A világ végső határáig

Sem ezen a világon, sem a másvilágon (vagy túlvilágon) nincsen változatlan dolog, nincsen semmi állandó sem. Minden változik, „panta rhei”, minden folyamatban van. Bármi is jelenik meg a földön, annak az alakja, a forma változik. Minden keletkezik, virul, majd elpusztul, hogy aztán újra keletkezhessen. Ami jön, az valamikor el is megy. Az egyetlen állandó az állandó változás. E folyamatok közepette él az emberlény, melynek személyisége egykor a szellem eszközét képezte ezen a világon, később azonban önállósította magát. Az eszköz akar emberlény lenni, a múlandó meg akarja örökíteni magát.

 

A csalogató gyümölcsök fája

Ebben az állapotban az ideiglenes világ legtöbb jelensége és megnyilatkozása, alakulása és virulása egyetlen, nagy ígéretnek tűnik. Hiszen a saját kialakulását is megígérik neki. Korlátlan lehetőségek reményét keltik. Ötletek buzognak, törnek a felszínre. A kibontakozás lehetősége, a bensőjéből sürgető dolgok megvalósítása lebeg szemei előtt. Önmegvalósítás!

Egyszer igazán emberré válni! Ezt a képet alkotja magáról az ember. Itt tolonganak az ősrégi ötletek, kezdetben bizonytalanul, majd egyre határozottabban: a paradicsom, az elveszített ország itt ezen a földön. Dereng a láthatáron. Az élet tele van ígéretekkel, mint valami gyönyörű gyümölcsfa csalogató termésével. Csak ki kell nyújtania a kezét, csak le kell szakajtania őket.

És odanyúl, egyre erőteljesebben. Egyre magasabbra, egyre messzebbre akar hatolni. A szabadság és a haladás van programon. A tudomány és a technika új vívmányai foglalják el az idejét. Mindenen uralkodni, mindenhol jelen lenni, mindent tudni, szüntelenül gyarapodni. Ez az ember célja. Meg van győződve arról, hogy az egész Föld az övé. És uralkodhat rajta, ez az ő örök lakóhelye, az ígéret földje.

 

A csalódás fája

Ekkor azonban – ismét – lelki nagyratörése tetőpontján megmutatkozik a világ másik oldala. Amit eddig mindig elhessegetett, amit nem akart elhinni, azt most önmagán kell tapasztalnia: legyengülés, feloszlás, elhunyás, visszasüllyedés a sötétségbe. Egyszerre csak megmutatkoznak a tudomány és a technika sötét oldalai. A ragyogó atomenergia, egy paradicsomi korszak kezdetének fényes ígérete fenyegető sugárveszedelemnek mutatkozik.

A gén-technológia, mely az embert teremtőhöz méltó tulajdonságokkal látná el, életet kioltó árnyékot vet. Aminek a mindenhatósághoz, a mindentudáshoz és mindenhol-léthez kellett volna vezetnie, a teljes értekezés, a teljes kapcsolat, mindennek a bekötése számítógépek és hírközlő eszközök hálózatába, csakhamar kényszerzubbonnyá válik. Az oly gyakran hangoztatott és kihirdetett szabadság, egyenlőség és testvériség hamarosan fogsággá, különbséggé és ellenségességgé válik.

A remélt igazságosság igazságtalanságokhoz vezet. A földi paradicsomi állapotok álma nemsokára nyomasztó lidércálom lesz, mert az egyik ember csak a másik ember költségén képes megélni. A gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

A Földet örökkévalóvá tenni?

Hogyan szolgáltathatna a Föld olyasmit, amire nem képes? Lénye az előteremtés és újra eltávolítás, adományozás és megfosztás, az ismételt kikelet, virulás és hanyatlás. Minden jön, majd eltávozik. Minden szüntelenül az ellenkezőjére fordul. A körök szakadatlanul újra kezdődnek, pörögnek, egymásba szövődnek, egymástól függenek.

Az egyik élet szüli a másikat, támogatja a másikat, s a másikból él. Keletkezik a Föld, a világ, a világmindenség. Emberek jelennek meg, népekké, fajokká sereglenek össze, hogy hamarosan újra eltűnjenek. Kultúrák fejlődnek ki, magas fokra hágva virulnak, majd aláhanyatlanak. Csupán romjaik maradnak, majd ezek is elporladnak.

Újabb kultúrák jönnek, újabb virulás, de nemsokára ez is csak a régiségkutatókat foglalkoztatja. Az ember azonban újra feltápászkodik, a napfényben nyújtózkodik, a sors arcába nevet. Élni akar, építkezni, kibontakozni, hatalomra szert tenni, örökké létezni. Saját lényegét ki akarja nyilatkoztatni. De újra az örökké változó prédája lesz, áldozatul esik. Keze üres marad, visszamerül a semmibe.

Miért van mindez? Mi ennek az értelme? Az életnek csak kell lennie valami értelmének! Újra tiltakozni kezd a változások ellen; kezdetben csak óvatosan és tétován, mert nem akarja felkelteni az ellentétest. Aztán egyre tudatosabban ellenkezik, valahogyan sejti, érzi, hogy a múlandóban lennie kell valami maradandónak is, hogy mindezek mögött valami más is rejlik.

Keresi ezt a mást. Keresi az örökkévalóságot az idő világában, Itt akarja megtalálni az örököt, a paradicsomot. Ez a kísérlet okoz minden szenvedést.

A döntés fája

Nem tágít! Egész intelligenciáját, minden képességét, egész tudását és a technikát is beveti. Kísérletez és újabb megoldásokat keres, hogy a rossz következményeket elkerülje. A következmények ennek ellenére megjelennek és sokasodnak, tagadhatatlanok lesznek. Újabb fordulatok keletkeznek, régebbiek tönkre mennek, újabb ellentétek merülnek fel.

A természet védekezni kezd és az ember a falhoz szorul. Megpróbál rendet teremteni, újabb törvényeket, újabb rendeleteket hoz, másképpen dönt, új útra tér, máshová helyezi a hangsúlyt. Az élet még sokrétűbbé, még áttekinthetetlenebbé válik. Útvesztő lesz, amelyben az ember tévelyeg a kiutat keresve. A földi élet azonban zárt rendszer, amelyben rabnak érzi magát. Mit keres itt végeredményben? Semmi maradhatnékja nincsen.

Vak és süket azt illetően, hogy mi történik vele, világa útvesztőjének, börtönének falait tapogatja rést keresvén. Megpróbál felül emelkedni a dolgokon. Maga mögött akar hagyni mindent. Kijelenti egy új korszak kezdetét, amelyben minden más lesz: új elképzelések lesznek, amelyek a teremtést új megvilágításban tüntetik majd fel. A korábbiaknál közelebb fekvők és jobban kezelhetők lesznek. Kutatja a befelé vivő utakat. A külső nem lehet igaz; tévedésnek kell lennie – maya.

Kiderül azonban, hogy minden fáradozás hiábavaló.

Az ember az ő zárt rendszerének foglya marad. Akkor is, ha saját belsejébe, az ő világának másvilágába menekül. Tudattágító gyakorlatok nem képesek megszabadítani őt. Az emberi életrejtély megoldása nem található ebben az útvesztőben. Minden döntés újabb csalódáshoz vezet, és még mélyebb barázdát vés a lelkébe. Mígnem derengeni kezd számára a keserű igazság, hogy életterülete egy börtön, amelyből e börtön eszközeivel és módszereivel nem lehet kiszabadulni.

Bármihez kezd, annak eredménye csakis ide vezeti vissza. Csalódásai egyre keserűbbek, egyre nagyobbak. Ebben az állapotban egy házba tévedt madárra hasonlít, mely nem találja meg az ablakot, amelyen bejött, s végül kimerülten egy sarokba húzódik, a keresést és repkedést feladja. Éppen a számítógép-technika, mely az élet megkönnyítésére született, jó példával szolgál arra a tényre, hogy a rendszer saját lehetőségeivel nem lehet kijutni belőle.

Ez olyan technika, amelyben néhány állandó és néhány feltevés segítségével jutnak döntésekhez. A megoldás útja egy fa koronájának mintájára épül. Minden újabb adat elágazáshoz vezet, a döntések útkereszteződéséhez. Minden döntés újabb döntést és újabb elágazódást eredményez. Ez egy szigorúan logikus rendszer, bináris módszer, mely az igen-nem, bekapcsol-kikapcsol, nulla-egy alapján működik.

A döntéseknek ez a fája pompásan jelképezi az emberiség útját bukása után, múlandó életterületén. Az útelágazások egyre újabb és újabb elágazásokhoz, egyre nagyobb elkeseredéshez és kétségbeeséshez vezettek. A rendszer műszaki logikája ugyanis nem nyújt lehetőséget a rendszerből való kilépésre. Ami belekerült, az a rendszer törvényeinek van alárendelve és csupán a rendszer saját lehetőségeivel élve nem képes kilépni belőle.

Ez az emberre is érvényes az ő élet-útvesztőjében.

Az ő döntéseinek is megvan az elágazási rendszere. Élettapasztalat és belátások gyűlnek össze. Minden megoldott helyzet változtat egy kicsit a tudatán és életállapotán. Gyűjti a tapasztalatokat, kiértékeli, tárolja, majd adott időpontokban felhasználja. Bárhogyan is tágítja azonban a határait, mindezen eredmények ellenére életrendszere keretei között marad. Tudása élettapasztalatból ered ugyan, mégis korlátozott. Tulajdonképpen minden tudása holt tudás, mert a múltból származik.

Nem élő, nem igazán megváltoztató ismeret. Ebből a régi életrendszeréből csakis rajta kívül lévő életrendszerből eredő ismeret tudná kiszabadítani. Az ember minden elképzelése, filozófiai rendszere, államformája és vallása egymáshoz hasonló. Kivétel nélkül mindegyik a dialektikus, változó világ alaprendszerének keretei között mozog. Mindegyik ugyanolyan szerkezetű, ugyanarra a mintára készült hasonló törvényszerűségekkel és ugyanazokba a határokba ütközik. Lényeges segítséget nem nyújthatnak.

Az ember a maga alkotta életmódszerében mozog.

Ez az ő életmódja. Őhozzá hasonlóan sarkosított, s a kettőssége miatt korlátozott. Ezért alakulnak ki újra meg újra ugyanazok a folyamatok, szüntelenül ismétlődő sorozatok az emberiség történetében és az egyed sorsában is. Minden keserű és szomorú tapasztalat ennek a világnak a határain keletkezik. Ezek a határok fejezik be az ember pályafutását, a törekvését, az elképzeléseit, az eszményeit.

Ezek válnak az ő nullpontjává. Ez az a pillanat, amikor a madár kimerülten leül a sarokban. Ehhez a határhoz jut el minden kutató ember. Itt kell felismernie, hogy mindeddig hiányzott neki a lényeges. Mint a kimerült madár, elhallgat az énje. Az önfenntartás és érvényesülési törekvés legyengül. Az énszemélyiség nem képes többé oly erősen kezében tartani az emberi rendszert, hatalma megcsappan.

És ekkor felfedezi, hogy más is rejlik őbenne, valami más, mely régóta próbálja tudatni vele, hogy nem csak ennek a világnak a gyümölcsei és határai léteznek, hogy őrajta kívül másik életnek, életútvesztőjén kívül egy elmúlást nem ismerő életnek is léteznie kell. Így felismerheti – visszapillantva -, hogy ez a Másik mindenütt van, Őbenne és őrajta kívül is, és a világmindenséget betöltő egyetlen nagy életerőhöz tartozik.

Az ember azt is megérti, hogy ez a Másik hajtotta őt szüntelenül, ezt kereste, mert ez okozta a keresését is.

És amit eddig hajszolt és talált, elképzelt és eszményiesített, minden példaképe és a földi paradicsom is csak siralmas karikatúra, a másik lét színtelen utánzata. Ez nem is lehetett másképpen, mert mindig is a saját érzékszerveivel és módszereivel, az énjével kereste. Önzése, önmagára irányulása, énközpontúsága miatt mindig is kénytelen volt kudarcot vallani.

A tehetetlenségnek ez a felismerése jelenti azt, hogy az ember elérkezett ennek a világnak a határához. Tétován kezdi megérteni, hogy – mint mikrokozmosz – dupla lény, kettős szerkezetű, a világosság és sötétség, az örök és a múlandó, a jó és a rossz elegye. Ezeket el kell választani, hogy a megújult személyiség újra a szellem eszközévé válhasson.

A csalogató gyümölcsök fája, a csalódás fája, a szüntelenül sürgető döntések fája a jó és a rossz megkülönböztetésének fájává vált. A megszabadító ösvényen lévő ember elkezdi enni ennek a gyümölcseit. Eszik, hogy igazán élhessen. Egyelőre azonban továbbra is a világból való és a múlandóság világában tartózkodik. Vár a felismerésre és a kinyilatkoztatásra. Vár arra az erőre, amely kijelentette:

“Nélkülem semmit sem tehettek”.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Te is eljutottál már erre a pontra? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube