Istentől: minden tökéletlen a sátántól.) Paracelsus jeligéje.

Az emberiség történelme folyamán folyamatosan jöttek követek az isteni szellem birodalmából, hogy a sötétségben, tudatlanságban és önzésben tévelygő emberiségnek elhozzák az igazság és a szeretet világosságát. És ezek között mindig voltak olyanok is, mint például Jézus, vagy Tiánai Apollós, akik az emberiség iránti szeretetükből igazi orvosai lettek – nem csak úgy, hogy az emberekben szabaddá tették a szent, szentelő, szanáló, azaz egész-ségesítő szellem erőit, hogy az ilyen emberek bemehessenek a szellem birodalmába, hanem olyan értelemben is, hogy enyhítették az ember szenvedését a bukott természetben.

Az egész-ségesítés, a gyógyítás lényüknek egy magától értetődő tulajdonsága volt, nem tehettek mást, gyógyítaniuk kellett. Így abban nem tettek különbséget, hogy az embert a végleges, igazi gyógyuláshoz vezették-e el, melynek előfeltétele a földi természettől való elbúcsúzás, vagy pedig a földi természeten belül gyógyítottak-e, jól tudván, hogy a meggyógyulás ebben a múlandó természetben egy viszonylagos fogalom. Elhozták az embereknek a szenteltetés művészetét és egy orvostudományt a földi szinten. Az üzenetet, mondanivalójukat és tudományukat az emberiség tudatállapotához szabott ruhába öltöztették.

Ilyen követ és orvos volt Theophrastus Bombastus von Hohenheim is, akit Paracelsusnak neveznek (1492-1541). Korszaka emberének az volt a feladata, hogy az új korszak küszöbén váljon meg a régi, „látatlanban” átvett elképzelésektől, tanulja meg megnyitni a saját szemét, hogy tudatos tapasztalatokra tegyen szert a külső és belső világban. Ennek az átalakulóban lévő emberiségnek mulatott meg Paracelsus egy olyan orvostant, amelyhez a természet és a szellem törvényeinek tudatos tapasztalata kellett, a múlt tekintélyeinek mellőzésével.

Megalapított egy új orvosi erkölcsöt:

az orvos megrendíthetetlen odaadással és szeretettel a beteg szolgája legyen, ne a kizsákmányolója, szálljon le az emberi nyomor mélységeibe, hogy Isten erőivel tetterősen, alapjaiban támadja meg a szenvedést. Ezzel szelleme szerint Paracelsus a rózsakereszt rendjéhez tartozik, mely akkoriban szellemi, lelki, testi és társadalmi területen az emberiség egyik forradalmát, a minden emberben ható isteni szellem erejéből kelő, belülről jövő forradalmat készítette elő.

A rózsakeresztesekkel együtt Paracelsus egy új igazságosság alapjait rakta le, melyet az isteni igazságból, az átélt isteni jóságból és a Szent Szellem szereteterejéből kell megvalósítani. (V.ö.: J. van Rijckenborgh „Fama Fraternitatis”, 8. fejezd: Theophrastus.)

Paracelsus példakép és útmutató lehet mindazoknak, akik modern korszakunkban egy megszabadító cél felé szerelnének útra kelni ennek a mulandó világnak minden szenvedésén, baján, betegségén és ijedelmén keresztül.

Egy világ, betegség és halál nélkül

Ha egy orvos tisztában akar lenni a betegségek okaival, akkor vizsgálatába valójában az egész makrokozmoszt és mikrokozmoszt bele kell vonnia. Mert bukott világunkon bárhol és a legkülönbözőbb okokból keletkezhetnek betegségek. Paracelsus megkülönböztet – makrokozmikus szempontból – egy isteni világot, amelyben nincsen betegség és halál, és egy múlandó világot, amelyet a betegség és a halál jellemez-, mert az utóbbi az eredeti világ összhangjától való eltérés.

A múlandó világ egy „firmamentumból” áll, a szidérikus vagy asztrális területekből, valamint a földi természetből, amelyben az elemekből teremtmények keletkeznek. Az ember, mint mikrokozmosz, magában foglal minden törvényt és erőt (persze más formákban), ami a makrokozmoszban is megvan. Van neki egy kis „firmamentuma”: az aurikus lénye, és egy’ földi természete, a személyisége. A makrokozmosz hat a mikrokozmoszra, mint fordítva is, a mikrokozmosz is megváltoztathatja a makrokozmoszt. Különösen kölcsönhatás áll fenn a makrokozmikus és a mikrokozmikus firmamentum (égbolt) közölt, de a firmamentum és a személyiség között is.

Ami a személyiségben vagy a földi természetben megnyilvánul, annak a kis, illetve a nagy világ firmamentumában már megvan a sablonja.

Paracelsus aztán azt mondja, hogy minden betegségnek a csírája mindig megvan a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban is. Éppen ez a múlandó világ jellege: minden porcikája beteg. „Az ember minden betegséggel meg van rakva és mindnek alá van rendelve, mihelyt előjön az anyaméhből, sőt már ott is. És lehetetlen lenne egészségesen megszületnie, ha nem lenne a belső orvos” (Paracelsus egyik írásából: 1589. Basel).

Ha ezen a világon mégis van valami olyasmi, ami egészségnek nevezhető, akkor csakis azért, mert a betegség erőivel ellentétben egy „belső orvos” is hat a természetben, az egészségnek egy természetes elve, mely normális esetben a betegség erőit sakkban tartja. De világos, hogy ez csak ingatag egyensúly lehet: a betegségerők és egészségerők dialektikája ahhoz vezet, hogy egyszer az egészség, másszor valamilyen betegség kerül felül. És egyszer aztán a mikrokozmoszban a feloszlás, vagy méreg erői végleg legyőzik az építő erőket. Ez a személyiség halála, míg egy új személyiség születésénél az építő erők aratnak győzelmet a feloszlatok fölött.

Ez egy nagyon messzemenő gondolat:

az egész mikrokozmikus és makrokozmikus égboltot és a természetet átszövik a betegség erői, melyeknek tehát valahogyan mindig kifejezésre kell jutniuk, mihelyt az egészség erői – a „belső orvos”-, csak egy cseppet is engednek. Mi, egész világunkkal együtt alapvetően betegek vagyunk, csak ezek a betegségek nem léphetnek fel, amíg a természet orvosa erősebb náluk. Betegségek a szidérikus szférában, betegségek a légkörben, betegségek a földben, a növényekben, az állatokban, az ásványokban, betegségek a finomanyagi és a durva anyagi területeken – mindet csak fáradságosan tudja kantáron tartani a természetnek egy belső orvosa!

Az ember azonban, aki a betegség és egészség harcának ebben a világában él. persze intelligensen együtt működhet a természet orvosával. Az a fontos, hogy ennek az orvosnak az irányvonalai szerint éljen és a saját életmódjával támogassa annak munkáját. Az emberek ugyan ebben a tekintetben majdnem mindig hibáznak, vagy kudarcot vallanak, viselkedésükkel hátráltatják a belső orvost és felhívják a betegség erőit.

Ez mindenekelőtt a finomanyagiban történik.

Ha például valaki irigy, akkor az irigység egy olyan betegségerő, mely az igazságosság erejét gyengíti. Igazságosság a földi természetben azt jelenti, hogy másoknak meghagyni a nekik járó helyet és javakat Aki erre az igazságosságra képes, az ebben a tekintetben egészséges és összhangban van a természet orvosával.

A személyiség irigysége azonban felszáll az égboltba, a megfelelőjéhez az aurikus lényben, „szaturnuszhoz”, és megmérgezi ezt a szaturnuszt, vagy a már meglévő méreghez hozzátesz. Ez a méreg aztán a légkörön keresztül újra behatol a mikrokozmoszhoz és felélénkíti a neki megfelelő betegségerőket a finomanyagiban és a durva anyagban. Kézenfekvő, hogy ilyen esetben a testben kristályosuló lerakódásoknak kell keletkezniük, mivel az anyagok egészséges, „igazságos” cseréje az emberben, valamint az ember és környezete viszonyában megzavarodott.

Aki az asztrálisban az „anyagokat” nem képes meghagyni a nekik járó helyen és irigy, az azt fogja tapasztalni, hogy az anyagok a durva-anyagban is a nem nekik szánt helyekre kerülnek.

Így az emberek általában maguk tehetnek a betegségeikről azzal, hogy téves, vagy gonosz gondolatokat táplálnak. Ezt kiáltja nekünk Paracelsus: „Az ég fölöttünk nem ellenünk, hanem velünk van. Ha megmérgezzük, kiönti ránk ezt a mérget. A kezdet mibennünk van, minden hamisság és vétek (Paragranum). Micsoda rettenetes mérget taszít az emberiség nap mint nap az asztrális légkörbe! A firmamentum egyre betegebb lesz, a betegségerők gyarapodnak és szellemi, lelki és testi betegségek képében jelennek meg. A természet belső orvosa egyre tehetetlenebb lesz, és a támogatására hívott emberi orvosok olyan feladatok előtt találjak magukat, melyek az ő erőiket meghaladják.

Az ilyen szükségben már nem az jelenti a megmenekülést, hogy az emberek a betegségeik maguk teremtette okait felismerik és újra okosan a természet orvosát támogatják. Mert a betegségerők már túlsúlyba jutottak. Hanem az embereknek most meg kell tanulniuk, hogyan kell újra csatlakozni az isteni összhang világához, amelyben nincs betegség, és meg kell tanulniuk a szentelő szellem erőiből élni. Csakis így lehel újra egyensúlyt teremteni a mulandó természet betegségerői és a természet orvosa közölt.

Gyógyulás belülről kifelé

A betegségerők a láthatatlantól a látható felé hatnak, bentről kifelé. Egy betegség oka például a „firmamentumban” rejtőzhet (Paracelsusnál: „ens astrale”) és innen csaphat át az egyénileg lelkibe („ens spirituale”), az éteribe („ens nalurale”), végül pedig az anyagba. Az ens spirituale-ben is lehet és az éteren keresztül az anyagba hathat, vagy lehet kizárólag az éteri körzetben is. Az is előfordulhat, hogy az anyagban egyáltalán nem jelentkezik. Ha azonban egy betegségcsira a mikrokozmosz valamelyik rétegében elhatalmasodik, akkor a betegség szinte vetőmag, mely bizonyos törvényszerűségek alapján fejlődik a kikelet, virulás és hanyatlás sablonja szerint, mint minden földi.

Egy betegség gyógyításánál szintén döntő, hogy a folyamat belülről kifelé hasson, nem pedig kintről be. Van persze olyan betegség is, például külső sérülés, seb, mely csak az anyagra vonatkozik, s ekkor ezen a szinten, mondjuk egy varrattal lehel rendbehozni.

De a legtöbb betegség a finomanyagiból halad a durvaanyagi felé.

Az orvosnak fel kell ismernie a gyökereket és onnan kell a betegséget felgöngyölítenie.

Különben ennek a természetnek minden teremtménye és dolga egyéni-lelki anyagból és a négy elemből áll. A lelki anyagban Paracelsus megkülönbözteti a ként (sulphur: mi azt mondanánk: a dolog „lényegét”, a tájékoztatást, amely egy megnyilvánulás képleteként és csirájaként szolgál), a higanyt (mi azt mondanánk: „energiát, mely lehetővé teszi a képlet és a csira megnyilvánulását) és a sót (mi azt mondanánk: az „anyag”-elvet az anyagiság minden szintjén, amelyben a megnyilvánulás végbemegy: ebben benne van a négy éter-elem és a durva anyag).

Továbbá azt mondja, hogy általában nem az elemek betegek, hanem a kén, a higany és a só. Amint a beteg kén (információ), higany (energia) és só (anyagelv) elemekbe burkolódzik, kifejezésre jutnak a betegségek, nyilvánvalóvá válnak, megjelennek a hibák. Mi értelme lenne tehát a kifejezési formák gyógyításának, ha a tartalom beteg! Ez olyan lenne, mintha az ember egy hangszert, amelyből egy rossz játékos hamis hangokat csalogat, állandóan hangolni akarna, hogy végül mégis jó hangok jöjjenek belőle. Inkább a zenészt kell megtanítani játszani, akkor a hangszert nem kell babrálni.

Ami a betegségekre érvényes, az az egész emberre is érvényes.

A tudati állapot határozza meg az élethelyzetét, a tudásszint az élet színvonalát! A tudatból, a belsőből ered a viselkedés, a „kint”. Az embernek a tudatán kell változtatnia, hogy az élete megváltozhasson. Ha a külső életen változtat, anélkül, hogy belső élete megváltozott volna, akkor ez a belső újra meg újra felüti a fejét az újban, megmutatkozik az új viszonyok között is és meghatározza azokat.

Minden betegségnél tehát az a lényeg, hogy az ember ne kívülről harcoljon ellene, hanem az egészség erőiben és ezekből éljen. Mert ezek azok (helyes információ, helyes energia, helyes anyagelv), amelyek az elemeket helyesen rendezik, vagyis egészséget keltenek. A természet orvosának, a belső egészség-erőknek kell tehát segíteni. Ez az „orvos” fogja a betegséget, a megzavart szervezetet belülről egészségre, harmonikus szervezetre cserélni.

Az emberi orvos támogat

Ha végülis a betegséget a természet belső orvosa gyógyítja meg, az emberi orvos támogathatja a folyamatot. Az emberi orvosnak azonban mindig tudatában kell lennie – mondja Paracelsus -, hogy nem az orvos gyógyít, hanem az orvosság. Egyetlen orvos se higgye, hogy a gyógyulás őbelőle származik. Ismeretei és tapasztalata alapján megtalálhatja a helyes gyógyszert és alkalmazhatja azt, de a gyógyerő a gyógyszerben rejlik, nem az orvosban.

A természet fényében megvilágosult orvos pedig minden betegségre, bármilyen szinten, mindig fog találni hatékony gyógyszert. Mert Isten csodásán megalkotta a világot, és a bukott világot is csodásan megtartja az emberiség életiskolájának. A csodák egyik legnagyobbika, hogy minden betegség ellenszerét is készenlétben tartja a természetben.

Csira formájában minden betegség megvan a kozmoszban és a mikrokozmoszban. Így minden területen kifejezésre is juthat, méghozzá a legkülönbözőbb formákban, például férgek formájában, melyek az élőlényeket élősködve támadják meg, vagy légköri mérgek formájában, melyek az életet megsemmisítik. Ahogyan például az állott borban kristályosodások képződnek, úgy keletkeznek az emberekben epekövek, vesekövek, stb. Az orvos a makrokozmikus természet megfigyelésével ismeri fel a megfelelő folyamatokat az emberi mikrokozmoszban.

És ahogyan a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban felismeri a betegségeket, úgy ismeri fel az azokhoz tartozó gyógyszereket is. Minden lénynek, kőnek, növénynek, stb. megvan a jellemvonása és minden ilyen dolog bizonyos betegségerők vagy egészségerők kifejezési formája. Erről a jellemvonásról ismeri fel az orvos ebben a lényben a betegségerőket vagy az arkánumot, a rejlett gyógyszert. A makrokozmikus és mikrokozmikus égbolt csillagainak állása szerint aztán, mint alkimista, elkészítheti és a betegnek beadhatja az alkalmas gyógyszert.

A betegség okainak ismeretéből és gyógyításának lehetőségeiből adódik, hogy a beteg hogyan viszonyul a betegséghez.

Az embernek elsősorban azt kell tudnia, hogy az egészség ezen a földi világon a legmagasabb javakhoz tartozik, de az isteni világgal szemben mégis betegség, mivel az Istentől való elválasztottság miatt az embernek már az alapjai betegek. Ennek belátása az egészségben hálássá, betegségben türelmessé teszi. Mert célja és rendeltetése az isteni világban van, ahol a betegség-egészség ellentét ismeretlen. Ennek ellenére a betegségben gyógyulásra fog törekedni.

Eközben tudnia kell, hogy elsősorban a természet orvosát, a minden emberben nyugvó egészségerőket kell támogatnia és azokban kell bíznia. Paracelsus megjegyzi ebben az összefüggésben, hogy ha egy betegség már kitört, akkor nem szabad minden áron erőszakkal kiűzni, hanem hagyni kell dolgozni a belső orvost és valamelyest várni, hogy meg tud-e birkózni a betegséggel. A betegség lefolyását a természet orvosa ismeri a legjobban, és gyógyító erőit a helyes pillanatban küldi a test megfelelő részeire.

Az emberi orvosnak csak akkor szabad beavatkoznia, ha a természetorvos már nyilván nem bír a dologgal. Ahol aztán a természet „kudarcot vall”, vagyis a betegben nincsen már gyógyulni akarás, ott az emberi orvos „ne próbálkozzon tovább”.

Ne ismételje a hibát

A betegnek azt is tudnia kell, hogy a betegséget helytelen viselkedéssel, helytelen gondolatokkal, érzésekkel és tettekkel maga okozta. Ezért megpróbálja megérteni, hogy a betegség mit akar vele közölni ezzel kapcsolatban. Ha pedig a gyógyszerek segítségével végül újra elnyeri az egészségét, el fogja határozni, hogy a jövőben nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni, hanem a belső orvos követelményei szerint fog élni. A betegnek azt is tudnia kell, hogy betegségek előző inkarnációkból is származhatnak, akkori hibás viselkedésből.

Paracelsus azt mondja, hogy betegségeket az „ens deale”, az isteni akarat, az isteni Nemezis okoz, mely büntet, ha vétkezünk az eredet törvényei és a földi rend ellen. Az ilyen betegségek gyakran gyógyíthatatlanok, úgyhogy az orvosi segítség csak enyhíthet, de egészségessé nem tehet. A beteg ekkor semmit sem tehet, csak önmagát átadva el kell fogadnia a korábbi életeknek ezt a következményét, s ennek alapján akarnia kell a jövőben a mindenség törvényeinek megfelelően élni. Paracelsus odáig megy, hogy az orvosi fogadalomba beépíti: ha az orvos ilyen betegséget állapít meg, akkor ezt nem szabad kezelnie, nehogy keresztezze Isten akaratát.

„Megfogadom, hogy… ahol csapás van (Isten büntetése), ott engedek.” (Jus jurandum Paracelsi.)

A páciens és az orvos viszonya nagyon egyenlőtlen viszony.

A páciens a függő és tudatlan, az orvos a tudó és független. A viszony eredményessége teljesen az orvos minőségétől függ. Embernek alig lehet nagyobb hatalma ember fölött, mint az orvosnak, akinek a beteg kénytelen teljesen kiszolgáltatni magát, tehetetlenül, ha a belső orvos megakadt. Paracelsusnak emiatt teljesen világos is, hogy ez a viszony a páciensnek csak akkor nem lesz kárára, ha az orvos ismeretei teljesek és az orvos egy igazi „bárány”.

„Mert az orvosnak igazi báránynak kell lennie, aki Istentől van. És farkas az, aki orvosságát Isten ellen használja… az ilyen orvos gyilkos és farkasorvos (Paragranum).”

Az orvosnak Istentől és Istenből kell lennie. A szellem fényéből jönnek meg neki az ismeretei, hogyan viszonyul a világ és az ember Istenhez, a világ bukottságának és jellegének meglátása, s hogy a világ az emberiség életiskolája. A természet fényéből, mely szintén Istentől van, kapja meg a természet és az ember szerkezetének ismeretét és a betegségek és a gyógyításuk ismeretét. A páciensek érdekében csak akkor tudja betölteni orvosi kötelességét, ha teljesen a szellem és a természet fényével összhangban észlel, él és cselekszik.

Segítség kizsákmányolás nélkül

Ahogyan minden embernek meg kell tanulnia a természetnek és a szellemnek ebből a világosságából élni, hogy valóban embernek neveztethessen, úgy kell az orvosnak ezt különösen megtanulnia, hogy elláthassa az ő kimagasló feladatát. És ahogyan minden embernek a szellem és a természet világosságában mások szolgálatában kell állnia, úgy kell ugyanezt az orvosnak különös mértékben tennie. Mert csak akkor teljesíti Isten törvényét, ha saját érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva szolgál.

Ha szolgál, szelíden, mint a bárány, mely hagyja Ienyírni a gyapját, csak akkor lesz jó vége a hatalomnak, melyet kapott a beteggel szemben. Ha nem szolgál, akkor ő nyírja meg a beteget, mint valami birkát, emészti a beteg birtokát és életerejét, mini a farkas, s akkor a legjobból a legrosszabb lesz. És a legnemesebb, amit emberek nyújthatnak egymásnak a szenvedésnek ebben a múlandó világában: a segítség, a legaljasabb dologgá, kizsákmányolássá válik.

Tehát egy embernek, aki igazán ember akar lenni, és különösen egy orvosnak, ha igazán orvos akar lenni, csakis Isten és az ember szolgálatát szabad szem előtt tartania, nem szabad a tárgyilagosan szükségesen felüli bevételre és tekintélyre törekednie; mindenekelőtt ne a könyvekből vizsgálat nélkül átvettet, vagy a beteg javáról alkotott saját elképzelését akarja megvalósítani, hanem csak azt, amit a szellem és a természet világosságában helyesnek talált.

És mindig tudatában kell lennie, hogy az elsőség a belső orvost illeti, s ha az emberi orvost kell segítségül hívni, akkor nem ő az, aki gyógyít, hanem a gyógyszer, melynek erői Istentől vannak.

„Nekünk orvosoknak legnagyobb birtokunk a tudás; ezt követi egyenlő fokon: a szeretet… Az orvos a szívben növekszik, Istenből indul, a természet világosságából való” (Kórházkönyv).

Nagy példaképként áll előttünk Paracelsus, aki megvalósította, amit írt és követelt, akinek élete igaz emberség volt és aki igazi ismerettel és szeretettel vállalta a bukott világ sérüléseinek a gyógyítását, míg a betegség-egészség ellentét végleges meggyógyítása, kiküszöbölése érdekében el nem hagyja ezt, hogy bemenjen az Istennel való egység igaz egészségébe.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Képek: Canva, countere magazin

A könyv shopunkban sok értékes érdekességet találhatsz, melyek segíthetnek az utadon: Igneum Könyvek

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube