Megszabadulás: hídverés az abszolúthoz

Az emberiség fejlődésének a célja áttörés és megszabadulás, de hová és miért? A téridőbonyodalmaink lényegébe való belátás egy valóban hatalmas megszabadító folyamat első lépése.

A tökéletes utáni vágy állandóan hajszolja a kereső embert. Látómezejét és mozgásszabadságát azonban szemellenzője nagyon beszűkíti: mindenütt áthághatatlan sorompókba ütközik. Így aztán szép lassan hozzászokik, hogy körbe, körbe ügessen, és időnként még maga körül is forogjon, mint egy jól idomított cirkuszi ló.

Ki mondja meg nekünk, melyik úton kell mennünk? És miért keressük újra meg újra a tökéletest ezen a világon? Mi ránt minket vissza ismételten ebbe a rendetlenségbe? Az ok kétségkívül bennünk magunkban rejlik: korlátolt észlelő és képzetalkotó képességünkben, félelmeinkben és aggályainkban, rest gondolkodásunkban, énközpontúságunkban, jól ismert szokásainkban. Egyéni és társadalmi előírások nélkül ki sem bírnánk.

Mégsem lehet az egész felelősséget az énre hárítani, hiszen maga az én is fogoly az egymást átható morfikus terek sokaságában. Ezért halad gondolkodásunk mindig ugyanabban a kerékvágásban, rendre ugyanazokat a mintákat, kliséket majmolva. Ezeket a mintákat családunk vagy rokonságunk, társadalmi rétegünk, nemzetünk, fajunk, valamint az emberiség egésze, illetve a mikrokozmikus elődök népes serege fonja.

Minden említett szintnek megvan a saját ősök milliárdjai által felépített és megerősített mintája. A legkisebb közös nevezőn lévő együttes térnél, az emberiség terénél (földszellemnek is nevezik), mindenekelőtt egy dologról van szó: a túlélésről! Ebben áll az emberek gondolkodásának egysége! Ez a mi karmikusan erősen megterhelt vérörökségünk. Ebből a vérből és e vér által élünk.

AZ ELSŐ LÉPÉS A TÖKÉLETESSÉG FELÉ

És mégis: a kereső a tökéletes első kezdeményét csak magában tapasztalhatja, képzetalkotó képessége által. – Csak hát, hogy fedezze ezt fel? Lehet e egyáltalán hidat verni az abszolúthoz?

E természet alapvető zavartságának belátása, e világ tökéletlensége miatti szenvedés a vért nyugtalanná teszi. Az ezáltal létrehozott mágneses rezgésre válaszol a „középen lévő” erőtér. Ez egy hívóerő, mely a gnosztikus élettérrel áll összeköttetésben, de a mi dialektikus természetünkben hat. Ez az erő a morfikus bonyodalmak fellazulását okozza. De folyamatszerűen csak e felismerés következetes alkalmazása által kerülhet sor a saját rendetlenség teljes felszámolására és a tudatlanság megszüntetésére.

A belátás egy alapvető és visszavonhatatlan megváltozási folyamatot indít el. A legmagasságosabb fény érintése ugyanis egyszer s mindenkorra megrajzolja a kereső életcélját, s egy új lelki tevékenységre ösztönöz. Kétszeres folyamat veszi kezdetét: egy új kibontakozás (a lélek fejlődése)és egy új „beburkolás” (a szellem visszanyerése, beereszkedése).

A BELSŐ MEGSZABADULÁS FOLYAMATA

Az igazi fejlődés abban áll, hogy a rendszerbe besugárzó megszentelő szellem, a Naplogosz, az egész emberi rendszert – így az új lelket is – megeleveníti. A kibontakozó új ember elkezdi határozottan eloldozni magát a földszellem energiáitól. Ebben egy további sugárerő siet a segítségére: a korábban megszabadultak vérereje. Az ösvény bejárására való készsége összeköti őt az előtte járó, megszabadult testvérek vérörökségével. Amíg azonban meg nem szabadul a világtól, addig ebben a világban áll. Az önmagával való felhagyás még nem zárult le.

A morfikus terek energiáinak haszonélvezői természetesen tiltakoznak e feloszlató folyamat ellen. Mindent elkövetnek hát, hogy megakadályozzák térenergiáik gyengülését. A keresőnél ez külső torlaszok formájában jelentkezhet, amelyek megnehezíthetik az útját. A forma azonban nem mindig árulkodó: történhet ez nagyon kifinomult, bensőségessé tett módon is, például, amikor a kereső megpróbálja gondolatait és érzelmeit aktívan uralni. Ez az énnek egy újabb kiruccanása, mely a megfelelő eon azonnali erősbítéséhez, a vele való kapcsolat elmélyítéséhez vezet.

Ebből kiderül, hogy a szóban forgó feloszlatási és megszabadító folyamat magányos zarándokként aligha kivihető, az ellenerők túl hatalmasok! Korszakunkban ugyanis – ahogyan még látni fogjuk – az egészről van szó. A kereső persze nincs egyedül: sokan akarnak a hipnózisból felébredni. Velük köthet – és kell is, hogy kössön – szövetséget a siker érdekében.

Be kell látnunk azonban, hogy a rokonérzelműek közösségében is leselkednek bizonyos veszélyek. Ezek egyike az az elképzelés, miszerint az ember a megfelelő hegyi vasútban ül, s ezért automatikusan, kényelmesen és biztosan megérkezik a csúcsra.

A saját felfogás miatti elakadás megelőzése érdekében bölcs dolog, ha társainkkal gondolatcserét folytatunk. Az ilyen találkozások alkalmával rábukkanunk gyenge pontjainkra. Embertársaink nagyon is világosan tükrözik vissza hiányosságainkat, félrehangoltságunkat, botlásainkat. „Életedet a másikban látod.”

Ezen hiányosságokat felismerve azonban tovább kell lépni a megértésükhöz. Csakis ez vezethet az eonok hatalmának további lazulásához, majd végül e vészterhes befolyási szférából történő tökéletes szabaduláshoz. Ahhoz, hogy a fény útját meglelvén mehessünk is rajta, két dolog szükséges. Először is saját gondolkodási modellünket kell megértenünk, majd ennek a közös hatalmi összpontosulásokhoz való viszonyát kell tisztáznunk. Ez minden, amit tehetünk és amit tennünk kell, – az új lélek ekkor növekedhet, és mindinkább betöltheti tudatunk szokásos elképzeléseitől megszabadított terét.

Az emberiségfejlődés igazi célja áttörés és megszabadulás.

Ez a megszabadító áttörés felöleli

1. a régi lény kiismerését,
2. az új lénnyel való egybekelést,
3. a célhoz való áttörést.

A kiismerésnél az én leleplezéséről van szó a tökéletesen tárgyilagos megértés érdekében. Sokan eleve azt gondolják, hogy ők tudják mi az én, hogy ők ismerik az ént. Egyszer alkottak róla maguknak egy alapelképzelést, amit aztán hébe-hóba módosítanak. Ezt az elképzelést persze nem lehet mindenestől hibásnak nevezni, de attól még elképzelés marad, érzékszervi hatások tolmácsolása és semmiképp sem valódi tudás.

Minden elképzelés csak feltételesen érvényes, mindig függ a személyiségtől, annak gondolkodásától, érzelmeitől, – ezáltal viszonylagos, elfogult és tökéletlen. És pontosan itt rejlik a megszabaduláshoz való döntő áttörés nyitja. A gnosztikus tannal tett első találkozásától fogva az élet rejtélyeinek egyetlen tanulóját sem hagyják kétségben az én lényét és káprázat mivoltát illetően. A folyamatos felvilágosítás által a tanulóban egy különös küzdelem keletkezik, melyet a Nibelung mondakör Siegfriedje is vívott a láthatatlanná tévő sapkát viselő törpe (az aurikus lény) ellen. Ez a küzdelem rendkívül jelentőségteljes.

Felismerte e már Ön a törpét? Elragadta e már tőle a varázssapkát? Vagy még hadakozik az álcázott gnómmal… mert még nem látja őt, mert még nem tudott az elevenjére tapintani?

Amíg a kereső ezt a minden hájjal megkent manót – asztrális önvalóját – le nem leplezi, nem könyvelhet el előrelépést a belső megszabadulás ösvényén. Az álcázott törpe válogatott furfanggal és ravaszsággal vezeti az orránál fogva, s kedve szerint győzi le és uralja őt.

E tekintetben a legtöbben sokat harcolnak, sebeiket gyógyítgatják, ismételten nekirugaszkodnak, s újabbnál újabb taktikák és ötletek kovácsolásával és kipróbálásával szorgoskodnak.

De elegendő és helyénvaló e mindez? Nem merül e ki túlzottan a jelölt az önműködő folyamatokban és azzal az énnel vívott vak csatározásban, amely nincs elég mélyen kipuhatolva, lényegében még nincs leleplezve, még nincs valóban felfedezve?

A megszabadító áttörés első lépcsőfokát képviselő igazi megismerés a természetszemélyiség számára titokzatos, és tökéletesen rejtve van. Semmiképp sem állítható párhuzamba valamiféle hagyományos tudás elsajátításával. Az embert minden tudás csak ahhoz a siralmas ponthoz volt képes elvezetni, ahol ma áll. A pusztán tudásra áhítozó megközelítésből legfeljebb az egyetemes tan értelmi elsajátítására futja. Egy ilyen tudás csupán köntös. A valódi áttöréshez szükséges első lépcsőfok azonban már nem tudásból áll: ezt a látszólag teherbíró, s eleddig bizonyos biztonságot és oltalmat nyújtó ruhát a keresőnek le kell vetnie.

A valódi megszabaduláshoz igaz ismereteken nyugvó előrehaladás szükséges. Ha lépteinket belső felismerés, a szívből feltörő „tanítás” diktálja, csakis akkor beszélhetünk haladásról az élő ige parancsára. Ennek feltétele az én teljes kiszolgáltatása. Siegfried történetének szavaival élve: az éntől kíméletlenül el kell ragadni varázssapkáját, hogy kiismerhetővé, átlátszóvá, s így ellenőrizhetővé és legyőzhetővé váljon. Az első lépés minden egyéni elképzelés feladása: mindazt, ami volt, fel kell áldozni annak javára, ami tényleg van. Amíg ez várat magára, addig a megszabadító áttörés ábránd és távoli ködkép csupán.

Ebben az összefüggésben mindenekelőtt azt kell világosan látni, hogy a gnosztikus fejlődés időben és térben nincs egyszer s mindenkorra meghatározva: szabványmegoldás itt nem létezik. Minden téridő rendi alakulás attól függ, miként reagál a világ és az emberiség a gnosztikus ösztönzésre.

Így a ma és a tegnap gnosztikus útjai nem egyszerű másolatai egymásnak. Egy jövőbeli szellemi iskola – mint a holnap „bárkája” –nem lesz azonos napjaink szellemi iskolájával. Egy szellemi iskola élő szervezet, gnosztikus életrendszer, mely állandó fejlődésben van. A rendszer együttműködő sejtjeitől függ, hogy mennyire fejlődhet az Élet Szerzetének követelményei szerint, hogy tényleg élő testté válik e, mely méltán kap helyet az Isten rendje felé vezető úton.

Egy ilyen gnosztikus testnek megvan az egyedi jellege, saját, isteni azonossága. Ezt a nevet, ezt az azonosságot kell szabaddá tenni és megnyilvánítani az emberben és az ember által. Ha ez sikerül, akkor a gnosztikus bárka átfogó és kézzelfogható értelemben áll majd élő testként ebben a világban.

Így a gnosztikus műben sohasem személyes elképzelésekről vagy személyes igényekről és célkitűzésekről van szó. Egyedül az Ő akarata a mérvadó. Ezért kell a megszabadulásra törekvőnek bátran és következetesen levetnie egyéni köntösét és magányos énlényének elfogulatlanul a szemébe néznie. Csak ekkor lesz a harc, a megszabadulási törekvés valóságos, vagyis hatásos és gyümölcsöző. Mi ennek a következménye?

Ha az én lelepleződik, akkor a kereső ezen az alapon, tudatosan az új isteni azonosságban állva találkozik az új Lélekemberrel.

Az ént, az életet, a világot már nem a saját szemszögéből szemléli. Az ént már nem önös gondolataiban és érzéseiben tükrözi. Nem hoz többé létre énvetületeket. Csakis így lehet az én varázssapkáját megsemmisíteni.

Felkészülhetünk azonban rá, hogy az én rendkívül kifinomult és kétkulacsos módon fog reagálni az őt ért támadásra. A legnagyobb készséggel működik együtt egy gnosztikus látszatharc megvívásában, és az abban való teljes elmerülésben. Igen, magával az emberrel téteti fel legújabb varázssapkáját. Ezért követel ez a pont különös figyelmet; ezért kell óvakodnunk a látszatgubancokon való fennakadástól és vesztegléstől.

Törjön hát át énjének, önös elképzeléseinek, gondolatainak és érzéseinek varázsszövevényén! Kösse össze magát az új lélekkel! Válassza az új lélekből fakadó belső bölcsesség útját!

Ez az út minden pillanatban a valóságot és az életet jelenti. Ez az út a megszabadulás útja. Ezen az úton beszél és kel életre a lélek.

Így kell az igazság keresőjének minden dolgát és cselekedetét – haladék és kivétel nélkül – a lélek által elvégeznie.

Erre mindenki képes, még akkor is, ha a lélekelv egyelőre csak mintegy „sötét igeként”, űrként nyilvánul meg benne. Már ez az űr is képes feloszlató és tisztító módon hatni. Csak merni kell teljesen és egészen belevágni, anélkül, hogy régi értékekbe és elképzelésekbe kapaszkodnánk.

Az ismeretlenbe tett lépés bátorságot kíván, de csakis ezáltal lehet a lélek bizalmát megnyerni, és az új lélek teherbírását és távlatait kézzelfogható módon megtapasztalni.

Ha ezt a lépést a lélek felé nem tesszük meg, ha csökönyösen az úgynevezett bevált támaszokra szorítkozunk, ősrégi normákra és mintákra hivatkozunk – mert a pillanatnyilag legyőzendő helyzet látszólag ezt követeli –, akkor a lélek soha nem mutatkozhat meg. Holtbiztos, hogy ekkor minden megszabadulási törekvés megreked a születés előtti állapotban.

Az új lélek bennünk van jelen. Itt van, azért, hogy az ember most bízza rá az életét. Ki tudhatná jobban, mire van szüksége a léleknek, mint ő maga? Csak ha az ember magát mindenek ellenére és minden helyzetben teljesen a lélekre bízza, akkor léphet ki fokozatosan a lélek ismeretének hiányából, hogy élő tanúbizonyságot tegyen, és az emberiséget alapvető megforduláshoz vezesse.

Csak az ember által átélt lélekkapcsolatban változik meg a tudat és minden érzékszerv is úgy, hogy az új léleknek teret engedvén emez mind jobban kibontakozhat, végül pedig a szellemmel egybekelhet, benne kifejezésre juthat, és általa megnyilvánulhat.

A tiszta, tárgyilagos felismerés és az új lélekkel való egyértelmű, következetes kapcsolat révén rakhatjuk le az áttörés alapjait. Ez életünk célja. Minden életnek ez a célja. Állítsa ezért az új lelket nagyon tudatosan élete és törekvése középpontjába, hogy a szellem elvégezhesse művét Isten, minden dolgok atyja nevében!

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép: Canva

A könyv shopunkban sok értékes érdekességet találhatsz, melyek segíthetnek az utadon: Igneum Könyvek

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube