A magasabb világok megismerésének útja

Minden emberben szunnyadnak olyan képességek, amelyeknek kifejlesztésével ismereteket szerezhet a magasabb világokról – a lélek- és szellemvilágról. A különböző korok szellemi kultúrái mindig azt tanították, hogy ezek a magasabb világok éppúgy valóságok, mint az a világ, amely fizikai szemmel látható és fizikai kézzel tapintható.

Aki a szellemi kultúrák magasabb világokról szóló közléseit hallgatja, minden pillanatban azt mondhatja, hogy „azt, amiről itt szó van, én is tapasztalhatom, ha kifejlesztek magamban bizonyos, ma még szunnyadó erőket.” A kérdés tehát az, hogyan fogjunk hozzá szunnyadó képességeink kifejlesztéséhez? Útmutatást itt csak azok adhatnak, akik már kifejlesztették ezeket a képességeiket, így már rendelkeznek a magasabb megismerés erőivel, vagyis bölcsek, más szóval beavatottak.

Amióta ember él a világon, mindig volt olyan iskolázás, amelynek segítségével a magasabb képességgel rendelkezők útmutatást adtak azoknak, akik hasonló képességeket akartak kifejleszteni. Ezt az iskolázást ma szellemi iskolázásnak hívják, régebben titkos iskolázásnak, a benne kapott oktatást pedig titkos, vagy okkult oktatásnak nevezték.

Sokan hiszik azt, hogy azért nem valósítható meg szellemi iskolázásuk, mert ennek érdekében fel kell valahol személyesen keresniük felvilágosításért a magasabb tudás mestereit, a beavatottakat, ami pedig nem áll módjukban. Két igazságot kell szem előtt tartanunk egy ilyen véleménnyel szemben, legelőbb, hogy aki a magasabb tudás elérésére komolyan törekszik, nem retten vissza semmiféle fáradságtól vagy akadálytól, hogy felkeressen egy beavatottat, aki a világ magasabb titkaiba bevezetheti.

Másodszor pedig mindenki tisztában lehet azzal, hogy a beavatás, ha komolyan és megfelelő belső tartással törekszik a megismerésre, minden körülmények között megtalálja őt. Mert van egy minden beavatott számára érvényes természetes törvény, amely szerint senkitől sem tagadják meg az őt megillető tudást.

A szellemi iskolázás kezdeteképpen lelkünkben meg kell teremtenünk egy bizonyos alaphangulatot, amelyet a szellemi kutató hagyományos kifejezéssel a tisztelet ösvényének, az igazság és a megismerés iránt érzett odaadás ösvényének nevez. Csak ezzel az alaphangulattal lehet valaki a szellemtudomány tanítványa. Akinek van ezen a téren tapasztalata, tudja, hogy milyen adottságok mutatkoznak meg már gyermekkorukban azoknál, akik később szellemtudománnyal foglalkoznak majd.

Vannak gyerekek, akik az általuk tisztelt személyekre áhítatos elfogódottsággal tekintenek fel.

A szívük legmélyén gyökerező tiszteletteljes alázat megtiltja nekik, hogy velük szemben felmerüljön lelkükben a kritika és az ellenállás bármilyen gondolata is. Ezek a gyermekek olyan ifjakká és hajadonokká serdülnek, akiknek jólesik majd feltekinteni valamire, ami tiszteletre méltó. Sok olyan ember kerül ki majd közülük, aki később szellemtudománnyal foglalkozik.

Ha már álltál valaha egy általad tisztelt férfiú ajtaja előtt és éreztél már egy ilyen első látogatásnál áhítatos elfogódottságot, amikor lenyomtad a kilincset, hogy szobájába – számodra „a szentélybe” – lépj, akkor nyilvánult meg benned egy olyan érzés, ami a későbbi szellemtudományos iskolázás csírája lehet. Minden serdülő szerencséje, ha ilyen érzéseket hord magában adottságként.

De ne higgyük azt, hogy ezek az adottságok a megalázkodás és a rabszolgaság csírái. Később majd az emberekkel szemben megnyilvánuló, egyelőre gyermeki tisztelet az igazság és a megismerés iránt érzett tiszteletté válik. A tapasztalat szerint legtöbbnyire azok járnak emelt fővel, akik ott tanultak meg tiszteletet tanúsítani, ahol az helyénvaló volt, ahol a szív mélyéről fakadt.

Ha nem fejlesztjük ki lelkünkben azt a mély alapokon nyugvó érzést, hogy van valami, ami saját magunknál magasabb rendű, nem találjuk meg a magasabbrendűség eléréséhez szükséges erőt sem.

A beavatott a megismerés magasságaiba emelkedik fel. Az ehhez szükséges erőt csak azzal szerezte meg, hogy szívét előzőleg belevezette a tisztelet és a odaadás mélységeibe. A szellem csúcsaira vezető út a tisztelet kapuján vezet keresztül. A helyes tudást csak úgy érheted el, ha előbb már megtanultad megbecsülni ezt a tudást. Az embernek egészen bizonyosa joga van tekintetét a fény felé fordítani, de ezt a jogot meg kell előbb szereznie magának. A szellemi életben ugyanúgy vannak törvények, mint a fizikaiban.

Dörzsölj meg megfelelő anyaggal egy üveg rudat, elektromos töltést kap, vagyis olyan erőhöz jut, amely magához vonz kis testeket. A folyamat egy természeti törvénynek felel meg. Tudjuk, ha egy kis fizikát is tanultunk. Ismerve pedig a szellemtudományos tanulmányok kiindulópontját, éppen úgy tudjuk azt is, hogy a lélekben kifejtett igazi odaadásból fakadó minden érzés megismerésünket előbb-utóbb továbbvezető erőt fejleszt ki.

Aki a odaadás érzését adottságként hordozza magában, vagy olyan szerencséje van, hogy megfelelő neveléssel beleoltották, az már sokat hoz magával későbbi élete számára, amikor a magasabb megismeréshez vezető utat keresi. Az ilyen előkészítés hiányában azonban már a megismerési út első fokán nehézségekbe ütközik az ember, hacsak önneveléssel nem lát erélyesen neki, hogy lelkében kifejlessze a odaadás hangulatát. Korunkban különösen fontos figyelmünket teljesen erre a pontra irányítani.

Civilizációnk inkább kritikára, ítélkezésre és elítélésre hajlik, odaadásra és odaadó tiszteletre csak kevésbé.

Már gyermekeinkben is sokkal több a kritika, mint az odaadó tisztelet. A magasabb megismeréshez szükséges lelki erőket azonban mindenfajta kritika, Ítélkező bírálat éppen úgy elűzi, ahogyan minden odaadó tisztelet fejleszti őket. Ezzel nem akarunk a civilizáció ellen szólni. Itt egyáltalán nem a civilizáció kritizálásáról van szó.

Kultúránk nagyságát éppen a kritikának, az öntudatos emberi ítéletnek köszönhetjük, annak, hogy „mindent vizsgáljatok meg és tartsátok meg a legjobbat” Sohasem érte volna el az ember korunk tudományának, iparának, közlekedésének és jogrendszerének mai fejlettségét, ha nem gyakorolt volna kritikát mindenütt, ha nem alkalmazta volna mindenütt ítéletének mérőeszközét. Amennyit azonban nyertünk így külső kultúrában, annyit veszítettünk is a spirituális élet, a magasabb megismerés terén. Hangsúlyoznunk kell, hogy a magasabb rendű tudással kapcsolatban nem az emberekkel, hanem az igazsággal és a megismeréssel szemben érzett tiszteletről van szó.

Azt az egyet azonban tudnia kell mindenkinek, hogy aki teljesen belemerül napjaink külsőségessé vált civilizációjába, nagyon nehezen és csak akkor juthat előre a magasabb világok megismerésében, ha energikusan dolgozik saját magán.

Abban a korban, amikor a materiális életkörülmények még egyszerűek voltak, könnyebben volt elérhető a szellemi felemelkedés is. Az, ami méltó volt rá, hogy tiszteljék és szentnek tartsák, jobban kiemelkedett a hétköznapi életből, mint ma. A kritizáló korok ledöntik az ideálokat. A tisztelet, az imádat és a csodálat helyére más érzések kerülnek. Korunk mindinkább háttérbe szorítja az ilyen érzéseket és így a mindennapi életben csak igen csekély mértékben jut hozzájuk az ember. Aki azonban a magasabb megismerést keresi, létre kell hoznia magában ilyen érzéseket.

Önmagának kell őket életre keltenie lelkében, amit elméleti tanulással nem sajátíthat el, csak ha gyakorlatilag is alkalmazza az életben. Ha szellemtudománnyal akar valaki foglalkozni, következetesen kell tehát a odaadás hangulatára nevelnie magát. Környezetében és élményei során mindenütt azt kell felkeresnie, ami benne csodálatot kelt és tiszteletet követel meg. Ha egy emberrel találkozva a gyengéit ócsárolom, megfosztom magamat a magasabb megismerés erejétől, ha pedig iparkodom szeretetteljesen elmélyedni kiváló sajátságaiba, összegyűjtöm magamban a magasabb megismerés erőit.

A tanítványnak állandóan ügyelnie kell arra, hogy kövesse ezt az útmutatást. A tapasztalt szellemi kutatók tudják, hogy milyen erőt köszönhetnek annak, hogy mindig és mindenben csak a jót keresik, az ítélkező bírálatot pedig elnyomják magukban. Ez azonban nem maradhat külső életszabály, hanem lelkünk legbelső világát is át kell hatnia. Tőlünk függ, hogy tökéletesedjünk és hogy idővel teljesen meg is változzunk. Ennek az átváltozásnak azonban legbelső világunkban, gondolati életünkben kell lezajlania.

Nem elég valamilyen lény iránt csak külső magatartásommal tiszteletet tanúsítanom, a gondolatomban is élnie kell a tiszteletnek.

A tanítványnak azzal kell kezdenie, hogy a odaadást gondolati életébe veszi fel. Ügyelnie kell rá, hogy kizárja tudatából a tiszteletlenség és a lekicsinylő kritika gondolatait. Valóban arra kell törekednie, hogy ápolja magában a odaadás gondolatát.

A magasabb megismeréshez minden olyan pillanat közelebb hoz bennünket, amikor tudatosítjuk magunkban a bennünk élő és a világra vonatkozó lekicsinylő, elítélő, kritikai ítélkezést. A felemelkedésünket pedig meggyorsítja, ha tudatunkat az ilyen pillanatokban a világ és az élet iránt érzett csodálat, megbecsülés és tisztelet gondolataival töltjük be. A szellemtudományban járatos ember tudja, hogy minden ilyen pillanatban olyan erőket ébreszt fel, amelyek egyébként tovább szunnyadnának.

Ezektől nyílik fel az ember szeme és kezd olyan dolgokat látni maga körül, amilyeneket nem láthatott azelőtt. Kezdi megérteni, hogy korábban a környező világnak csak egy részét látta és embertársai most teljesen más alakban jelennek meg előtte, mint azelőtt. Bár ennek az életszabálynak a betartásával nem nyeri még el – például – az aura-látáshoz szükséges képességet, de azzal, hogy előbb energikusan a odaadásban iskolázza magát, éppen a magasabb iskolázáshoz emelkedhet fel.

A tanítvány úgy lép a megismerés útjára, hogy az csendben és észrevétlen történik a külvilág számára.

Senkinek sem kell változást észrevennie rajta. Kötelességét ugyanúgy teljesíti, mindennapi munkáját épp úgy ellátja, mint annak előtte. Lelke fizikai szemmel nem észlelhető, belső oldala változik meg. Egyetlen alaphangulat, a odaadás hangulata uralkodik egész kedélyvilága fölött. Odaadás minden iránt, ami valóban tiszteletre méltó. Egész lelki élete középpontját ebben az egyetlen alapérzésben találja meg. A tisztelet úgy élteti a tanítvány minden érzését, mint a napsugarak az összes élőlényt.

Eleinte nehéz elhinni, hogy a megismeréshez valamilyen köze van az olyan érzéseknek, amilyen a tisztelet, a megbecsülés és a többi hasonló érzés. Nem könnyű elhinni, hiszen az emberek arra hajlanak, hogy a megismerést különálló, a többi lelki folyamattal semmiféle kapcsolatban nem lévő képességnek tekintsék, de közben nem gondolnak arra, hogy az, ami megismer, a lélek. A lélek számára pedig az érzés ugyanaz, mint a test számára a táplálékul szolgáló anyag.

Ha köveket adunk kenyér helyett a testnek, elhal benne a tevékenység. Hasonló történik a lélekkel is, tápláló anyaga a tisztelet, a megbecsülés, az odaadás, ők teszik egészségessé, erősé a lelket, mindenekelőtt pedig erőt adnak a megismerőtevékenységhez. A megvetés, az antipátia, az elismerésre méltó lebecsülése a megismerőtevékenység bénulását és elhalását okozza.

A szellemi kutató az aurán láthatja meg ezt a tényt.

A tiszteletadó, az alázat érzését elsajátító lélek megváltoztatja az auráját, eltűnnek a jelképes nyelven sárgásvörösnek, barnásvörösnek mondott szellemi színárnyalatok és kékes-vörösek kerülnek a helyükre. Ezzel azonban elkezd működni a megismerő képesség és környezetének olyan tényezőivel ismerkedik meg, amelyekről sejtelme sem volt azelőtt. A tisztelet a lélekben egyfajta szimpátiaerőt ébreszt fel, amely a körülöttünk élő lényeknek olyan tulajdonságait vonzza hozzánk, amelyek máskülönben rejtve maradnának.

A odaadással elért eredmények még hatékonyabbakká válnak, ha más irányban is kifejlesztjük érzéseinket, mégpedig úgy, hogy egyre kevésbé engedjük át magunkat a külvilág hatásainak és ezzel szemben egyre élénkebb belső életet élünk. A külvilág benyomásait hajszoló és egyre csak „szórakozást” kereső ember nem találja meg a szellemtudományhoz vezető utat. A tanítvány ne tompuljon el a külvilággal szemben, de a külvilág benyomásainak gazdag belső élete irányításával engedje át magát.

A szép hegyvidéket járva egészen más élményei vannak egy mélyen érző és gazdag kedélyvilágú embernek, mint annak, akinek szegényes kedélyvilága van. A külvilág szépségeit csak belső élményeink tárhatják fel előttünk. Van, aki átkel a tengeren és csak kevés élmény vonul át a lelkén és van, aki lelkében ilyenkor a világ szellemének örökkévaló szavait hallja meg és a teremtés titkainak megnyilatkozásait fogja fel. Ha azt akarja az ember, hogy a külvilággal való kapcsolata lelke számára tartalmat adjon, előbb saját érzéseivel és képzeteivel kell tudnia bánni. A külvilág minden jelensége isteni dicsőséggel teljes, az istenséget azonban előbb a saját lelkünkben kell megélnünk, hogy azután környezetünkben is meg tudjuk találni.

A tanítványnak meg kell teremtenie életének azokat a pillanatait, amikor egyedül és csöndben magába merül.

Az ilyen pillanatokban azonban ne saját dolgainak adja át magát, mert azzal eredeti szándékával ellentétes hatást ér el. Azt hagyja inkább lelkében tovább rezegni, amit átélt és amit mondott neki a világ. A csend pillanataiban előre nem is sejtett titkokat tár elé minden virág, minden állat, minden cselekedet és előkészítik őt arra, hogy egészen más szemmel nézze a külvilág benyomásait, mint azelőtt. Annak, aki az egymást követő benyomásokat csupán élvezni akarja, eltompul a megismerő képessége.

Aki az élvezet elmúltával magába fogad valamit még az élvezet megnyilvánulásaiból is, ápolja és fejleszti megismerő képességét. Meg kell szoknia, hogy lelkében ne csak az élvezet utózöngéi csendüljenek meg, hanem belső tevékenységgel – a további élvezetről lemondva -fel is dolgozza az élvezetet. Itt az embert nagy veszély fenyegeti. Ahelyett, hogy feldolgozná magában, igen könnyen abba a hibába eshet, hogy még utólag is az élvezetet akarja csak teljesen kimeríteni.

Ne becsüljük le a tényt, hogy itt a tanítványnak nagyon sok alkalma nyílik a tévedésre, hiszen lelkének a csábítások egész seregén kell átvergődnie. Ezek mind az „én”-jét akarják „megkeményíteni” és önmagába zárni, holott ki kellene tárnia a világ felé. Kell az élvezeteket keresnie, mert a külvilág csak az élvezetek útján közeledik hozzá. Ha eltompul irántuk, olyan lesz, mint az a növény, amely már nem tud felvenni környezetéből tápanyagokat.

De elzárkózik a világ elől, ha megáll az élvezetnél és a világnak semmit sem jelent, csak saját magának jelent valamit.

Ha így elzárkózva mégoly eleven életet is él, ha mégoly gondosan ápolja is „én”-jét, a világ kiközösíti, a világ számára halott. A tanítvány csak eszköznek tekinti az élvezetet ahhoz, hogy a világ számára tegye nemesebbé magát. Neki az élvezet a hírnök, aki a világról tájékoztatja és tanítja, az élvezettől kapott tanítás után azonban tovább halad és munkához lát. Nem azért tanul, hogy a tanultakat saját kincsének halmozza fel, hanem hogy a világ szolgálatába állítsa.

Van az összes szellemtudománynak egy közös alapelve, amelyen nem tehetjük túl magunkat, ha el akarjuk érni a célunkat és amelyet szükségképpen tanítványai lelkébe vés minden szellemtudomány, mégpedig a következő: minden megismerés, amelyet csak azért keresel, hogy a tudásodat gazdagítsad és magadnak halmozz fel kincseket, eltérít az utódtól, de minden megismerés, amelyet azért keresel, hogy az emberi nemesedés és a világ fejlődés útján válj érettebbé, egy lépéssel előbbre visz haladásod során.

Ez a törvény kérlelhetetlenül megköveteli, hogy betartsák és senki sem lehet addig a szellemtudomány tanítványa, amíg ezt a törvényt élete zsinórmértékévé nem tette. A következő rövid mondattal foglalhatjuk össze a szellemi iskolázásnak ezt az igazságát: minden olyan eszme, amely nem válik eszményképeddé, megöl egy erőt a lelkedben, az eszményképeddé vált eszmék pedig életerőket teremtenek meg benned.

Forrás: Magyar Antropozófiai Társaság

Képek: lindacull.com, canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube