Misztérium és misztériumbölcsesség

A régi kultúrákban voltak emberek, akik mélyebb megismerésre, mélyebb vallásosságra törekedtek, mint amilyet a népi vallás adni tudott. Hogy ezek a szellemi igényeket hogyan elégítették ki, azt rejtélyes kultuszok homálya fedi. Aki ezt a mélyebb vallásos és megismerési életet kereste, egy időre elvonult a világ elől. A népi vallás nem tudta megadni neki, amire vágyott. Elismerte az isteneket, de tudta, hogy az általánosan elterjedt istenszemlélet nem ad magyarázatot a lét nagy kérdéseire. Azt a bölcsességet kereste, amelyet a papi bölcsek közössége gondosan őrzött. Kereső lelke ebbe a közösségbe kért be- bocsáttatást.

Ha a bölcsek elég érettnek találják, fokról-fokra vezetik a magasabb megismeréshez, de anélkül, hogy a kívülállók ebből valamit is észrevennének. Ami itt vele történik, rejtve marad az avatatlanok szeme előtt. Egy időre mintegy teljesen elvonul a földi világtól, s egy titokzatos világban él. Amikor aztán visszatér a külvilágba, egészen más, megváltozott emberként áll előttünk, aki nem talál eléggé magasztos szavakat ahhoz, hogy kifejezze, mit jelent számára mindaz, amit átélt. Úgy érzi, hogy nemcsak képletesen, hanem a legvalóságosabban is átment a halálon és új, magasabb rendű életre ébredt. És tudja, hogy csak az értheti meg szavait, aki maga is hasonló élményen ment át. Így volt mindazokkal, akik a misztérium beavatással megszerezték azt a titokzatos bölcsességet, amely választ adott a legmagasabb kérdésekre.

Ennek a bölcsességnek a nép nem volt részese.

A népi valláson kívül tehát létezett még a kiválasztottak „titkos” vallása is, amelynek keletkezése a történelmi kutatás elől a népek eredetének homályába vész. Ezt – amennyire egyáltalán fel tudjuk fedezni – megtaláljuk a régi népeknél mindenütt. Ezeknek a népeknek a bölcsei a legnagyobb tisztelet hangján beszéltek a misztériumokról. – Mit őriztek ezek a misztériumok? És mit fedtek fel a beavatottak előtt?

Rejtélyességük csak fokozódik, ha tudjuk, hogy a régiek a misztériumokat veszedelmesnek is tartották. A borzalmak világán keresztül vezet az út a lét titkaihoz. És jaj annak, aki méltatlanul közeledik hozzájuk. – A legnagyobb bűn volt, ha a titkokat avatatlanoknak elárulták. Az „árulót” halállal és javai elkobzásával büntették. Tudjuk, hogy Aiszkhüloszt azzal vádolták, hogy Dionüszosz oltárához menekült és a törvény előtt bizonyította, hogy nem volt beavatott.

Sokatmondó és sok mindent jelent, amit a régiek ezekről a titkokról elmondtak. A beavatott meg van győződve arról, hogy bűn elmondani, amit tud, és hogy az avatatlannak bűn arról hallania. Plutarchos beszél a beavatandó megrázó élményeiről és állapotát a halálra való előkészülettel hasonlítja össze. A beavatást különleges életmód előzte meg, amelynek az volt a célja, hogy a fizikaiak a szellem uralma alá kerüljenek. Ezt böjttel, magánnyal, önsanyargatással és bizonyos lelki gyakorlatokkal igyekeztek elérni. Mindennek el kellett vesztenie értékét, amihez az ember mindennapi életében ragaszkodott. Érzelmi világával egész más irányba kellett fordulnia.

Nem kétséges, hogy mi az ilyen gyakorlatok és próbák értelme.

Annak a bölcsességnek, amelyben a beavatandót részesítették, csak akkor volt megfelelő hatása a lélekre, ha a beavató előzőleg átalakította alacsonyabb rendű érzéseinek világát. A szellemi életbe vezették, hogy meglássa a magasabb világot. Előzetes gyakorlatok és próbák nélkül azonban a szellemi világgal nem kerülhetett volna kapcsolatba. Pedig éppen ez a kapcsolat volt a fontos. – Aki ezekről a dolgokról helyesen akar gondolkodni, annak először tapasztalatokat kell szereznie a megismerési élet bensőséges folyamatairól.

Éreznie kell, hogy két teljesen ellentétes módon lehet a legmagasabb megismeréshez kapcsolódni. Az ember számára az őt körülvevő világ a valóság. Látja, hallja, tapintja annak folyamatait. Valóságnak tartja, mert érzékeivel észleli. Gondolkodik róla, hogy összefüggéseit megértse. Ami viszont lelkében kerül felszínre, az eleinte nem ilyen értelemben jelent számára valóságot. „Csak” gondolat és eszme. Legfeljebb a fizikai valóság képét látja benne. Önmagában véve nem valóság. Nem tapintható, nem hallható, nem látható.

De más kapcsolatba is kerülhetünk a világgal. Aki csak az előbb leírt fizikai valósághoz ragaszkodik, ezt alig értheti meg. Ez a kapcsolat egyes embereknél életük bizonyos időpontjában be is következik. A világhoz való viszonyuk teljesen megváltozik. Valóságnak tartanak olyan képzeteket, amelyek lelkük szellemi életében kerülnek felszínre. És amit érzékeikkel hallanak, tapintanak, látnak, csak alacsonyabb rendű valóságnak tartják. Tudják, hogy amit új tapasztalataikról elmondanak, azt nem bizonyíthatják, csak elbeszélik. És mert csak elbeszélhetik, úgy állnak a többiekkel szemben, mint a látási képességgel bíró ember, amikor a vakon születettnek a látottakról beszél.

Abban bízva közlik belső élményeiket, hogy bár olyanok veszik őket körül, akiknek szellemi szeme ugyan még nem nyílt meg, de a közöltekből áradó erő lehetővé teszi számukra a gondolati úton való megértést. Mert hisznek az emberiség fejlődésében és a szellemi szemek felnyitói akarnak lenni. De egyebet nem is tehetnek, mint hogy eléjük adják a gyümölcsöket, amelyeket saját szellemük szedett. Hogy a másik meglátja-e ezeket, ez attól függ, fel tudja-e értelmével fogni, amit a másik szellemi szemével látott.

Van valami az emberben, ami megakadályozza, hogy szellemi szemével lásson.

Egyelőre nem is ezért van a világon. Az ember az, amivé érzékszervei által válik. Értelme csak magyarázója és bírálója érzékeinek. Az érzékek rosszul teljesítenék feladatukat, ha nem esküdnének közléseik hűségére és csalhatatlanságára. Természetes, hogy a szem a saját álláspontja szerint feltétlen valóságnak tartja látási észleleteit. Rossz, amelyik nem ezt teszi. S a maga szempontjából igaza is van. Ez igaz akkor is, amikor az ember szellemi szeme már felnyílt.

A szellemi szem csak hozzásegíti őt ahhoz, hogy a fizikai szemmel látottakat magasabb megvilágításban lássa. Nem tagadja annak a valóságát sem, amit fizikai szemével látott, csak a látottakból egy azelőtt nem észlelt új fény árad. Most tudja, hogy azelőtt csak egy alacsonyabb rendű valóságot látott. Ugyanazt látja most is, de egy magasabb rendű valóságban, a szellembe ágyazva. Most az a fontos átérzi-e azt, amit lát? Akinek csak a fizikai világgal szemben vannak eleven érzései, az a magasabb valóságot délibábnak, puszta fantáziának látja. Érzései csak a fizikai világhoz igazodnak.

Légüres térben mozog, ha a szellemi képleteket akarja felfogni. Ezek visszahúzódnak tőle, ha utánuk nyúl. „Merő” gondolatok. Gondolja őket, de nem él bennük. Csak képek, de megfoghatatlanabbak az elsuhanó álmoknál. Az ő valóságával szemben csak ködképek, eltűnnek az érzékei által közvetített szilárd, önmagában jól megépített valóság előtt. Másképpen van annál, aki érzéseit a valósággal szemben megváltoztatta. Számára a fizikai valóság elvesztette abszolút biztosságát, feltétlen értékét. Nem kell, hogy érzékei és érzései eltompuljanak. De kezd kétessé válni feltétlen uralmuk. Valami egyébnek adnak teret. A szellem világa kezdi ezt a teret élettel betölteni.

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája

Ez lehetőséget ad egy félelmetes esemény bekövetkezésére.

Előfordulhat, hogy az ember eltompul a közvetlen valósággal szemben, új valóság pedig nem tárul eléje. Mintha légüres térben lebegne. Úgy érzi, hogy elszállt belőle az élet. A régi érzékek elvesztek, újak pedig nem születtek. Világ és ember megszűntek számára. – Ez nemcsak lehetőség. Egyszer mindazok számára, akik magasabb megismeréshez akarnak jutni, valóság lesz.

Az ember elérkezik ahhoz a ponthoz, ahol a szellem minden életet a halálba visz. Ekkor már nincs a világban, hanem a világ alatt – az alvilágban. Leszállt a Hadészbe. Még jó, ha nem merül el, amikor így egy új világ tárul eléje. Most vagy teljesen elvész, vagy új alakban áll saját maga előtt és egy új Nap, új Föld jelenik meg előtte. A szellem tüzében az egész világ újjászületett.

Így írják le a beavatottak is, hogy mi történt velük a misztériumokban. Mennipus elmondja, hogy Babilonba utazott, hogy Zoroaszter követői a Hadészbe vezessék, és onnan visszahozzák. Elmondja, hogy vándorútján átúszta a nagy vizet, tűzön és jégen kelt át. Beavatottaktól halljuk, hogy kivont karddal rémítették őket, s közben „vér folyt”. Az ilyen kifejezéseket akkor értjük meg, ha ismerjük az alacsonyabb és magasabb megismerés közötti átmenetet. Hiszen a beavatottak maguk is érezték, hogy folyt szét minden szilárd anyag, minden fizikai valóság, mint a víz; teljesen elvesztették a talajt a lábuk alól. Amit előbb élőnek neveztek, megöletett. Mint a kard a meleg testet, úgy járta át a szellem a fizikai életet. Látták folyni a fizikai valóság vérét. De új élet jelent meg.

Felszálltak az alvilágból. Aristides beszél erről.

„Azt hittem, megérintem az Istent, érzem közelségét,, miközben álom és ébrenlét között lebegek. Szellemem egészen könnyű volt, és ezt csak az tudja megérteni és elmondani, aki maga is beavatott.” Ez az új lét nincs alávetve az alacsonyabb élet törvényeinek. Létesülés, elmúlás nem érintik. Sokat lehet beszélni az örökkévalóságról, de aki nem azt érti alatta, amit azok, akik a Hadészt megjárták, annak a szavai elszállnak, mint a hang és a füst. A beavatottak most már új módon szemlélik az életet és a halált. Csak most értik, hogy joggal beszélnek halhatatlanságról.

Tudják, hogy ha olyan valaki beszél halhatatlanságról, aki nem a beavatásban ismerte meg, nem is értheti. Csak olyasmit mond halhatatlannak, ami a keletkezés és az elmúlás törvényeinek van alávetve. -A beavatottak nemcsak egy beavatás nélküli meggyőződést akarnak szerezni az élet magvának örökkévalóságáról. A misztériumok felfogása szerint ugyanis az ilyen meggyőződésnek semmi értéke sincs. Mert szerintük a be nem avatottban nem él az örökkévalóság. Ha örökkévalóságról beszél, a semmiről beszél.

A beavatott magát az örökkévalóságot keresi. Előbb önmagában kell, hogy felkeltse az örökkévalóságot, hogy azután beszélhessen róla. Ezért jelent számára teljes valóságot, amikor Platón azt mondja, hogy iszapban merül el, aki nem lesz beavatott, és hogy csak az megy be az örökkévalóságba, aki végigjárta a beavatottak útját. Csak így érthetők meg Szophoklész töredék szavai is: „Mily boldogan érkeznek meg az árnyak világába azok, akik beavatódtak. Csak ők élnek ott, a többieknek baj és szenvedés a részük.”

Nem veszélyekről beszél-e a misztérium?

Nem a boldogságtól, sőt az élet legnagyobb értékétől fosztja-e meg azt, akit az alvilág kapujához vezet? Mérhetetlen felelősséget vállal ezzel magára. És mégis, kivonhatja-e magát ez alól a felelősség alól? Ezeket a kérdéseket tette fel magának a beavatott. Tudta, hogy a nép lelkivilága és az ő tudása között olyan különbség van, mint a sötétség és a világosság között. De ebben a sötétségben még ártatlan boldogság van. A beavatott szerint ezt a boldogságot nem szabad bűnös módon megbolygatni. Mert mi is történt volna, ha a beavatott „elárulta” volna titkát?

Szavakat mondott volna csak, üres szavakat és sehol sem lettek volna az érzések, amelyek a szavakon át megérintik a szellemet. Ehhez szükség volt az előkészületre, a gyakorlatokra és próbákra, az egész fizikai életmód megváltoztatására. Mindezek nélkül tanítványát csak az ürességbe, a semmibe kergette volna. Megfosztotta volna mindattól, ami boldogságát jelentette, s nem adott volna helyébe semmit. Hiszen puszta szavakkal érzelmi világát nem változtathatta meg. Mert tanítványa csak a fizikailag érzékelt jelenségeket érezhette és élhette át valóságnak. Nem adhatott volna neki mást, csak szörnyű, életét feldúló sejtelmeket.

Ezt pedig bűnnek tartották.

A mai szellemi megismerés megszerzésére ez így már nem egészen érvényes. A szellemi megismerés ma fogalmilag megérthető, mert a mai ember rendelkezik olyan fogalmi képességgel, amely a régi embernél még hiányzott. Ma lehetnek olyan emberek, akiknek a szellemi világról saját élményeik alapján vannak ismereteik, és lehetnek olyanok, akik ezeket az élményeket fogalmilag megértik. A régi emberiségnek nem volt még ilyen fogalmi képessége.

A régi misztériumbölcsesség üvegházi növény, amelyet elzárva kell ápolni és nevelni. Ha kivisszük a mindennapi élet atmoszférájába, olyan élet- körülmények közé helyezzük, ahol nem fejlődhet. Ez a misztériumbölcsesség a modern tudományosság és logika oksági ítélete előtt semmivé olvad.

Lépjünk most ki egy időre mindabból, amit nevelésünkbe a mikroszkóp, a távcső, a természettudományos gondolkodásmód hozott, mossuk meg esetlenné vált kezeinket, amelyek túl sokat foglalkoztak boncolással és kísérletezéssel, hogy a misztériumok tiszta templomába léphessünk. Ehhez igazi elfogulatlanságra van szükségünk.

Mindenekelőtt a hangulat a fontos, amellyel a beavatott ahhoz közeledik, amit a legmagasabbnak érez, ami választ ad a lét rejtélyeire. Éppen a mi időnkben, amikor csak a durván tudományos ismereteket fogadják el, alig hihető, hogy a legmagasabb dolgokban a hangulat lenne a fontos. Hiszen ezzel a megismerés intim, személyes üggyé válik! De a beavatott számára az is volt. Adjuk meg valakinek a világrejtély megoldását. Adjuk készen a kezébe! A beavatott érzi, milyen üresen kong minden hang, ha a beavatandó nem megfelelően közeledik a rejtély megoldásához.

A megoldás maga semmi, szétfoszlik, ha az érzések nem lobbannak fel abban a sajátságos tűzben, amely meg kell, hogy ragadja az embert.

Egy Istenség lép eléd! Számodra vagy semmi, vagy minden! Semmi, ha olyan hangulattal lépsz eléje, mint a mindennapi dolgok elé. Minden, ha elkészültél rá, ha hozzáhangolódtál. Hogy az istenség önmagában véve mi, az nem a te dolgod. Hogy meghagy-e téged olyannak, amilyen vagy, vagy más emberré formál: ez a lényeg.

Ez pedig tőled függ. Legbensőbb erőid nevelésével, fejlesztésével kell előkészülnöd arra, hogy felgyulladjon, felszabaduljon benned az, ami isteni. Azon múlik minden, hogyan készülsz fogadni, amit számodra hoz. Plutarchos beszél erről a nevelésről.

Elmondja, hogyan köszönti a beavatott az elébe lépő istenséget:

„Mert az istenség mindenkit, aki feléje közeledik, egyaránt így köszönt: Ismerd meg önmagad, ami bizonyára semmivel sem rosszabb a közönséges köszöntésnél: légy üdvözölve! Mi pedig ezekkel a szavakkal viszonozzuk az istenség köszöntését: Te vagy és ezzel magát a létet üdvözöljük benne és ez az őt egyedül megillető, igaz és ősi köszöntés. – Mert nekünk itt tulajdonképpen nincs részünk ebben a létben, hiszen minden egyes halandó természet, mialatt a keletkezésben és elmúlásban él, csak jelenség és önmagának halvány, bizonytalan sejtése. Ha azon fáradozunk, hogy értelmünkkel felfogjuk, úgy járunk, mint az erősen összenyomott vízzel, ami a nyomástól és a préseléstől sűrűbbé válik, és ami benne van, elpusztítja.

Az értelem ugyanis miközben a minden véletlennek és változásnak alávetett lény túl pontos képzetét keresi, vagy annak keletkezéséhez, vagy elmúlásához téved, de semmi maradandót, semmi valóban létezőt nem tud felfogni. Mert amint Hérakleitosz mondja: amennyire nem úszhatunk kétszer ugyanabban a hullámban, épp úgy lehetetlen valamely halandó lényt kétszer ugyanabban az állapotban meglátnunk, mert a mozgás hevességével és gyorsaságával pusztítja és építi újra magát, keletkezik és elmúlik, közeledik és távolodik. Ezért ami keletkezik, sohasem juthat valódi léthez, mert a keletkezés sohasem szűnik meg, sem el nem pihen, hanem már a csírájában megkezdődik a változás, amint embrióvá alakul, majd gyermekké, ifjúvá, férfivé, öreggé, végül aggastyánná miközben az előző keletkezést és kort megsemmisíti a rákövetkező.

Ezért nevetséges, ha az egyetlen haláltól félünk, amikor már olyan sokféleképpen haltunk és halunk meg. Mert nem csak az jelent halált, ahogy a tűzből levegő keletkezik, a levegőből víz, amint Hérakleitosz mondja, hanem az is, ami az embernél még szembeötlőbb, hogy az erőteljes férfi meghal, amikor aggastyánná lesz, az ifjú, amikor férfivé, a fiú, amikor ifjúvá, a gyermek, amikor fiúvá. A tegnapi meghal a maiban, a mai a holnapiban. Semmi sem marad egyetlen, hanem sokfélévé leszünk, amíg az anyag egy kép körül, egy egységes forma körül kering.

Mert hogyan is volna lehetséges, hogy mindig ugyanezek lennének, hogy most más dolog nyerje meg tetszésünket, mint azelőtt, annak az ellentétét szeressük, vagy gyűlöljük, csodáljuk, vagy ócsároljuk, mint azelőtt, más dolgokat beszéljünk, más szenvedélyeknek adjuk át magunkat, ha mi magunk is nem öltenénk más alakot, más formát, nem alakíthatnánk ki más érzékszerveket? Mert változások nélkül nem keletkezhetnek új állapotok, és aki változik, az már nem ugyanaz többé. Ha pedig nem ugyanaz, akkor már nincs is, mert éppen az változik át, ami volt. A fizikai észlelések csak azért csábítanak arra, hogy e látszatot valóságnak tartsuk, mert a valódi létet nem ismerjük.” (Plutarchos: Über das „EI” zu Delphi, 17. u. 18.)

Plutarchos gyakran beszél úgy magáról, mint aki beavatott.

Amit itt leír, a beavatott élet feltétele. Az ember olyan bölcsességhez jut, amellyel a szellem mindenek előtt a fizikai világ látszatszerűségét ismeri fel. Amit fizikai érzékeléssel létnek, valóságnak tartunk, mind benne van a létesülés sodrában. S ahogy a világ minden egyéb dolgával történik, úgy van az magával az emberrel is. Szellemi szeme előtt önmaga is szertefoszlik. Egysége részekre, mulandó jelenségekre bomlik.

Születés és halál elveszítik megkülönböztetett jelentőségüket, a keletkezés és elmúlás pillanataivá válnak, mint minden egyéb, ami történik. A keletkezés és elmúlás összefüggésében azonban nem lehet megtalálni a legmagasabbat. Csak abban lehet keresni, ami valóban maradandó, ami visszanéz a múltra, s előre a jövőre. A megismerés magasabb foka: megtalálni ezt a vissza és előre tekintő valamit. A szellem ez, amely a fizikain és a fizikaiban nyilatkozik meg.

Nincs köze a fizikai létesüléshez. Nem ugyanúgy keletkezik és múlik el, mint a fizikai jelenségek. Aki csak a fizikai világban él, abban ez a szellem rejtve marad, aki átlátja a fizikai világ látszat-voltát, abban nyilvánvaló valóságként él. Aki ezt felismeri, valami újat fejlesztett ki magában. Az történt vele, ami a növénnyel, amelynek előbb csak zöld levele volt meg, azután színes virágot hajtott. Bizonyos, hogy ezek az erők, amelyeknek a virág létét köszönheti, rejtetten benne voltak a növényben már a virág keletkezése előtt is, de csak ennek keletkezésével váltak valósággá.

A fizikai emberben is megvannak rejtetten az isteni-szellemi erők, de csak a beavatottban lesznek nyilvánvaló valósággá.

Ez a változás, amelyen a beavatott átmegy, a már meglevő világot fejlődése által valami újjal gyarapítja. A fizikai világ fizikai embert formált belőle, azután magára hagyta. A természet ezzel befejezte hivatását. Amit az emberben működő erőkkel kezdeni tudott, kimerült. Az erők maguk azonban nem merültek ki. A természeti emberben mintegy elvarázsoltan szunnyadnak megváltásukra várva. Önmagukat nem tudják megváltani. A semmibe tűnnek, ha az ember nem ragadja meg és nem fejleszti tovább őket, ha azt, ami benne rejtetten nyugszik, nem ébreszti igazi életre.

A természet a tökéletlenből a tökéletes felé fejlődik. A fokozatok hosszú során át, az élőlények minden formáján keresztül vezeti a lényeket az élettelenből a fizikai emberig. Ez a maga fizikai mivoltában felnyitja szemeit, és mint fizikai valóságot, mint változó lényt ismeri fel önmagát. De érzi magában még azokat az erőket is, amelyekből ez a fizikai valósága megszületett. Ezek az erők nem magát a változót jelentik, hiszen belőlük fakad a változó. Az ember ezeket az erőket annak jeleként hordja magában, hogy több él benne, mint amit érzékeivel észlelni tud. Ami általuk lehet, még nincs meg.

Az ember érzi, hogy fellobban benne Valami, ami mindent teremtett, beleértve önmagát is. És ez a Valami lesz, ami őt magasabb rendű teremtésre ösztökélni fogja. Benne van, megvolt már fizikai megjelenése előtt is, megmarad azután is. Általa lett, de maga is felfoghatja, sőt annak teremtő munkájában is részt vehet. Ilyen érzések élnek a beavatottban beavatása után. Érzi az örökkévalóságot, az istenséget. Cselekvése ennek az isteni teremtésnek kell, hogy részévé váljék.

Elmondhatja: felfedeztem magamban a magasabb én-t, de az az én túlterjed fizikai létem határain. Megvolt már születésem előtt és meglesz halálom után is. Ez az én öröktől fogva működött és működni fog örökké. Fizikai személyem ennek az én-nek a teremtménye. De egyesült velem, bennem működik, része vagyok. Amit ezután teremtek, az a fizikainál magasabb rendű. Személyiségem ennek a teremtő, ennek az isteni erőnek csak eszköze. Így ébredt a beavatott deifikációja tudatára.

A beavatott igazi szellemiségének azt az erőt nevezte, amely benne így felvillant.

Ő maga ennek a szellemnek teremtménye volt. Olyannak érezte állapotát, mintha új lény költözött volna belé és vette volna birtokába szerveit. Olyan lény, aki közötte, fizikai személyisége és a világ mindeneken uralkodó kozmikus ereje, az istenség között áll. Ezt a maga igazi szellemét kereste a beavatott. Emberré lettem a nagy természetben – szólt magához. De a természet nem fejezte be a munkáját. A befejezést nekem kell vállalnom. Ezt azonban nem végezhetem el a természet durva világában, amelyhez a magam fizikai személye is tartozik.

Ami ebben a világban kifejlődhetett, kifejlődött. Ki kell tehát lépnem ebből a világból. A szellem birodalmában kell tovább építenem, ott, ahol a természet abbahagyta. Olyan életlehetőséget kell magamnak teremtenem, amilyen a külső természetben nem található. Ezt az életlehetőséget a beavatottak számára a misztériumtemplomokban teremtették meg. Ott keltették életre a bennük szunnyadó erőket, ott alakították át ezeket a szunnyadó erőket magasabb rendű teremtő szellemi erőkké. Rendkívül finom folyamat volt ez. Nem bírta el a napvilágot. De ha feladatát teljesítette, általa az ember örökkévalóságra épült szikla lett és minden viharral dacolt.

Csak nem volt szabad azt hinnie, hogy közvetlen formában közölheti másokkal is azt, amit átélt.

Plutarchos írja, hogy a misztériumokban „magasabb rendű magyarázatok találhatók a démonok valódi természetéről.

” Cicerótól megtudjuk, hogy a misztériumokban „ha azokat magyarázzuk, és igazi értelmükre vezetjük vissza, inkább a dolgok, mint az istenek természete ismerhető meg.” (Plutarchos: Az orákulumok hanyatlásáról. Cicero: Az istenek természetéről.)

Az ilyen közlésekből világosan látszik, hogy a beavatottak sokkal magasabb rendű magyarázatot kaptak a dolgok természetéről, mint amilyeneket a népi vallások adni tudtak. Sőt, az is látható ebből, hogy a démonok, tehát a szellemi lények és maguk az istenek is magyarázatra szorultak. A beavatott tehát olyan lényekig ment vissza, akik a démonoknál, isteneknél magasabb rendűek voltak. Ez a misztériumbölcsesség után volt elérhető.

A nép az isteneket és démonokat olyan képekben ábrázolta, amelyek tartalmát a fizikai valóság világából vette. Nem kellett-e az ilyen istenek örökkévalóságában kételkednie annak, aki felismerte az örökkévalóság lényegét? Hogyan lehet örökkévaló a népképzelet Zeusza, amikor egy halandó lény tulajdonságai vannak benne?

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája

Egy dolog világos volt a beavatott előtt, az, hogy istenképzetéhez egész más módon jut az ember, mint egyéb képzetekhez. A külvilág valamely jelensége arra kényszerít, hogy egy bizonyos képzetet alkossak róla. Istenképzetem megalkotásában azonban van valami szabad, sőt önkényes. A külvilág kényszere itt hiányzik. Ha gondolkozunk, rájövünk, hogy az istenekről alkotott képzeteket külsőleg nem ellenőrizhetjük. Ez az embert logikai bizonytalanságba viszi. Érezni kezdi, hogy isteneit ő maga teremti.

Azt kérdezi magától, milyen jogon lépi át képzeletvilága a fizikai valóság határát?

Ilyen gondolatokon töprengett a beavatott. És éppen elég oka volt a kételkedésre. Nézzük csak meg – mondta – az istenekről alkotott összes képzeteket. Nem hasonlíthatnak azokhoz a teremtményekhez, amelyek a fizikai világban találhatók? Nem úgy alkotta őket az ember, hogy a fizikai világ valamilyen lényét gondolatban felruházta ezzel vagy azzal a tulajdonsággal, vagy megfosztotta attól? A műveletlen ember, aki a vadászatokat kedveli, olyan mennyországot teremtett magának, ahol az istenek a legfenségesebb vadászatokat rendezik. A görög olyan isteneket ültet a maga Olimposzára, akik a jól ismert görög valóságban is megtalálhatók.

Nyers logikával utalt erre a tényre Xenophanész (Kr. e. 575-480). Tudjuk, hogy a régebbi görög filozófusok még mind a misztériumbölcsességből táplálkoztak. Hérakleitosszal kapcsolatban ezt majd részletesen tárgyaljuk. Amit tehát Xenophanész mond, minden további nélkül úgy vehetjük, mintha beavatott mondaná.

Ezt mondja:

„Az emberek az isteneket saját képmásuk szerint teremtik – saját érzékeikkel ruházzák fel őket, saját hangjukkal, testükkel. De ha a marháknak vagy oroszlánoknak kezük lenne – s kezükkel festeni tudnának s dolgozni, akár az ember – akkor isteneik alakját mindegyik a maga formájára festené s alkotná meg lovak a lóhoz, marhák a marhákhoz hasonló isteneket.”

Ha így gondolkozunk, minden istenségben kételkedhetünk, az istenségekről szóló minden költői közlést elutasíthatunk, s csak azt ismerhetjük el valóságnak, amire fizikai észlelésünk kényszerít. A beavatott nem vált ilyen kétkedővé. Belátta, hogy a kétkedő olyan növényhez hasonlít, amely így szól: színes virágom nem más, mint hiú képzelődés, zöld leveleimmel teljessé váltam, amit hozzájuk még adok, csalóka látszat. De épp ennyire nem állhatott meg a beavatott az így teremtett isteneknél, a népi isteneknél sem.

Ha a növény gondolkozni tudna, belátná, hogy ugyanazok az erők, amelyek zöld leveleit létrehozták, arra is rendeltettek, hogy színes virágát kialakítsák. S nem nyugodnék, míg ezeket az erőket fel nem kutatta, hogy lássa őket. Így volt a beavatott a népi istenekkel. Nem tagadta, nem becsülte le őket, de tudta róluk, hogy emberi alkotások. Ugyanazok a természeti erők, ugyanaz az isteni elem, amely a természetben teremt, teremtően működik a beavatottban is és hozza létre benne az istenképzeteket. Ezt az isten-teremtő erőt akarja látni. Más ez, mint a népi istenek, magasabb rendű.

Erre is utal Xenophanész:

„Egy Isten, a legnagyobb az istenek között és az emberek között is, nem hasonló sem a halandók testéhez, sem gondolatukhoz.”

Ez az isten volt a misztériumok istene. „Elrejtőzött Istennek” lehetett volna nevezni. Mert – ahogy elképzelték – sehol sem lelheti fel a csak a fizikai világnak élő ember. Fordítsd tekintetedet a világ dolgai felé, nem találod meg az Istent. Erőltesd meg értelmedet, ismerd meg, milyen törvényszerűségek szerint keletkeznek és múlnak el dolgok, értelmed nem fedi fel az Istent. Hasd át fantáziádat vallásos érzelemmel, alkoss képeket lényekről, akiket isteneknek tartasz, értelmed ízekre szedi őket, mert kimutatja róluk, hogy saját teremtményeid s a fizikai világból vetted anyagukat.

Amig értelmeddel vizsgálod a körülötted levő dolgokat, tagadnod kell Isten létét. Mert Isten nem érzékeid számára mutatkozik meg s nem is értelmed előtt, amellyel fizikai észleléseidet magyarázod. Isten elvarázsoltan él a világban. S az ő erejére van szükséged, hogy megtaláld. Ezt az erőt kell magadban életre keltened. Ezeket a tanításokat kapta a régi időkben a beavatandó. S ekkor megkezdődött számára a világmindenség nagy drámája, amelybe ő maga is beleszövődött. Ez a dráma az elvarázsolt Isten megváltásáért játszódott le. Hol van Isten?

Ez a kérdés lebegett a beavatott lelke előtt.

Isten nincs, de természet van. Meg kell találni a természetben, varázslat tartja ott fogva. Magasabb értelemben világosodik meg a beavatott előtt, hogy: Isten a szeretet. Mert Isten ezt a szeretetet a legvégsőkig tökéletesítette. Önmagát adta oda végtelen szeretetében, kiárasztotta magát, a természet dolgainak sokaságába osztotta szét önmagát. Azok élnek, ő nem él bennük. Nyugszik bennük. Az emberben él. S az ember önmagában tudatára ébredhet ennek az isteni életnek. Ha meg akarja ismerni, teremtő erővel kell megváltania ezt a megismerést.

Az ember önmagába tekint. Még létre sem ébredt s már rejtetten működik lelkében az isteni teremtő erő. Ebben a lélekben van egy rész, amelyben az elvarázsolt istenség új életre kelhet. A lélek az anya, akiben a természet által az Isten megfoganhat. Ha a lélek kitárul a természet megtermékenyítő ereje előtt, Isten meg fog születni belőle. A lélek és a természet egyesüléséből születik meg. Ez többé már nem az „elrejtőzött” Isten, ez a nyilvánvalóvá lett Isten. Élete van, látható életre ébred, az emberek között él.

A varázslatból éledt szellem ez az emberben, az elvarázsolt Isten sarja.

Bár nem a nagy Isten, az Atya, aki volt, van és lesz, de bizonyos értelemben az ő megnyilatkozásának tekinthető. Az Atya továbbra is elrejtőzik. Az ember számára saját lelkéből megszületett a Fiú. A misztikus megismerés, vagyis az Isten-fiú születése valóban a kozmikus folyamatban lejátszódó esemény. Épp oly valóságos folyamat, mint bármely más természeti folyamat, csak magasabb fokon. A beavatott nagy titka, hogy a maga isteni szülöttét teremtő erővel önmaga váltja meg, de előbb felkészül rá, hogy ezt az önmaga által teremtett isteni sarjat el is ismerhesse.

A be nem avatott nem érzi meg az Atyát ebben a sarjban, mert az Atya elvarázsoltan nyugszik. Úgy látszik, mintha a sarj szeplőtelenül fogant volna. Minden más születés a lélekben a fizikai világ nemzése által jött létre. Ezeknél látható és fogható az Atya. Fizikai élete van. Egyedül az isteni sarj fogant magától az örökkévaló rejtett Atya-Istentől.

Forrás: Magyar Antropozófiai Társaság

Képek: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube