A misztériumvallások kozmológiája

Mi a kozmológia? Ez a görög szó „a kozmosz tanát” jelenti; szabadabban fordítva „a világ képe, a világ értelmezése”. Egy kozmológia azonban több ennél; az ember ős-szükségletének a kifejezése, hogy megértse azt a világot, amelybe beleszületett. Ez az ős-szükséglet az embert újra meg újra a kérdések feltevésére ösztönzi: „honnan ered a világ, mi a világ, minek a hatása a világ?”, és az emberiség kezdeteitől fogva fennáll.

Ezek a kozmológiai kérdések szorosan az emberi eredet és cél kérdéséhez fűződnek. És úgy látszik, csak ezeknek az alapkérdéseknek a megválaszolása révén jut hozzá az ember léte értelméhez, amelyet annyian keresnek. Ezt a kérdéscsoportot megtaláljuk mind az úgynevezett primitív néptörzseknél, mind pedig a magas fokú civilizációk területén; és mindenütt megtaláljuk a kérdések megválaszolásának a kísérleteit is.

Az egyes részkérdésekre adott magyarázatok többé-kevésbé bonyolult kozmológiákká tömörülnek. A népek saját és a világ eredetének és céljának megértésére irányuló fáradozásai legendákban, mondákban, mítoszokban, mesékben és kultúrákban jutnak kifejezésre; ugyanúgy azonban a biológia és a fizika tankönyveiben, valamint teológiai iratokban is.

Nagyon világos kozmológiai magyarázatok találhatók többek között a Bibliában, a brahmanok tanaiban és Lao-Ce tanításaiban. A kozmológiák és világképek zavart keltő sokaságában négy fajtát különböztethetünk meg:

1. sztatikus kozmológiákat,
2. dinamikus kozmológiákat,
3. mesterséges kozmológiákat,
4. elfajult kozmológiákat.

A sztatikus kozmológiákhoz olyan világképek tartoznak, amelyek – amennyire a múltban nyomon követhetők -, keletkezésük óta nem változtak meg lényegesen.

Az illető népek évszázadokig éltek ezzel a felfogással, jóformán elhagyások, változtatások vagy hozzáfűzések nélkül. Keletkezésüket legtöbbször homály borítja. Nem tudni, hogy a nép kívülről, egyesektől, vagy valami csoporttól kapta azokat. Ha a görög történésznél, Hérodotosznál találunk is utalásokat, hogy a kozmológiákat csak a népek misztériumiskoláiban tanították, mégis ezeken kívül is ismertették néhány nézetüket.

Az ilyen kozmológiák legtöbbször világosan tagolódnak, s nagy mértékben meghatározzák a nép mindennapi életét sok viselkedési szabály felállításával, amelyeknek betartása meg van parancsolva, nehogy az ember magára vonja az Istenek haragját. A parancsok teljesítésén külön papsereg őrködik szigorúan, arra is ügyelvén, hogy a kultuszokat helyesen gyakorolják és a kozmológiát hamisítatlanul adják tovább. A világfelfogás ilyen formáit leginkább a viruló kultúráknál találjuk, mint például az inkáknál, az egyiptomiaknál, az izraelitáknál és a kereszténységnél.

A második fajtánál, a dinamikus kozmológiáknál két csoportra bukkanunk: az additív (terebélyesedő) fajtára és az evolúciós (fejlődő) fajtára.

Az elsők úgy alakultak, hogy egy meglévő alaphoz, vázhoz egyre újabb kiszínezések, bővítések és kiegészítések jöttek, más részeinek bárminemű elhagyása nélkül. Így keletkezett a történetek és elbeszélések szinte áttekinthetetlen tára terjedelmes függelékekkel, melyek a régebbi ábrázolások magyarázatául szolgálnak.

Az evolúcionáló kozmológiákat fejlődésük folyamán gyakran új formába öntötték, átépítették és tartalmukat megváltoztatták.

Ez a két alcsoport olyan népeknél található, amelyeknek nem volt hagyományos államformájuk, s így intézményük sem, mely a réginek a folytatására vigyázott volna. Ezeket a világképeket inkább szóban adták tovább. Az átadásnál így hibák és félreértések keletkeztek, amelyeket többé-kevésbé értelmes kiegészítéssel és a magyarázat kísérletével egyenlítettek ki.

Az efajta kozmológiák is érezhetően befolyásolták az emberek életét, ha nem is annyira kényszerítően, mint a sztatikus világképek. De ezeknél is viselkedési tanácsokat adnak és az ismeretlen helyzetek magyarázatát vezetik le a hagyományokból. Ebbe a csoportba tartozik az észak-amerikai indiánok kozmológiája.

A harmadik fajta, a mesterséges kozmológia, csak csekély befolyást gyakorol az életre.

Az ilyen úgy keletkezik, hogy tehetséges fantáziával rendelkező egyének teljes világképet gondolnak ki, meglévő kozmológiákra támaszkodván. Így elképzelt világ „keletkezik”, melynek állapotait, belső összefüggéseit, keletkezését és lakóit valóságosnak ecsetelik. Mivel a szemlélőnek ezek nem nyújtanak tájékoztatást az életre vonatkozóan, hanem esetleg a világtól való menekülést, nem nevezhetők „teljes értékű” kozmológiának. Ezeket olykor a fantasztikus irodalomban találjuk meg, mint például Tolkien „Silmarillion”-jában, amelyet esetleg a legkidolgozottabb mesterséges kozmológiának nevezhetnénk.

Az utolsó fajta, az elfajult kozmológiák csoportja nem olyan nagy, mint a többiek, de számunkra éppolyan jelentős, mert a mai civilizált ember világfelfogása is ehhez a csoporthoz tartozik. Ide tartozik az a kozmológia, amelyet a mai tudomány épített.

Ez bizonyos mértékben az első kettő keveréke. A dinamikus kozmológiáktól a változást veszi át, mely mind terjedelmesedő, mind pedig fejlődő lehet. Gondoljanak csak a változásokra, amelyeket Einstein kutatásai eredményeztek. Másrészt viszont újabb ismeretek, mint például a gén-kutatás, legtöbbször csak terjedelmesítő tényezőkkel gazdagítják.

Természettudományos kozmológiánk sok külső jellemzőt vett át az első fajtából. Aki régen tanult vagy tudós pap volt, az ma kutatónak nevezi magát. A világkép helyességét megkérdőjelező kételkedés, mely azelőtt az Istenek haragját hívta ki, most a társadalom előtti pellengérre-állítással jár, a természetfeletti erőket ma a „véletlennek” áldozták fel, a csiszolt napkorongot izzó plazmagömbre cserélték. – És Faraday óta a zivatarra is van már magyarázat.

De a természetfölötti erőnél messzebbre segíti-e az embert egy természettörvénynek a képletekbe foglalása.

Az ősrobbanás elmélete sem tudja megmagyarázni, hogy az anyag honnan is ered végeredményben. A természetes kiválasztás elmélete az aminosavláncoktól az emberig nem lényegesen kielégítőbb ismeretlen alkotó erők elképzelésénél. A civilizált emberiség vak, ha gyakran öntudatlanul is vak hite a modern természettudományok felismeréseivel és törvényeivel kapcsolatban egy olyan világfelfogást rendezett be, mely az előbb megbeszélt kozmológiáktól csak felületes szempontból különbözik.

Bármily különbözőnek is tűnnek a felsorolt kozmológiák, mélyükön újra meg újra megmutatkoznak ugyanazok az alapminták. Lényegtelen, hogy a világképek honnan származnak, ősrégiek vagy sem, hogy primitív népektől származnak, vagy a nagy kultúráktól. Az alapötletek hasonlósága oly szembetűnő, hogy a véletlen fogalma egyszerűen nem illik ehhez. Ellenkezőleg, úgy látszik, hogy minden kozmológiának ugyanaz az eredete.

Engedjék felvázolni ezeket a vezérfonalakat, anélkül, hogy egyelőre kitérnénk a mélyebb összefüggésekre és jelentőségekre.

Egy ismeretlen, távoli időpontban a legmagasabb lény, egy legnagyobb erő megalkotta a még alaktalan ősvilágot. Ezt a káoszt istenek, angyalok vagy erők alakítják és teszik az ember számára lakhatóvá. Teremtenek egeket és égitesteket, tengereket, hegyeket és folyókat. Ezután növényeket, majd állatokat keltenek életre, hogy végül, legtöbbször minden magyarázat nélkül az embert állítsák bele ebbe a paradicsomi alkotásba. Ezután a lények visszavonulnak, vagy istenek vagy szellemek képében tevékenykednek a földön továbbra is. Ezek a lélekadó erők az embernek sok természeti jelenségben és eseményben váltak láthatóvá.

Éppúgy ide tartozik a görög istenvilág, mint a hindu szellemhit, vagy a lélek, amelyet a dél-amerikai indiánok fákban, vagy különös sziklákban látnak.

Az ember – ebbe a világba beleállítva – nyugodtan és harmonikusan él, mígnem két ember, vagy két magasabb lény össze nem vesz, s a világban így megalapítja a gonoszt. Gondoljanak például Káinra és Ábelre, vagy a dél-amerikai mitológiára, amelyben két isten-testvér veszekszik, az egyik jó, a másik rossz, amiből a hold fázisai keletkeznek. Vagy gondoljanak a görög mitológia istenvilágának állandó csatározására.

A végén sok kozmológiában utalnak a lehetőségre, hogy az ember visszatérjen a tökéletes összhang eredeti állapotába, habár általában alig ábrázolják, hogy ez a visszatérés milyen körülmények között, vagy mely időpontban fog végbemenni. Ez a jövendölés érinti a legtöbb embert a legmélyebben, sőt, sokan egész életüket erre összpontosítják. Mintha valami régmúltra való emlékezést, valami ősemlékezést keltene életre ez a dolog.

Ha pedig most a világnak egy külön leírását adjuk itt elő, akkor ez nem a fenti kozmológiák összefoglalása akar lenni, habár az említett vezérfonalak itt is megtalálhatók.

Inkább azt a világfelfogást akarjuk ábrázolni, amely minden misztériumvallás alapját képezi. Ez az Egyetemes Tan szerint világkép, amelyet a hierofánsok hoznak az emberiségnek már a kezdetei óta. Az a világkép ez, amelyet Hermész Triszmegisztosz közölt tanulóival, az a kozmológia, amelyet Buddha használt, és az a világkép, amelynek alapján Krisztus tanát lehet valóban megérteni.

Mert Krisztus megjelenése óta lehet a kutató embereknek azokat a misztériumokat kinyilatkoztatni, amelyekről Hérodotosz még nem beszélhetett.

A hermészi Gnózis hagyománya a következőket közli (idézet Jan aan Rijckenborgh „Egyiptomi ős-Gnózis” című könyve 2. kötetének 5. fejezetéből):

„A nagy tér” – mondja –„, a hetedik kozmikus terület nagy térsége, amelyet az istenek kertjének nevezünk, egykor, a megnyilvánulás hajnalán, egyetlen végtelen sötétség volt a megalkotatlanság értelmében; a káosz volt, amelyet a Szentírás „a mélységnek” is nevez.

Ebben a sötétségben csak az élet vize volt, kozmikus gyökérönállóság, az alapvető önállóság, Abraxasz, vagyis: a tér tulajdonságai. Amikor pedig elkezdődött a teremtés, akkor a sötétségből, felszállt a szent világosság: a kozmikus alapönállóság tulajdonságai szabaddá tették magukat, és a sötétség természetéből különböző természeterők különültek el, amelyeket Hermész isteneknek, vagy rektoroknak nevez.

A még alaktalan tér egész területén hét erő, hét sugárzás vált megkülönböztethetővé, láthatóvá: a mindenségi megnyilvánulás Hétszellemének hét sugara. E Hétszellem által áll Isten, a Logosz kapcsolatban teremtésével és teremtményeivel.

Érthető, hogy a Hétvilágosság sugarainak befolyására az egész alkotás, határtalan sokféleségével, lenyűgöző színpompában és alaksokaságban tört ki, mialatt a mindenséget, amelyet a teremtés lélegzete rendezett, isteni szellemsugárzások keringése tartotta mozgásban. A bolygók erői, a bolygók szellemei az ő rendszerükben saját erejükből képezték ki azt, amivel megbízták őket. Így fejlődtek ki például a mi bolygónkon a különböző természeti birodalmak.

Mindebben pedig, bármennyire különbözött is a forma, az újjászületés vetése foglaltatott benne. Mert a körös-körül fejlődő életben, melyet az egyetemes szellemsugárzás tartott fenn, az isteneknek ebből a tekintélyes kertjéből kellett felébrednie mindennek abban, amiből egykor előkerült: magában az Egyetemes Szellemben. Így jöttek elő az örökkévalóság szülő öléből azok a lények, amelyeket egykor a szó szoros értelmében embereknek lehetett nevezni.

Az „ember” szó több nyugati nyelvben (Mensch, man) a görög manasz szóból vezethető le. Manasz pedig gondolkodót jelent, vagyis az igazság és Isten bölcsességének, Isten egész tervének az ismerőjét.

És ezt a lényt, a kezdetnek emberét bízták meg a hetedik kozmikus terület tágas világmindenségében az isteni törvények betöltésével, az isteni művek kivitelezésével, hogy az istenterv ismeretében ezt valóra váltsa mindannak a segítségével, amit a természetistenek, a rektorok alkotásai az ő rendelkezésére bocsátottak. Az istenek kertjében mindent, valóban mindent az ember rendelkezésére bocsátottak. És megadatott neki az is, hogy szellemhasadással szaporodjon, vagyis legyen isten istenből, szellem szellemből. Így töltötték el a hetedik kozmikus terület egész világmindenségét pompás dicsőséggel.”

A manasz tökéletes összhangban élt az isteni mindenségi törvényekkel. Ő volt a számunkra ma elérhetetlen eszmények megvalósítása. Ezek az eszmények ma az akkori állapotok és helyzetek gyenge emlékeként élnek bennünk. A békét, az összhangot, a halhatatlanságot, a tökéletességet és a szabadságot az isteni ember helyzet leírásának vehetjük, anélkül, hogy ezzel teljesen ábrázoltuk volna őt.

Ha megkíséreljük ennek a manasznak a leírását, akkor sem szabad a mai embert látni a szemünk előtt. Inkább meg kell próbálnunk az isteni embert egy mikrokozmosznak látni, kis világnak, mely éppúgy magában hordozza a tökéletességet, mint a makrokozmosz. Az eredeti mikrokozmosz ábrázolására a deutérium atomját használhatjuk. Ebben az atomban egy pozitív és egy semleges részecske kering egymás körül, s így képezik egy harmadik, negatív töltésű részecske gömbalakú pályájának a középpontját. Három mozgó mag hasonló rendszere volt az eredeti isteni ember is. Istenszerű állapotában az embernek meg volt adva az egyetemes alkotó elv is. Az isteni erőkből élvén ezeket felvehette, transzmutálhatta, vagyis átalakíthatta és alkotó értelemben újra kisugározhatta. Így központból kifelé irányuló, vagyis centrifugális, tehát ajándékozó módon élt a törvénynek megfelelően, mely azt követelte meg, hogy amit szabad volt megkapnia, azt ne nézze birtokának, hanem kifelé fordulván, magasabb formában újra leadja azt.

Nos, a mikrokozmosznak más isteni képességei mellé még mindenre kiterjedő abszolút szabadságot is adtak.

Az abszolút szabadság persze magában foglalta annak a lehetőségét is, hogy a mikrokozmosz a kozmikus rend „ellen fordul. Ezzel a szabadsággal visszaélve a mikrokozmoszoknak egy része befelé, a saját képe felé fordult. E megfordulás miatt, a kívülről befelé fordulás miatt a felvett nagy erők nem lettek leadva, s így a szerkezetben, a rendszer belsejében elképzelhetetlenül nagy energiák gyülemlettek fel. Rettenetes hőség keletkezett, amely a mikrokozmoszt ugyan nem tudta megsemmisíteni, mivel lénye halhatatlan, mégis olyasmihez vezetett, amit körülbelül maghasadáshoz hasonlíthatnánk. A mikrokozmosz három magja közül ekkor a semleges kivetődött, s így a rendszer tökéletes háromsága kétséggé csökkent.

Az így tökéletlenné vált mikrokozmosz emiatt már nem tartózkodhatott az isteni területeken, mert rezgési, vagy tudati képlete már nem felelt meg az isteni birodaloménak. Ezért ekkor a még eredeti típusú, a nem bukott mikrokozmoszok egy közbeeső szférát, egy alacsonyabb rezgésfokú és élettulajdonságú birodalmat alkottak a bukott mikrokozmoszok számára, amelyben a bukottak tartózkodhattak, s ahol megvolt a megújulás, a regeneráció lehetősége is. Ezt a területet nevezik a szentírások a paradicsomnak.

Nos, egyes mikrokozmoszok nem voltak hajlandók a regenerálódás lehetőségével élni. Mivel pedig a bukást szabadon döntvén, szabad akaratukból vitték véghez, nem lehet a visszautat kényszerből vagy automatikusan megtetetni velünk. A visszautat elvből csakis pozitív, szabad határozat alapján lehet megkezdeni.

Ezek a mikrokozmoszok, amelyek a tökéletes testvéreknek – a világosság Szerzetének – segítségét elutasították, megkíséreltek elfajult, vagy korlátozott alkotóképességükkel ezen a közbeeső szinten egy birodalmat felépíteni az isteni életterületről megmaradt emlékeik alapján. Ezzel az alkotó tettel, melyhez a közbeeső szint, vagy terület anyagait használták fel, ehhez, a területhez kötötték magukat, s így az egyszerű regenerálódás lehetőségét lehetetlenné tették.

Az istentelenséggel való kapcsolatba lépés miatt visszahatott rájuk az a törvény, amelyet a szanszkrit nyelv karmának, a görög mitológia pedig Nemezisz istennőnek nevez.

Ez a törvény meghatározza az alkotó és alkotása közötti kapcsolatot. Minden alkotás úgy van alkotójához kötve, hogy csak alkotója által, vagy alkotójával együtt oldható fel, semmisíthető meg.

A most már másodszor bukott mikrokozmoszok számára így egy további, megnehezített visszatérési lehetőséget teremtettek. Mint említettük, az első bukásánál a mikrokozmoszból kivetődött egy lélekmag. Hogy a bukott lények újra lehetőséget kapjanak a megnyilvánulásra, ahhoz először egy pótszerkezetet, egy személyiséget kellett kialakítani, amely által az egyébként látens, nyugvó mikrokozmosz megnyilvánulhasson.

Ennek érdekében lett a dialektika létrehozva. Vagyis: egy hosszabb fejlesztési folyamatban megalkották az anyagot, az ásványvilágot, a növényvilágot, az állatvilágot, majd a természetemberi lényeket. A természetember rendelkezik egy anyagtesttel az ásványvilágból, egy éteri vagy élettesttel a növényvilágból, egy asztrális vagy vágytesttel, érzelemtesttel az állatvilágból, valamint egy még nem teljes mentális, vagy gondolat-testtel.

Ezzel a mai dialektika istentelen anyagaiból eredő és álló négyszeres, halandó személyiséggel kötötték össze a mikrokozmoszt. Így viszonyba került a múlandó a nyugvó múlhatatlannal. Ez egy tragédia, mely egykor kifejlődött, s ma egyre mélyebb szinteken folytatódik. A mikrokozmosz, mely tudja, hogy isteni eredetű, újra meg újra összeköti magát egy halandó személyiséggel, abban a reményben, hogy ez a személyiség majd lehetővé teszi számára az Isten birodalmába való visszatérést.

Az embernek az a sejtelme, hogy látható környezetén túl, a személyesen tapasztalható dolgokon és tereken túl lennie kell valaminek, kutatása, az összhangnak és örök értékeknek a keresése, sőt valami meghatározatlan cél keresése is a szellemszikra-atom hangjára, a valaha istenien tökéletes Manasz halhatatlan maradékának hívására adott válasz, reagálás. Az ember belátásra-bírásának érdekében, e dolgok ismertetése érdekében újra meg újra eljöttek tökéletes mikrokozmoszok önkéntesen az emberiséghez.

Felvettek egy személyiséget, s az embernek hírt hoztak igazi rendeltetéséről az eredeti birodalomból.

És emiatt hasonlítanak egymásra annyira a népek és fajok kozmológiái, ezért mutatja minden igaz vallás ugyanazt az utat. Mert mind az egyetlen igazságot magyarázza. Mind azzal az emlékkel lép kapcsolatba, amelyet minden ember mikrokozmosza magában hordoz.

Ha végül rájövünk a szenvedésre, melyben a mikrokozmosz részesül, mert elképzelhetetlenül hosszú idők óta újra meg újra összekapcsolja magát egy anyagból született személyiséggel abban a reményben, hogy valamikor egyik majd csak rájön a rendeltetésére és betölti azt, ha annak a sejtése hajszol minket, hogy az életnek valami sokkal mélyebb értelmének kell lennie, mint csupán a biológiai vagy néhány etikai követelmény betöltése, akkor beszél bennünk a szellemszikra- atom hangja, akkor vagyunk készek rátérni a visszavezető útra.

Olyan út ez, amelyet az emberiségnek kezdetei óta mindig is megmutattak, amelyet minden igaz vallás mutatott. Az Egyetemes Szerzet ma a Lectorium Rosicrucianumon keresztül beszél az emberiségnek, hogy azokkal, akik készek erre, megvalósítsa a mikrokozmosz megszabadításához vezető utat.

Nos, hogy néz ki ez az ösvény, mit kell az embernek tennie, hogy áthatolhasson az élet céljához?

Hogy erre a kérdésre felelhessünk, emlékeznünk kell a bukás okára. A központot kereső tevékenysége miatt egy lélekmag kivetődött a mikrokozmoszból, és a tökéletes atom tökéletlen lett. A tökéletesség visszanyerése érdekében tehát újonnan kell képezni egy harmadik isteni lélekmagot. Magától értetődik, hogy ezt nem lehet a dialektikus elvből, alapjában véve istentelen személyiség művelésével véghezvinni. A harmadik lélekmagot kizárólagosan isteni anyagból kell kialakítani.

Ez a tény egy alapvető különbség a legtöbb vallásos egyesülésekkel és társaságokkal szemben. Aki valóban a belső ember igazi hazáját keresi, az nem elégszik meg valami javulással ezen a világon, mert ez csak egy múlandó, vagyis ideiglenes szükségrend a bukott istenfia megszabadítása érdekében.

Négyszeres természetes személyiségünk a mikrokozmosz regenerálódásának szintén nem alapja, hanem csak múlandó eszközzé válhat Isten kezében, ha a személyiség ezt megérti és akarja.

A visszaúton először is a harmadik lélekmagot kell újonnan kialakítani. Ezt isteni ősanyaggal lehet elvégezni.

Végül próbáljuk meg ezt a folyamatot nagy vonalakkal felvázolni.

Az isteni életterület és a dialektika erői és formái rezgésképletének alapvető különbsége miatt lehetetlen közvetlen kapcsolatot létrehozni az emberi rendszer és a szellemszikra-atom meg a Gnózis, vagyis az isteni életterületről jövő sugárzás között. Ezért az Egyetemes Szerzet egy alacsonyabb rezgésű sugárteret teremtett, mely szinte hidat képez a kettő között. A Gnózist egy transzmutációs (átváltoztató) folyamatnak vetik alá, hogy kapcsolatba léphessen az ember szellemszikra-atomjával.

Emiatt az ember útjával kapcsolatos feladata elvileg nagyon egyszerű: kapcsolatba kell lépnie a szívében a Világosság Szerzete által rendelkezésre bocsátott erőtérrel, és mindentől óvakodnia kell, ami a szellemszikra-atomot megakadályozná a gnosztikus sugárzás felvételében és forgalmazásában. Ha ez a lehető legjobban megtörténik, és a szellemszikra-atom felveszi az isteni sugárzást, akkor transzmutálja, és a véren keresztül felvezeti az ember főszentélyéhez.

Ezek az új erők új tudatot alakítanak ki, ami miatt új cselekedetek keletkeznek. Ez az új életmód, melyet a szellemszikra-atom kezdeményez, az embert megajándékozza a lehetőséggel, hogy egy „lelket” építsen. Bizonyos pillanattól kezdve aztán az ösvényt megvalósító ember hagyni fogja, hogy átalakult lényét teljesen az új lélektudat világosítsa meg és vezesse.

Most aztán a szellemszikra-atom az új lelken keresztül kapcsolatba léphet a második, keringő lélekmaggal, s kialakíthatja a harmadik, elveszett lélekmagot. E folyamat által a mikrokozmosz visszanyeri eredeti, háromságos tökéletességét és felismeri egykori, isteni hazaját. A kozmológiák jövendölése valóra válik, az elveszett fiú, a tékozló fiú hazatér!

Forrás: Arany Rózsakereszt,Pentagram

Képek: merlinccc.org, canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube