Kielégíthető-e a szeretetvágy?

Minden teremtmény szeretet után vágyakozik. Az az út és mód azonban, ahogyan például az ember próbálja ezt a vágyat valóra váltani, nagyon is különböző. Sokan egy partnernél keresik a beteljesedést, mások a hivatásukban vagy kedvelt foglalatosságokban. Annak okán, hogy jelenleg a ‘keresztény’ társadalomban egyre többen utasítják el a házasságot, mivel vagy nem tudják, vagy már nem akarják megoldani az ilyen kapcsolattal mindig is együtt járó konfliktusokat, előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen állapotban is van jelenleg az ember.

 

A középkorban létrejött a tiszta, állati ösztönöktől mentes szerelem eszméje, az ’imádott hölgy’ ideálja, amelyet ’lovagi szerelemnek’ neveztek. Ennek lényeges vonatkozása volt, hogy akit egyszer ez a szerelem megérintett, az soha többet nem tagadhatta meg ezt az érzést. Mind Trisztán és Izolda, mind Lancelot és Ginevra számára érvényes volt, hogy sem a halál, sem pedig a földi törvények nem semmisíthették meg szerelmüket.

Ez a szerelem mindent átvészelt. Az egymás számára rendelt embereknek együtt kellett maradniuk, ez volt leghőbb vágyuk. A minden felett győzedelmeskedő szerelemnek ezt a témáját számos kultúra irodalmában ezerféleképpen feldolgozták. Korábban azonban még sohasem szólították meg olyan agresszív és szervezett módon az ember alacsonyrendű vágyait, mint napjainkban. A mesebeli menyegző pedig egyre inkább veszít a hiteléből.

Arról van szó, hogy a nemek szétválása előtt egy hímnemű és egy nőnemű lélek mindig együtt képezett egy lelket. Ha ez igaz – okoskodik az ember –, akkor mégiscsak úgy kell lennie, hogy valahol szaladgál a világban egy hozzám illő fél, akivel egységet képezek. És az ember keresi a tökéletes ’másik felét’. Aki viszont kizárólag a médiák révén tájékozódik, annak az a benyomása támad, hogy korunk emberének házassága szinte kivétel nélkül válásba torkollik.

A tömegtájékoztatás által közvetített képet azonban eltorzítja a szenzációhajhászás.

Természetesen sokan vannak, akik – vágyaik által hajtva – sebtében és meggondolatlanul kötötték össze magukat egy partnerrel. Velük szemben azonban milliók állnak, akik az élet problémáit közösen meg tudják oldani, és egymás számára kölcsönösen sokat jelentenek.
Az embereket belső és külső okok hajtják afelé, hogy megtalálják életük beteljesülését, legyen az egy másik ember iránt érzett szerelemben, a munkájukban vagy kedvelt tevékenységükben.

Ezen az úton viszont sok csalódás várja őket. A mindennapok valósága ugyanis általában teljesen más, mint amit megálmodtak. Egy partner nyújthat például barátságot, rokonszenvet és biztonságot, de kisugározhat kritikát és elutasítást is. És megtörténhet, hogy egy emberpár kapcsolata fokozatosan egy olyan lehetetlen küzdelemben merül ki, amely olyasvalaminek a fenntartását erőlteti, aminek már semmi tényleges alapja nincsen. Hiszen ha valamelyikük mindig csak követel, de adni nem akar, akkor a másik fél végül már egyáltalán nem képes visszajelzést adni.

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája

A saját sóvárgás kivetítése

Miért nem lehet vajon kielégíteni ezt az intenzív vágyakozást? A vágy élettörvény és mágneses képesség, erő, amely a hiányzót odavonzza. A vágyakozás következtében aztán képek teremtődnek, egy eszménykép, amely után az ember sóvárog. A hétköznapi élet tapasztalata azonban lassan megtaníthatja az embert arra, hogy egy képzeletbeli ideális partner utáni vágyakozása valójában a saját lényében lévő mennyei Másik iránt érzett vágyakozás kivetítése (akit viszont nem tud elképzelni magának). A vágy nem-kielégítését az ember kegyetlenségként éli meg.

A valóság viszont az, hogy vágyakozását és a vágy kielégítésére irányuló keresését szakadatlanul kiigazítják, mivel a beteljesülést ott keresi, ahol nem található. A mennyei Másik, az örök társ, aki soha nem hagyja cserben az embert, csendes, bevésett ideaként rejtőzik a szívében. Ő az eredeti lélek, ő az, aki képes arra, hogy az ember legmélyebb vágyakozását kielégítse, feltéve, hogy az keresi őt, és feltétel nélkül át tudja adni magát neki.

Akkor tehát soha nem volt a férfi és a nő egyetlen teremtmény?

Az Arany Rózsakereszt tanítása kijelenti, hogy az ember egy mikrokozmosz, az atomhoz hasonló módon felépített megnyilvánulási tér. Három magja vagy lelke van: egy pozitív és egy negatív töltésű mag, amelyek nagy sebességgel keringenek egymás körül, továbbá egy semleges mag, amely nagy távolságban kering a másik kettő körül. Ez az egész rendszer a ’középponttól eltörekvő’. Egy nagyobb egésznek ajándékozza magát. Ezáltal minden határ feloldódik, és nincsenek sem terek, sem korlátok; csak végtelenség, örökkévalóság létezik. Mihelyt azonban egy ilyen hármas megnyilvánulási tér befelé fordul, tehát középpontot keresővé válik, azonnal megváltoznak a mágneses viszonyok. Ez a folyamat játszódott le az úgynevezett bűnbeeséskor.

Amikor ez a katasztrófa bekövetkezett – írja Jan van Rijckenborgh az Élet és halál rejtélye c. művében –, az említett atomot a hőség elhasította, mégpedig úgy, hogy a mikrokozmosz középpontjában egymás körül keringő két lélekmag egyike kivetődött a rendszerből, és eltűnt a térben. Az egyik mikrokozmoszból a pozitív, a másikból a negatív mag vetődött ki. Ez az igazság a nemek elválasztásáról. Azok a mikrokozmoszok, amelyeknél ez a katasztrófa kitört, attól kezdve már nem voltak hármas-egységek, hanem csak két-egységek, kétségek.

Az ember tehát egy meggyalázott lény

Ha a pozitív, hímnemű mag vetődött ki, akkor a jelenlegi mikrokozmosz nőnemű lelket tartalmaz, ha pedig a negatív, nőnemű mag tűnt el, akkor a mikrokozmoszban hímnemű lélek lakik. A nő a hiányzó hímnemű elv után vágyakozik, a férfinak pedig a nőnemű elv hiányzik ahhoz, hogy az eredeti egységet helyre lehessen állítani. Az ember tehát egy meggyalázott lény. Nem ’egész-séges’. Ennek a belátása azért fontos, mert a helyreállítás nem két partner egymásra találásának a kérdése, hanem egy fejlődési folyamat, amely az emberi szívben lévő isteni szikrán alapul. Ebben az utolsó isteni elvben rejlik az a képesség, melynek segítségével a mikrokozmosz újra egyensúlyba hozható. Ha ez egyszer megtörténik, akkor a szeretet utáni örökös vágyakozás is kielégíthető.

A királyfi és a királylány menyegzője, amelyet oly sok mesében megünnepelnek, tehát nem a földi emberre és földi társára vonatkozik, hanem a lélek és az isteni szellemmag közötti kapcsolatra. Az ember mindaddig kifelé vetíti az erre a kapcsolatra irányuló vágyakozását, amíg nincs tudomása a megújulás és helyreállítás belső forrásáról. Addig abban reménykedik és arra vár, hogy egy másik ember megajándékozza ezzel a beteljesüléssel; de minden egyes lépés, amellyel Istentől távolodik, tévútra vezeti, el az örök szeretet forrásától.

Jakob Böhme írja A hajcsár ostora eltörött c. művében:

A bűn nem önmagából keletkezik, hanem az akarat hozza létre. Mindaz bűnnek számít, ami kifelé a világba, és Istentől elfelé törekszik. Az akaratnak nem szabad mást kívánnia, mint Istent és az Ő szeretetét, úgy, mintha önmaga semmi sem lenne és meghalt volna; vágyakoznia kell az Istentől való életre ahhoz, hogy Isten ezt megteremthesse benne.

A dolgok külső oldalára való irányulás

A szívben tehát egy hatalmas erő rejlik, amely mindent meg tud valósítani. Ez a szeretet, amelyről azt mondják, hogy maga Isten. Ez az istenember feltámadásának alapja. Ez az a magerő, amely mindenkit megragad, továbbsürget és vonz. És ez az erő, amelyet az ember a legmélyebb lényében keres.
Sajnos azonban nagyon sokan vannak, akik hagyják magukat tévútra vezetni, és nem is tudják, hogy valójában mit is keresnek. Ezért a külső világ felé fordulnak, a dolgok külső oldalára irányulnak, és elfelejtik, hogy a titok és a megoldás saját magukban található. Itt kell keresniük.

A házasság, a társkapcsolat, ahogy erre a mindennapos életben törekszenek, sokaknak boldogságot és beteljesülést ajándékoz. Mások számára viszont folyamatos szomorúság, félelmek, fájdalmak és gondok forrása.

A szeretet utáni vágyódás valódi kielégítését, mint megállapítottuk, nem a dolgok vízszintes síkján, két földi ember kapcsolatában lehet megtalálni. Ha az ilyen jellegű kapcsolat létrehozásánál az egyetlen kiindulási pont a földi szerelem volt, akkor ez bizonyára keserű tapasztalattá válik. Az ember azonban e tapasztalat révén felfedezheti, hogy milyen szegényes az élete az isteni szeretet nélkül. Hiszen mindenki a saját magánya ellen küzd, és utána megtapasztalja, hogy tulajdonképpen csak önmagát, az igazi énjét keresi.

Az ember szíve mélyéből akarja a szeretetet, sóvárog a szeretet után.

Sokan azonban tudatlanságból több könnyet aratnak, mint boldogságot. És mégis ott van bennük a szakadatlan nyugtalanság, amely továbbhajtja őket, amely vádol és nem enged. Ez a lélek hangja, amely lelkiismeretként működik. A hús-vér ember vágyakozásától teljesen eltérő fajta vágyódást hoz felszínre. Az emberi szeretet és az isteni szeretet egymással ellentétesek, viaskodnak egymással.

Minden mikrokozmoszban megtalálható az új élet már említett magja. Ebből a magból ered az a sugárzás, amely ezt a hatalmas megindultságot okozza, amely az embert felrázza álmából, és reagálásra készteti. Mivel azonban ez a sugárzás teljesen más, mint a földi ember törekvése, ebből a belső érintésből jelentős konfliktus fejlődik ki. Még ha valaki inkább a menekülést vagy az elrejtőzést választaná is – ez elől az önnön szívében lévő sugárzás elől nem térhet ki. A legtöbb, amit tehet, hogy eltakarja vagy elfojtja. Ennek aztán az az eredménye, hogy a léleknek tovább kell szenvednie, és így a személyiség is szenved, mert ki lett billentve egyensúlyából.

Megtisztítás és magasabb célhoz emelés

A személyiségre nagy feladat vár. Az a megbízatása, hogy megtisztítsa magát és felemelkedjen, hogy így a lélek szolgálójává válhasson. Ezután válhat a lélek azzá a menyasszonnyá, aki a szellemmel való menyegzőjét ünnepli. Ez a klasszikus rózsakeresztesek alkímiai menyegzője. E menyegző képe mindenki szívébe bele van vésve. De vajon fog-e az ember erre a képre irányulni? Mielőtt ezt megtehetné, sok illúziót kell lerombolnia, és tapasztalatokat kell gyűjtenie.

Ha a gondolkodás már nem raboskodik többé a rögeszmék fogságában, és elcsendesedik, akkor Isten valódi életet ajándékoz az embernek. Akkor körülveszi és áthatja őt az a szeretet, amely a léleknek megszerzi a szükséges tapasztalatokat a személyiség minden tisztátalanságtól történő további megszabadításához. A szeretet olyan módon viszi át a személyiséget minden nehézségen, amelyet a földi tudat szinte el se tud képzelni magának. Ezután már nem a szakadatlanul szeretet után sóvárgó személyiségről van szó. A szenvedésnek és az illúziónak ez a forrása megszűnt csörgedezni. A személyiség egybeolvad a lélekkel, amely összeköttetésben áll a szellemmel. A szeretet utáni vágy ekkor beteljesült.

Forrás: Arany Rózsakereszt / Pentagram magazin

Képek: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube