A hallás a belső látás kapuja

A fül nagyon fontos összekötő elem környezetünk és belső életünk között. A fül által érzékelt hangokból a hallás képet alkot, belehelyezi az embert az őt körülvevő térbe.

Egy ismeretlen költő írta:

„Oly nagy vagyok, amennyire fülem hallani képes, oly mély vagyok, amennyire szemem látni képes.”

E költő füle kifelé irányult, szeme pedig befelé pillantott. Fülét környezete természetes csendjére nyitotta. Szeme azt látta, amit füle már meghallott. A hallás előbb létezett a látásnál. A magzat már az anyaméhben hallja, amit a környezetében mondanak. Oly pontosan rögzíti az elhangzottakat, hogy a különösen fontos megjegyzések mély nyomokat hagynak a még fiatal tudatban.

A hallás lényegében minden belátás kezdete. Ahol elhangzik egy üzenet, ott halló fülre van szükség, amely felfogja és értelmezni tudja. Ezért mondja Ézsaiás próféta:

„Halljátok egek, és vedd füleidbe föld!” (1, 2).

A 78. zsoltárban ez áll:

„Figyelj én népem az én tanításomra!”

János pedig így ír a Jelenések könyvében:

„Akinek van füle, hallja, mit mond a szellem a gyülekezeteknek.” (2, 7).

Ezen ne a szokásos vagy a csak úgy mellesleg való hallást értsük, sem a jobb belátásunk ellenére való engedelmességet, hanem egy nyílt, fogékony, sóvárgó lény odafigyelését, aki kisgyermek módjára, ámulattal telve képes lesni a szavakat.

A szavak energiahordozók

A hallás az emberek mindennapi beszédének az előfeltétele is. Ez azonban mindenekelőtt a belső beszédre érvényes, a saját lényünkben ható csend hangjának beszédére. A régmúltban a beavatottak a kimondott szó útján közvetítették üzeneteiket az emberiségnek. Történeteik mítoszokban, legendákban és mesékben élnek tovább. Akik fogékonyak voltak rá, megértették ezt az üzenetet. Hittek benne, és arra törekedtek, hogy életvitelüket hőseik életviteléhez igazítsák, hogy így egy magasztos és nemes célt érjenek el.

A szavak energiahordozók, olyan formák, amelyekben energia nyilvánulhat meg. A kimondott szó által energia – információ – hatol be a tudatba, és képeket vált ki benne. A demagógia is erre az elvre támaszkodik. Politikusok igen alaposan kigondolt módszerekkel közvetítik gondolatképeiket az erre fogékony hallgatóságnak. A hallgatóság aztán a maga választotta eszmények szerint illetve annak megfelelően cselekszik, amit eszményképnek állítottak be előtte! Politikai vezetők így válhatnak veszélyes népámítókká, akik olyan tettekre buzdítják hallgatóságukat, amelyeket egyetlen józan ember sem követne el magától.

 

A saját gondolatok zavarják az odafigyelést

A zene is ilyen képeket alkot tudatunkban. Van aki egy kiváló koncertmű könnyed hangzására kezd álmodozni, másvalakit a dzsessz ősritmusa hoz mozgásba. És kinek a tudatalattiját hagyta volna érintetlenül a mára már csaknem elfelejtett népzene?!

Mily gyakran hat ránk egy előadás hallgatása során a bennünk kialakult kép! Felkelti érdeklődésünket, és önálló életet kezd élni. Gondolataink elkalandoznak, és a kép, mint egy fa, kusza mellékgondolatokba ágazik szét. Ezek után már nem vagyunk képesek figyelni, mert gondolataink az előadó kimondott szavai és fantáziánk között váltakoznak. Gondolataink csaponganak, és mindinkább eltávolítanak minket a beszélőtől. Ekkor az előadó már semmit, vagy csak nagyon keveset tud közvetíteni tudatunknak. A már kialakult kép előítéletté rögzül, és már nem lehet rajta változtatni.

Ennek a fordítottja is megeshet azonban: valamely külső tekintéllyel szembeni vak engedelmesség helyébe fokozatosan egy növekvő belső meggyőződés léphet. Az én választ, és saját vonzódásai alapján tesz különbséget.

Ez történt a Teremtő Igéjével is. „Kezdetben vala az Ige”. Isteni erők áramlata érinti meg az embert a tudatában, és képeket hív fel, a tökéletes élet és a halhatatlanság képeit. Ezek egy tökéletes világ képei, amelyben sem betegség, sem halál nem létezik, egy olyan emberiség képei, amely viszály nélkül képes elfoglalni helyét a teremtésben, többé már nem „orrfacsaró bűz Isten számára”, hanem „dicsőségről dicsőségre halad tovább”. Azonban itt is az én választ. Csak arra a szóra hallgat, amely leginkább megfelel neki, és minden egyéb lehetőséget kizár. Ez vajon tényleg meghallás – vagy csak hallás? Egyik fülünkön be, a másikon meg ki? Képes-e még egyáltalán a materialista ember a fülelésre?

 

A szem már nem a lélek tükre többé

A modern élet ritmusában a látvány, a vizuális elemek egyre inkább előtérbe kerülnek. A szem többé már nem a lélek tükre, csak egy lencse, melyen keresztül az én minden arányt eltorzít. Olykor azt halljuk ugyan, hogy a műsorszórás a TV és az Internet révén eloldozza a szemet a környezetétől, és szélesíti a néző látókörét.

Ez részben biztosan igaz, viszont egyértelműen a fül kifinomult működésének a rovására történik. A fület elárasztja az üzletekben hallható barátságos vagy agresszív háttérzene, a szellőzőrendszer monoton mellékzöreje, a belső égésű motorok zaja, a dübörgő forgalom ritmusa. Vagy pedig egy fülhallgatós sétálómagnóval határoljuk el magunkat a külvilágtól. Köztudott, hogy a diszkók és CD-üzletek számtalan dolgozója már fiatal éveiben komoly halláskárosodást szenved.

 

Az odafigyelés a tisztelet egyik formája

A csend ma már ritkaságszámba megy. Az odafigyelés a tiszteletnek egy formája. Az ember az első életéveiben tanul meg beszélni, mégpedig a fülelés révén. A gyermekek az otthon hallott beszéd alapján tanulják meg anyanyelvüket. A szóhasználat, hangsúly, kiejtés mind a család nyelvszokásaira vezethető vissza. Emellett sok kultúrában érvényesült és érvényesül ma is az a pedagógiai elv, hogy

„aki nem hajlandó hallani, az ezt majd saját bőrén érzi meg”.

A gyermekektől megkövetelték – és több országban még ma is megkövetelik – a szülő és nevelő tekintélyével szembeni vak engedelmességet.
Az iménti kijelentés, hogy „aki nem hallgat, az majd megérzi” nem csak a gyermeknevelésre vonatkozik. Aki szeretne belátást nyerni a teremtésnek valamint lakóinak a céljával és jellegével kapcsolatosan, annak el kell fogadnia az anyagban megszerezhető kemény tapasztalatok útját is. Amikor ehhez hozzáfog, akkor belső fülei még zárva vannak, vagy épphogy csak megnyíltak.

Amikor azonban számtalan tapasztalat után megtanul felfigyelni belső hangjára, akkor megszűnhet süketsége, és felébredhet a megújító életfolyamatok iránti érzéke. Az ok-okozati törvény végül megtanítja az embert arra, hogy figyeljen a szívében lévő csend hangjára.
Aki e hangot hallja, és huzamosan hallja, az megtapasztalja, hogy belátása érlelődik, és folyvást megújul. Ekkor ráébredhet Jakob Böhme szavainak értelmére: „Akinek van füle a hallásra, az lát!”

Hallgatok, hogy éljek.
Figyelek a suttogó életre.
Figyelek, mivel így adhatok!

 

Forrás: Arany Rózsakereszt

Képek: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube