Pietje története – az igazi várakozás művészete

Nem leltem Pietjét. Már azt mérlegeltem, hogy feledem a gombákról szóló cikket, és visszafordulok, amikor halk zörejt véltem hallani a lakókocsijából. Kinyitottam az ajtót és beigazolódott az aggodalmam.

 

Pietje az ágyban feküdt, és olyan rosszul nézett ki, hogy kis híján nem ismertem fel. Orcája beesett, és a különben oly világos, átható tekintete lázasan csillogott. Halvány mosoly suhant át az arcán, és gyenge kézmozdulattal intette le pánikszerű reakciómat. „Már túl vagyok a legrosszabbon – mormogta -, még nem jött el az én órám.”

Amikor megkérdeztem, mi történt, zavarodottan fintorgott, és a szemeire mutatott. „Pietje megvénül – sóhajtotta -, nem szabadna már szemüveg nélkül gombásznom.” Kínos csend állt be. „Képzeld, ha meghaltam volna. Hogyan magyaráztam volna meg a mennyekben az én Stakke Wanne barátomnak, hogy összetévesztettem egy párduc galócát egy szürke galócával?

Puszta szégyenből nem mernék odafenn mutatkozni.”

„De a párducgalóca halálos! Ne hívjak inkább orvost?”

A fejét rázta. „Egy kis darabka volt csupán, és megtettem a szükségeset. Hagyj nyugodnom egy kicsit, és főleg abból az asztalon lévő gombás omlettből ne egyél.”

Megértettem, hogy semmi sem lesz a cikkemből. Hiszen Pietjét egyáltalán nem olyan hangulatban láttam, amelyben kedve támadhatott volna tovább értekezni a gombákról. Egyértelműen elege volt belőlük. Ezért halkan hozzáfogtam az asztal letakarításához, és hogy tűzifával megrakjam a kiskályhát. Amikor elöblögettem, láttam, hogy Pietje ismét éber, és jelezte, hogy üljek az ágyához.

Túlságosan nyugtalannak érezte magát ahhoz, hogy aludjon, és azt kérdezte, fel tudnék-e olvasni neki, hogy elterelődjenek a gondolatai. Nagy meglepetésemre egy igen vastag könyvet húzott elő a párnája alól.

Közelebbről szemügyre véve Mao Ce-Tung Összegyűjtött műveinek első kötete volt.

Ez nem tűnt túl könnyű elalvás előtti olvasmánynak egy olyan ember számára, aki éppen az imént vívott élet-halál harcot egy párduc galócával.

Ám legyen, olvasni kezdtem A parasztmozgalom Hunanban folytatott vizsgálatá-ról szóló fejezet közepén. Miután néhány oldalt egyhangú ütemben felolvastam, minden jel arra utalt, hogy Pietje mély álomba merült. Úgy tűnt mindenesetre, mígnem egyszer csak így szólt: „Stop!” Olyan hangosan és váratlanul, hogy csaknem lefordultam a hokedliről. „Ismételd el, amit az imént olvastál!”

Lenyeltem bosszúságomat, és türelmesen elismételtem: „Maguk a parasztok állították fel az istenek szobrait, és eljön majd az idő, amikor saját kezűleg fogják ledönteni azokat. Nincs rá szükség, hogy mások tegyék meg helyettük. A kommunisták által itt követendő propagandapolitika a következő:

felajzani az íjat, de a nyilat nem lőni el, pusztán a taglejtést mutatni.”

Úgy látszott, hogy Pietjét valamilyen ismeretlen okból megragadta az íjnak ez a képe. „Így van ez” – suttogta. „Érted-e, hogy mit ért ezen Mao?”

Meglehetősen különösnek találtam, hogy egy lázban égő idős emberrel Maoról nyissak vitát. „Pontosan azt érti ezen, ami ott áll” – válaszoltam.

„Tedd csak félre a könyvet, és adj egy kis vizet – mondta Pietje -, akkor mesélek majd neked valamit.”

 

Awa lövése

„Látod azt az íjat, amelyik ott a falnak van támasztva?” (A pompás, csaknem két méter hosszú bambuszíj már régóta lenyűgözött. Pietje nagyon titokzatoskodott körülötte, és kifejezetten megtiltotta, hogy hozzáérjek, vagy akár csak rá is mutassak. Egyszer vessző nélkül lőtt vele. Az ideg kurtán és élesen csapódott, majd egy mélyen morgó hang követte, amely – ahogy Pietje mondta – menekülésre kényszerítené a gonosz szellemeket.)

„Ezt az íjat Awa Kenzo mestertől kaptam, amikor 1929-ben elhagytam Japánt, miután öt éven át voltam a tanítványa. A dolog teljesen véletlenül esett. Egy este a Tohoku Egyetem közelében banditák kezéből szabadítottam meg. Ezzel lekéstem a hajómat, mert néhány csúnya késszúrást kaptam. Hálából első európaiként avatott be a zen íjászat művészetébe, engem, és még egy német professzort.1 Awa mesternek volt két csinos lánya…”

Pietje emlékeibe merülve hallgatott egészen addig, míg már nem tudtam elfojtani türelmetlenségemet, és torkomat nyomatékosan köszörülvén emlékeztettem jelenlétemre. Látta, hogy égek a kíváncsiságtól, de úgy vélte, hogy nincs értelme erről többet mesélnie, mert úgysem hinnék neki.

Oly dolgok történtek ott, amiket a saját szememmel láttam, de amikben mégis mindmáig kételkedem.

Egy este párnákon ültünk egymással szemben. A mester teát készített, és hallgattuk a lángoló szén fölött dúdoló kis vizes fazekat. Egyszeriben felállt és hívott, hogy kövessem a lőálláshoz, ahol minden koromsötét volt.

Nem gyújtott világot, azonban megkért, hogy tegyek egy kötőtű-vékonyságú, hosszú moszkitó gyertyát a céltábla elé a homokba. Jelentéktelen fényforrás volt, melyet a mester helyéről alig lehetett észlelni; 60 méterre a céltól, az annyi mint innen az útig.

Aztán a mester „eltáncolta” a rituálét és kilőtte az első nyílvesszőt. A becsapódásról felismertem, hogy eltalálta a céltáblát. A második vessző is célba ért. Amikor a céltáblánál fényesebb világot gyújtottam, láttam, hogy az első nyílvessző a rózsa közepébe fúródott, ami már önmagában is hihetetlen volt.

De nem ez volt a leginkább figyelemre méltó, mert a második vesszeje kettéhasította az első nyílvessző hátsó végét, egy darabon felszakította a szárat és közvetlenül mellette fúródott a táblába.”

Pietje rémületemre hirtelen kilódult az ágyból, és fehér flanel-villám módjára röpült a falnál támaszkodó íjhoz. Mielőtt felocsúdtam volna ijedtemből, felhelyezett egy nyílvesszőt és gördülékeny mozgással teljesen felajzotta az íjat. Így maradt mozdulatlanul állva, és felszólított, hogy tapintsam meg az izmokat a karjain és a vállain.

Lazák és simulékonyak voltak, mintha erőkifejtés nélkül tartotta volna megfeszítve a nehéz íjat! „Csak a két kézfejem izmait használom – magyarázta Pietje -, a többi ellazulva marad. Kezdetben nem sikerült. Alig feszítettem meg az íjat, a kezeim remegni kezdtek és légszomjjal küszködtem.

Sok hétbe telt, míg a mester végül hajlandó volt megmondani, hogy mi hibádzik.

‘Fiacskám – mondta -, addig nem fogod ezt megtanulni, amíg nem lélegzel helyesen.’”

Csak most tűnt fel, hogy Pietje légzése megváltozott, mióta a megfeszített íjat tartotta. Gyorsan lélegzett be, egy ideig visszatartotta a levegőt, hogy azután lassan és alig észlelhetően lélegezzen ki. „Most bújj gyorsan ismét ágyba, Pietje – sürgettem -, beteg vagy.”

De már nem lehetett feltartóztatni.

 

Az igazi várakozás

„Több mint egy évbe telt, míg megtanultam helyesen felajzani az íjat, ám a nyomor igazán csak a lövéssel kezdődött. A lövésnek egészen addig nem volt jelentősége. Egyszerűen csak elengedtem az ideget, ha már nem tudtam tovább tartani. Nem volt fontos, hol csapódott be a vessző, elegendő volt, hogy a legfeljebb két méter távolságban felállított préselt szalmabálába fúródjon.

Amikor a nyilat ellőttem, az egész testem megrázta, s ez már előre elrontott minden lövést. Figyeld a kezem.” Furcsa módon tartotta az ideget a jobb kezébe szorítva, ahogy még soha nem láttam. Az ideget hüvelykujjával feszítette a nyílvessző alatt, és begörbített ujjaival zárta körbe, így adván szilárd tartást a nyílvesszőnek.

A lövéshez ki kell nyitnod az ujjaidat, hogy az ideg ereje húzza el a hüvelykujjat. Aztán a kar fellendül és a fogásnak folyamatosan kell átsiklania nyújtott kézbe, a legcsekélyebb megrázkódtatás nélkül. Hónapokon át gyakoroltam szakadatlanul, de úgy látszott, hiába. Két éven át hagyott Awa mester ügyetlenkedni, míg elegem nem lett, és egy csésze tea mellett megkérdeztem ezzel kapcsolatban. ‘Igencsak logikus, hogy nem vagy képes erre’ – mondta.

‘Nem szabad szándékosan kinyitni a kezed. A lövést csak akkor lehet jól és folyamatosan leadni, hogyha ez magát a lövészt is meglepi, akárha az ideg hirtelen szelné át középen a hüvelykujjat, mintha az egy marcipánmalac volna. A kéznek úgy kell felpattannia, mint egy érett gyümölcs héjának.

Azért nem vagy erre képes, mert nem oldódsz el önmagadtól, meg kell tanulnod az igazi várakozást, éntelenné kell válnod a légzésre történő koncentráció révén.

Mindennek a tengerhez hasonlatos meghatározatlan zúgássá kell összemosódnia. Figyelj meg egy bambuszlevelet, amint egyre lejjebb hajlik a hó ránehezedő súlya alatt. A hó egyszer csak lecsuszamlik, anélkül, hogy a levél megmozdult volna. Maradj a legnagyobb feszültségben, akárcsak a levél, amíg a lövés magától megtörténik, míg egyszer csak „Az” lő.

Oly lenyűgözve hallgattam, hogy Pietje lövése mennydörgésként ért. Kecses mozdulattal lendült fel a keze és a nyílvessző tompa puffanással fúródott át a lakókocsi ajtaján. Kezében az íj még azon a mély, zümmögő hangon morgott, amely menekülésre szokta kényszeríteni a gonosz szellemeket.

„Pardon – mondta Pietje -, ez nem volt szándékos.”

Új nyílvesszőt helyezett fel, és ugyanazzal a gördülékeny mozdulattal feszítette ki az íjat.

„Nem haladtam. Gyakoroltam és vártam, míg az ujjaim begörcsöltek és meggörbültek. ‘Az’ nem lőtt, és én elhatároztam, hogy segítek egy kicsit Annak. A következőt találtam ki: ha az ujjaimat lassan nyújtottam ki, akkor elérkezett a pillanat, amikor a hüvelykujjam már nem tudta tartani az ideget és a lövés magától megesett. Úgy véltem, feltártam a titkot, amit az ázsiai szándékosan elhallgatott.

A következő lecke alatt egy oly pompás lövés sikeredett, hogy Awa mester fölöttébb csodálkozva pillantott rám, és azt kérdezte, hogy meg tudom-e ismételni. Egy újabb ragyogó lövés! Akkor a mester szótlanul odajött hozzám, kivette az íjat a kezemből, és háttal nekem leült a párnájára.

Céklavörös fejjel és megszégyenülten osontam ki. Ezután nem akart már nekem leckét adni, mert megpróbáltam becsapni. Csak hosszas unszolásra engedett Yoko nevű leánya kérlelésének, aki kiállt mellettem. Igen, a kis Yoko bizonnyal kedvelt engem…”

Ez alkalommal éppúgy megrettent akárcsak én, amikor az íj váratlanul eleresztette a vesszőt, amely átröpült a csukott ajtón. Úgy találtam, hogy az idős ember mégiscsak veszélyessé válhat az íjával, és fellélegeztem, amikor bölcsen a szögre akasztotta. Kifárasztotta a bemutató. Visszamászott az ágyába és letörölte a homlokát egy zsebkendővel.

 

„Az” lőtt!

„Akkor vehettem újra leckéket, miután kifejezetten megfogadtam, hogy soha többé nem vétkezem a nagy tan ellen. Így hát újra kezdődött a játék. Hetek múltak el anélkül, hogy egy lépést is haladtam volna. Tulajdonképpen már nem aggasztott. Már több mint négy éve éltem Japánban, és úgy találtam, hogy lassan ideje lesz újra elszegődni egy hajóra kuktának. Jóllehet még látogattam a gyakorló órákat, de inkább a mester és Yoko kedvéért, mintsem érdeklődésből.

Aztán egy napon, teljesen váratlanul, egy lövés után Awa mester mélyen meghajolt előttem és felhagyott a leckével. ‘Épp az imént lőtt ! – kiáltotta.

Először akkori együgyűségemben nem értetettem, mit értett ezen. De aztán lelkendezve ugrándoztam körbe. ‘Halló, Pietje – szólt a mester szigorúan -, amit mondtam, az nem egy neked szánt bók volt, hanem egy egyszerű megállapítás, amely hidegen kell hagyjon téged. Gyakorolj egyszerűen tovább, mintha misem történt volna!’ Csak sokkal később tudtam olykor-olykor egy-egy jó lövést úgymond a kisujjamból kirázni, míg végül elkezdhettem a lőállásban 60 méter távolságból gyakorolni.”

Kíváncsisággal telve hallgattam volna tovább, hogyan fejezte be a képzést, és hogy kitanulta-e ezt a művészetet vagy pedig végül feladta. Pietje azonban lehunyt szemmel hallgatott, mintha egy pillanatnyi gyengeségen kellene felülkerekednie.

„Hol hagytuk abba?” – kérdezte végül.

„Szabad volt elkezdened a lőállásban gyakorolni.”

„Mao könyvére gondoltam” – szólt türelmetlenül. „Meddig jutottunk?”

„Annál a szólásnál voltam, hogy kifeszíteni az íjat és nem lőni, csupán a taglejtésre utalni.”

„Helyes. Érted most már, hogy mit akar ezzel Mao mondani? Világos számodra? Jó, akkor olvasd tovább.”

Néhány oldal után elaludt, ezúttal tényleg, mert hangos horkolása betöltötte a teret.

Óvatosan csuktam be a könyvet és eloltottam a petróleumlámpát. Aztán a kocsimhoz mentem, amivel kissé távolabb parkoltam le, hogy elkerüljem Pietjének a légszennyezésről és a kényelemről szóló csipkelődő megjegyzéseit. Amint azonban közelebb értem, láttam, hogy két nyílvessző áll ki a bal első gumiból, pontosan a „Good-year” felirat kettő „o”-betűjéből. Szerencsétlen véletlen vagy ördögi precízió? Valószínűleg soha nem tudom meg.

Megjelent a Humo-ban, 1977 november 10.-én.

1 Kutatásaink eredményeképpen kiderült, hogy Pietje valószínűleg Eugen Herrigel-re gondol, aki ebben az időben tényleg Awa Kenzo tanítványa volt. Herrigel A zen az íjászművészetben című könyvében tudósít tanulóéveiről.

Zen-íjászat: az igazi várakozás művészete

A zen buddhizmus a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben a nyugati országokban nagy virágzásnak indult. A nyitott szellem hangsúlyozásával sok olyan ifjú embert szólított meg, aki elutasította a megrekedt társadalmat.

Ők látták, hogyan uralta szellemüket a homályos zavarodottság, a pozitív és negatív értékítéletek, s hogy mindezek következtében nem tapasztalták meg a valós világot. A Zen egy utat tárt elébük, amely a valódi látáshoz, és a földiségnek, önmaguknak és az énnek az elengedéséhez vezet. A zen közeli rokonságban áll Taoval, „a rovatlan fáról” szóló, avagy a „kimondhatatlan tannal…”

Igen keresettek voltak ebben az időben az olyan könyvek, mint A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete. Ebben a könyvben, ahogy néhányan vélték, „minden elmondatott”. Azonban nem a motorkerékpár-ápolás és a zen buddhizmus leírásáról szól, hanem annak értékeiről. Akkoriban nagyon népszerű volt az 1924 és 1929 között Sendaiban, a császári Tohoku egyetemen filozófiát oktató Eugen Herrigel könyve.

 

A Zen az íjászművészetben az íjászat tanával kapcsolatos tapasztalatairól tudósít. Az íjásztanítvány felfedezi, hogy másról van szó, mint eleinte vélte. Nem fontos sem a nyílvessző ellövése, sem a cél eltalálása. Sokkal inkább a helyes tartáson múlik minden, úgy külsőleg, mint bensőleg, valamint a légzésen és az ellazult figyelmen.

Így ismeri fel a tanítvány, hogy az íjászat külső rituáléján túlmenően a zen buddhizmus szellemi misztikájába lesz beavatva. Herrigelt sokáig tartották az első európainak, aki kitanulta ezt a különleges művészetet. Később azonban Guido van Meir, a Humo című holland folyóirat szerkesztője felfedezte, hogy egy régi ismerőse, Pietje ugyanabban az időben tartózkodott Awa Kenzo mesternél.

 

Forrás: rozsakereszt.hu/Pentagram

Kép: Pinterest, WordPress.com, associazioneitalianakyudo.it,canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube