A teremtés tökéletessé tétele – A világszív hívása

E szimpózium címe – a világszív hívása – azt sugallja, hogy ma valami különleges, sőt talán éppen misztikus dologról fogunk beszélni. A meghívón szereplő versidézet nem véletlen. Nézetem szerint arra szánták, hogy ezen időszerű szimpózium légkörét már a legelején megteremtse. Lehetséges azonban, hogy nem mindenki számára világos azonnal, hogy mit értünk „világszív” alatt, s… vajon én magam tisztában vagyok-e ezzel mélyen legbelül?

Honnan tudjuk, hogy hívnak minket, ha nem tudjuk, hogy ez a hívás létezik, és ha nem értjük a nyelvezetét? Valóban, pillanatnyilag nőneműnek fogom tekinteni a Világszívet, és így beszélek róla, noha az tulajdonképpen kétnemű, vagy nézetem szerint, annak kell lennie. Ez egy olyan hely, ahol az ellentétek megszűnnek, a kettősség pedig egységgé válik.

Fülöp gnosztikus evangéliuma, melynek egy része egyértelműen Valentinus iskolájából származik, más részei láthatóan inkább az ősi hindu filozófián alapulnak, gyönyörűen ábrázolja ezt a menyegzői terem jelképrendszerével, az alacsonyabb- és a magasabbrendű emberi természet vagyis az alacsonyabb és a magasabb Önvaló közötti menyegző jelképével. S mivel járulhat hozzá a teozófia annak jobb megértéséhez, amire ez a cím céloz, vagy inkább, mivel járulhat hozzá a teozófia ennek a hívásnak a megtapasztalásához, meghallásához és megértéséhez? Mivel előadóként ez a feladatunk ezen a szimpóziumon.

Mit kell felajánlanunk az emberiségnek?

A médiák folyton ökológiai válságról beszélnek, és emberi szempontból minden lehetségest szeretnénk megtenni ezzel kapcsolatban. Fontos azonban felismerni, hogy nekünk a Föld, a világ szellemi magjának alapján, sőt talán a kozmikus terv alapján kellene dolgoznunk. Azonban, és ez a kényes pont: honnan ismerjük meg ezt a tervet? Nem az lenne az első, hogy meghallgassuk azt, amit a beteg, a Föld, mint élőlény, az ő mély, szellemi magjából kell, hogy tanítson nekünk erről?

A teozófusok azt az Igazságot akarják feltárni, azt keresik, ami a dolgok szellemi vagy isteni magjára utal. Ezért tudjuk, hogy valójában csak egyetlen terv van minden létező számára, a legkisebbektől egészen a csillagrendszerekig, és minket, emberek is e tervnek megfelelően alkottak. Ezért az a legjobb, ha az emberrel kezdjük, és megpróbáljuk felfedezni, megtudni azt, hogy lényegében ki vagy mi az ember.

Akkor már ismerjük a formát, és képesek leszünk meghúzni azokat a vonalakat, amelyek e láncszem megkovácsolásához szükségesek. Ez nagyon szakmaian hangzik, de itt is a hermetika ősi törvénye, az „ahogy fent, úgy lent, ahogy belül, úgy kívül” érvényesül. Egy sebésznek is tudnia kell, hogy hogyan működik az idegrendszer, hol kell kapcsolatot kialakítania vagy elvágnia ahhoz, hogy az egész megint megfelelően működjön.

Nos, ki vagy mi tehát az ember?

A legtöbb vallásban az emberek ahhoz az elképzeléshez szoktak hozzá, hogy az embernek van lelke és szelleme. A teozófia azt mondja, hogy az ember szellem és van lelke meg teste. A teozófiában az ember képe hétszeres felépítésű. Ez bonyolultnak tűnik, de megkönnyíti annak a megértését, hogy ki is az ember, és annak a felismerését, hogy miért nem halljuk hangosan és tisztán a Világszív hívását.

Vessünk egy közelebbi pillantást az ember felépítésére, amely megegyezik az egész teremtés felépítésével. Az embernek van fizikai teste. Ez a fizikai test most itt ül egy széken ebben a teremben; birtokol egy éteri- vagy élettestet, egy asztrális- vagy érzés- és érzelemtestet, és egy mentáltestet, amely képes gondolkozni, és ami gondoskodik arról, hogy ez a „birtokos” rendben legyen ebben a világban.

A mentáltest a fizikai, de elsősorban az érzés- és érzelemtest vágyaira irányul. Az ember a legtöbb energiáját ember voltának ebbe a részébe helyezi. Vagy más szóval az emberlétnek ez a része igényli a legtöbb energiát, a legtöbb figyelmet. Egy személy a rendelkezésére álló idejének több mint 90 százalékát emberlétének erre a részére fordítja. Ennek a mentáltestnek van azonban egy másik nézete is.

Ez a nézet a belső magra, a létezőre irányul.

Van egyfajta választóvonal, egyfajta membrán a mentáltest két része között. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a mentáltestnek egyik része sem érti meg a másikat, van egy – úgymond – laza csavar. Ezt követően az embernek van egy „buddhi”- vagy intuitív teste, ami után végül elérjük a magát a magot, az atmikus testet.

A buddhi testen keresztül az ember egységet alkot minden élőlénnyel, az atmikus testen keresztül pedig eggyé válik magával az élettel. Gondolhatjuk, hogy a Világszívvel a legmagasabb kozmikus elvre utalunk, és az ember össze van kötve vele magján, az atmikus elven keresztül. Ily módon nyilvánvalóan képes meghallani és megérteni ezt a hívást, mert közvetlen vonal vezet a világ szívétől az ember szívéig, jóllehet ennek legmagasabb nézeteiig.

Ezt a hívást gyakran megzavarja vagy félbeszakítja a gondolkodási képességünkben lévő blokád, amint azt már említettem, ezért az eredeti üzenet nem jut át rajta. Ezt néha a fej és a szív tudása közötti különbségnek nevezik.

A vonal olyan „zajos”, hogy egy megfelelő szűrőre van szükségünk ahhoz, hogy hallhatóvá tegyük ezt a hangot. S valójában nem vagyunk-e túlságosan elfoglalva a napi dolgainkkal ahhoz, hogy ha valami átszivárog ebből a hívásból, gyorsan félretoljuk azzal, hogy „majd később”?

Nem egészen vagyunk készek arra, hogy sok energiát szánjunk rá, attól félve, hogy mégis felfogunk belőle valamit.

Míg, például amikor az elsőosztálybeli futball eredményekről van szó, majdnem beledugjuk a fejünket a hangszóróba! Mindamellett a gondolkodásunk az, ami megszabja az érdeklődésünk irányát. A földre, az anyagra összpontosítunk-e, vagy a szellemre, a misztériumra? A gondolkodási képességünknek kell átbillentenie a kapcsolót. Maga az ember az, akinek el kell fordítania a belső kapcsolót az alacsonyabb vagy a magasabb tudat irányába.

A Világszív hívásának magasabb a rezgése, amit előbb alacsonyabb rezgésszámra kell átalakítani, hogy az emberi fül képes legyen érzékelni azt.

A magasabb síkokon nincs probléma, és két világ között is lehetséges egy belső kapcsolat, melyet a szanszkritban antahkarana-nak hívnak. Azon a szinten, melyen jelenleg élünk, mindig jó, ha valaminek van neve, ha meg lehet nevezni, főleg egy ilyen napon, mert e napnak ez a fő eszméje. Most az a lényeg, hogyan nyissuk meg az útvonalat önmagunkban, hogy kapcsolatba léphessünk a Világszívvel.

A csend hangjának, amely Az arany szabályok könyvének, a Teozófiai Társaság egyik alapkönyvének az első részlete, s amelyet H. P. Blavatsky fordított és értelmezett, az első sora azt írja:

„Aki Náda szavát, a hangtalan hangot hallani és megérteni akarja, annak tanulmányoznia kell Dháraná természetét.”

Dharana a gondolkodásunknak a belső megértésre irányuló mély és teljes figyelme, s ugyanakkor teljes elfordulás a külső világtól. Hogy a belső fülünk hallhasson és érthessen, előbb tökéletesen el kell különülnünk a külső világtól. Mindez gyönyörűen hangzik, de hogyan lehet megvalósítani? Ha megpróbáljuk, az ember egyfajta keljfeljancsivá válik, ha megszüntetjük a nyomást, eredeti helyzetébe tér vissza.

Az itt képviselt csoportok mindegyikének megvan erre a saját módszere. A teozófia módszere a következő: tanulás, meditáció és munka. Ez egyszerűnek tűnik, mivel a teozófiában bőven van lehetőség a tanulásra, az egész fejlődéstörténet, hogy csak néhányat említsünk, vagy tudósok és gondolkodók alapvető munkái Platóntól, Plotinos-on és Valentinus-on keresztül Hermészig; vagy az ősi Védák: a Bhagavad Gita és az Upanishadok szerzői.

Célkitűzéseink között azt olvashatjuk például:

„a vallások, a filozófia és a tudományok tanulmányozása”.

Ez hatalmas tudással ruházhat fel bennünket, de nem az ismeret felhalmozása a cél. Ha egy vallás vagy egy filozófia mélyére hatolunk, talán eljuthatunk ahhoz a gondolathoz, hogy mindezekben a dolgokban egység van, és annak felismeréshez, hogy mindegyik alapvetően ugyanazt érinti.

A Kabbalában ezt így mondják:

‘Ha meg akarod ragadni a láthatatlant, a látható mélyére kell hatolnod, amennyire csak lehet.’

Phil Bosman, egy holland költőnő, aki főképp rövid verseket és egysorosokat ír, azt mondja:

„Ha meg akarod rohamozni az eget, a földön kell nekifutnod.”

Valentinus, egy II. század eleji gnosztikus azt mondta: Az önismeret Istenismeret.

Ezzel nem intellektuális tudásra utalt, hanem a szív ismeretére. Ez az önismeret tehát a saját benső, legmagasabb elvünk, az atmikus birodalom ismeretére utal, ahol az ember egy magával az élettel, azaz a Világszívvel, vagy megérinti azt.

Fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy fizikai agyunk az „ébredező tudatunk” idején is dolgozik, amikor az egyszerű észbeli dolgok a kitaposott úton haladnak. Amikor azonban a titkos tudást kezdjük kutatni, az agy másfajta járataira van szükségünk, amelyeket gyakorlat által nekünk magunknak kell megtisztítanunk. Ebben az összefüggésben H. P. Blavatsky arról beszél, hogy az agysejtek apró életében egy másfajta rendet kell teremteni, és azután valóban fokozatosan megvalósítjuk a meditációt.

A meditáció nagyjából arra való, hogy ürességet vagy csendet teremtsen a gondolkodásunkban, olyan helyzetet, melyben napi agytevékenységünk zaja elcsendesedik és harmóniához jut, tehát ha a külső fülünk többé már nincs túlterhelve, a belső fül lehetőséget kap a figyelésre, hallásra és megértésre. Sok jóga- és meditációs gyakorlat áll rendelkezésre erre a célra.

A teozófiában bőséges irodalom található erről a témáról, ami többek között a jóga és a meditáció különböző formáival foglalkozik. H. P. Blavatsky azonban a már említett A csend hangja című könyvben is félreérthetetlen útmutatást nyújt arra, hogy milyen életet kell folytatnunk, mielőtt meghalljuk ezt a hangot:

„Ahhoz, hogy a minden én ismerője lehess, előbb az Én ismerője légy. Hogy megismerhesd ezt az Ént, fel kell áldoznod az én-t a nem-énnek, a létet a nem-létnek.”

A Bhagavad Gita, amely az indiai Mahabharata eposz része, erről szól. De azért a belső hang meghallására tett ilyesféle kísérleteknek veszélyei is vannak.

Például a Bhagavad Gita negyedik fejezetének 35. versében azt olvassuk, gyakran előfordul, hogy a tanuló a tisztátalan érzelmek vagy vágyak hívását véli az intuíció hangjának. Honnan tudhatjuk, hogy a csend hangja vagy a Világszív hívása szól?

Azt hiszem, megemlíthetünk néhány jelet. Ez a hang eltölt bennünket szeretettel, végtelen belső örömmel, a mindennel és mindenkivel való egység érzésével. S ez a nagy munkára sarkall minket. Még nem beszéltünk „a munkáról”.

Ez nyilvánvalóan a minden élő teremtmény javára végzett munkára vonatkozik, tudva, hogy mi is ennek az egésznek a részei vagyunk. Vonatkozik azonban az önmagunkért és önmagunkon végzett munkára is. Ez a munka a szükséges felkészülés ahhoz, hogy meghalljuk a hangot. Ez a feladat sok buktatót rejt. A mester lábainál című könyvben, Jiddhu Krishnamurti első művében, gyönyörűen le vannak írva ezek.

Ebben arra figyelmeztet bennünket, hogy tüzetesen vizsgáljuk meg az indítékainkat, mielőtt bármit teszünk másokért. Azért tesszük-e, hogy piedesztálra emelkedjünk? Nos, arról csak leeshetünk. Néha megtörténik, hogy jótetteinkkel tőlünk függővé teszünk valakit, úgyhogy az illető ily módon feladja a függetlenségét, ami egyáltalán nem állhat szándékunkban. Mindenekelőtt meg kellene vizsgálnunk, mi ösztönöz minket arra, hogy segítsünk vagy jót tegyünk. Az egónkból ered-e ez, a mi kis énünkből, vagy csupán személytelen részvét.

Ez könnyűnek tűnik, de igencsak hajlamosak vagyunk rá, hogy becsapjuk magunkat ebben a tekintetben.

Ebben a rövid előadásban megpróbáltam tömören ismertetni hogyan hozzunk létre egy olyan csatornát önmagunkban, ami képessé tehet bennünket arra, hogy meghalljuk és megértsük a Világszív hívását, egyidejűleg erőt adva nekünk ahhoz, hogy megkülönböztessük ezt a hívást attól, ami pusztán a saját tudatalattinkból ered, mivel a megkülönböztető képesség az első lépés a hozzá vezető úton.

Nyilvánvalóan elkövetünk hibákat az utunkon; könnyen hagyjuk magunkat félrevezetni, és gyakran elfáradunk, mert ez folyamatos éberség dolga, hogy szakadatlanul megpróbáljuk nyitva tartani az utat, hogy a kapcsolat megvalósulhasson. A végén azonban eléggé gyakorlottá válunk majd ahhoz, hogy rá merjük bízni magunkat a belső erőinkre.

Azután képesek leszünk megkülönböztetni és örömmel felfogni a Világszív hívását önmagunkban. Addig nem lehetünk a Világszív használható eszközei. Nem elég meghallani a hívást, hanem aszerint is kell cselekednünk, hogy az emberiség számára és a magunk számára is megmutassuk az utat, amely a teremtés tökéletessé tételéhez vezet.