Betekintés a Zen-be és a Za-Zen-be

„Minden visszatér az egyetlenhez, de az Egyetlen mihez tér vissza?”

„Ha egy fa kidől az erdőben, amikor senki sincs jelen, kelt-e akkor hangot?”

A Krisztus utáni első században az indiai jalandharai zsinat sikertelenül kísérelte meg az erősen megosztott buddhizmust újra egy egységes tanra visszavezetni. Azóta is két fontos, uralkodó irányzat létezik: A Mahayana buddhizmus (a „nagy kocsi”) és a Hinayana buddhizmus (a „kis kocsi”). A spirituális fejlődés előbbi irányzata minden ember számára nyitva áll, az utóbbi csak a szerzeteseknek hozzáférhető.

 

REFORMOK

Röviddel később, a második században a Mahayana-nak oldalága fejlődött ki. Az eredeti Mahayana buddhizmus merev szertartásokban és gondolatmintákban rekedt meg. Erre reagálva alakult ki a tanításainak magelve után Sunyavada-nak nevezett irányzat: az ember által megismerhető egyetlen igazság az üresség (sunya). Ez az áramlat a zen buddhizmus fontos ösztönző-forrásává vált.

Nagarjuna, indiai filozófus szakított a Mahayana buddhizmus dogmatikus természetével, és kialakította a saját létünk ürességének gondolatát. Kijelentette, hogy;

az abszolút igazság annak felismerése, hogy a mi (az általunk elfogadott) igazságunk csak annak a ténynek az elkenése, hogy a dolgok lényegében üresek, meg vannak fosztva saját létüktől vagy lényegüktől, és ezért illúziók. Ez a meglátás a nirvánához vezet, mert kioltja a létezés és nemlétezés utáni minden sóvárgást.

„Minden lehetséges annak, akinek lehetséges az üresség. Semmi sem lehetséges annak, akinek lehetetlen az üresség” – következtetett Nagarjuna.

 

ZEN

Az ötödik században egy Bodhidharma nevű buddhista szerzetes hozta el ezeket a tanításokat Indiából Kínába. Mivel ez nagy hasonlóságot mutatott a Tao tiszta tanával, így mindkettő felvirágozhatott. A „Dhyana”-nak hívott (szanszkritul áhítatot jelent) tanítások kínaiul „Csan”-ná, később Japánban „Zen”-né váltak.

 

ZA-ZEN

A Zen tanítvány Za-Zent gyakorol. Meditál, hogy legyőzze az érzékek és a gondolkodás megkötő hatásait. Meditációjának célja a belső csend, azaz egy olyan állapot elérése, melyben az egót erősítő ingerek áradata, az egóval való azonosulás, tehát a kettősség tudata lecsendesedik.

Mindez megszűnik, és a tanítvány megismeri a Zen tradícióban satorinak, a buddhizmusban pedig samadhinak hívott tudatállapotot. A megvilágosodás szép, de soha sem lehet cél. Ezt a célt nem lehet kierőszakolni, hiszen ez éppen az egó aktivitása lenne.

 

A KOAN

A Zen is ismeri a paradoxont: cselekedni azért, hogy ne érjünk el semmit. Ezért a koan a célról szóló paradoxon. A koanok lejegyzett és tanításra használt, a Zen mester és a tanítvány közötti párbeszédek. Eredetileg „Koeng-an”-nak (történés) hívták őket, de a történelem során a japán „koan” elnevezés maradt fenn. A mester módszeresen használja a koanokat, hogy a tanítványt gondolkodásának legszélső határaihoz vezesse, és felkészítse az intuícióra való hirtelen átváltásra.

Azonban, hacsak a célhoz való nyílt vagy rejtett ragaszkodás meg nem szűnik létezni, a cél, vagy satori elérhetetlen marad. A Zen lényege: „nem ragaszkodni”. Ez azt jelenti, hogy igazából semmilyen meditációs módszerre nincs szükség. A humorérzék és az önirónia módszerek arra, hogy az egó vagy a káprázat hiábavalóságát – bármit is ért el – viszonylagossá tegyék:

„Minél nagyobb az eleje valaminek, annál nagyobb a hátulja!”

A két legfontosabb koangyűjtemény a Mumonkan (Kapujanincs átjáró) és a Hekiganroku (Kék szirt történetek). Ezek a Csan első évszázadaiban élt Zen tanítók történeteit tartalmazzák, kiegészítve a későbbi időszakokból származó magyarázatokkal és költeményekkel.

 

MEGVILÁGOSODÁS

Egy napon Huai-jang Ma-tsu-t mély meditációba merülve találta. Ezért kérdezgetni kezdte: „Mi célból meditálsz?” Ma-tsu azonnal válaszolt: „Buddhává akarok válni.” Huai-jang erre nem mondott semmit, csak vett egy cserepet és dörzsölni kezdte egy kővel. Ma-tsu képtelen volt kíváncsiságát fékezni és megkérdezte: „Miért csiszolod a kővel azt a cserepet?” Huai-jang azt válaszolta: „Tükörré fényesítem.” Erre Ma-tsu: „De hogyan tudod egy kővel tükörré fényesíteni?” Huai-jang erre: „Hogyan tudsz meditálva megvilágosodni?”

A Zen gyakorlatát illetően sok jelentős különbség alakult ki Kínában, melyek az északi és déli Csan kialakulásához vezettek.

A Shen-hsiu és P’oe-csi Zen mesterek által képviselt északi ág a klasszikus dhyana-t gyakorolta: az ösvényen fokozatosan haladva szert tenni a belátásra. A déli iskola (Hui-neng és Shen-hui) a spontán megvilágosodáson alapult:

„a meditációtól senki sem lesz Buddhává, ha az illető alapjában véve már kezdetben nem az. Amennyiben a lineáris gondolkodás feladta a tudatra gyakorolt befolyását, azonnal, egy pillanat alatt el lehet jutni annak felismeréséhez, hogy mélyen belül az ember már megszabadult”.

A Zen-tanító feladata, hogy gyökerestől kitépje a tanulónak ezt a fajta ellenőrző gondolkodását.

 

A ZEN JAPÁNBAN

A Zen japánbeli hosszú történelme alatt a koan legjelentősebb mestere az 1686-tól 1769 élt Hakuin volt. Új életet lehelt a koan tradícióba, melynél fennállt annak a veszélye, hogy hanyatlásba süllyed és kultúrává fajul. A „Milyen hang kél, ha csak egy tenyér tapsol?” koan tőle származik. Ő öntötte szavakba azt a három fő pillért, amelyen a Zen nyugszik: mély bizalom, jelentős kétely, és határtalan erőfeszítések.

Nézete szerint a meditáció elválaszthatatlanul hozzátartozott a napi gyakorlathoz.

„Ha egy zsúfolt utcán valaki véletlenül leejt két vagy három aranypénzt, el fog feledkezni róluk, mert minden szem rászegeződik. A mindennapok szorítása és gondjai közepette meditációra koncentrálni ugyanolyan, mint leejteni az aranypénzeket, és arra összpontosítani, hogy megtaláljuk őket.”

Arra a kérdésre, hogy mi az igazi meditáció, azt válaszolta:

„Mindent, köhögést, nyelést, integetést, mozdulatot, mozdulatlanságot, szavakat, cselekvéseket, gonoszságot és jóságot, boldogulást és szégyent, hasznot és veszteséget, igazságosságot és igazságtalanságot egyetlen egy koanná tenni.”¹

„A nagy út nem nehéz annak, aki nem részesít előnyben semmit.

Amikor szeretet és gyűlölet közül egyik sincs jelen, minden világossá és leplezetlenné válik.

Ha viszont még ha a legcsekélyebb különbséget is teszed, az ég és föld végtelenül távolra kerül egymástól. Ha látni akarod az igazságot, ne foglalj állást semmi mellett vagy ellen.

A kedvelt és nem kedvelt dolgok összehasonlítása gondolkodási zavar. Ha nem értjük a dolgok legalapvetőbb jelentését, fölöslegesen kibillen nélkülözhetetlen lelki egyensúlyunk. Az út tökéletes, ahogy a mérhetetlen tér, ahol semmiből sincs hiány, és ahol semmi sem felesleges. De mivel mi ismételten elfogadjuk az egyik dolgot, és elutasítjuk a másikat, nem látjuk a dolgok igazi természetét.

Aki nem él az egyetlen út szerint, az mulasztást követ el, amikor tevékenykedik és akkor is, amikor tétlen, amikor (kifelé) irányul, és amikor elengedést gyakorol.

Ha megtagadjuk a dolgok valóságát, valóságuk elkerüli a figyelmünket; ha hangsúlyozzuk a dolgok felszínességét, nem vesszük észre igazi létüket. Minél többet beszélünk valamiről és gondolkodunk rajta, annál inkább eltévelyedünk az igazságtól. Hagyjuk abba beszédet és a gondolkodást, és akkor nem lesz semmi, amit ne értenénk meg. Ha visszatérünk az eredethez, felfedezzük a mélyebb értelmet, de ha hiábavaló látszatok után futunk, nem vesszük észre a forrást.

Ne keressük az igazságot; egyszerűen hagyjunk fel a merev vélekedések ápolgatásával. Ha nem törnek fel kritikus gondolatok, a régi gondolkodás eltűnik. Ha nem különböztetjük meg a durvát és a finomat, nem leszünk merevek és előítéletesek. A nagy út szerint élni sem nem könnyű, sem nem nehéz.

De ha bizonyos látásmódunk van, akkor bátortalanok és bizonytalanok vagyunk: minél jobban sietünk, annál lassabban haladunk. A ragaszkodás nem korlátozódik egy szempontra; még ha a megvilágosodás gondolatához ragaszkodunk is, már rossz úton vagyunk.

 

Alkalmazkodjunk a dolgok természetéhez, hogy képesek legyünk szabadon és akadálytalanul mozogni. Ha gúzsba kötjük gondolatainkat, az igazság elrejtőzik, mert akkor minden szennyezett és zavaros.

Minden megkritizálás nyomasztó gyakorlata ingerültséget és kimerültséget okoz.

Mi haszna lehetne a válogatósságnak és az előítéleteknek?

Ha az egyetlen utat akarjuk járni, akkor soha ne utasítsuk vissza még az érzéki- és gondolatvilágot sem.

Sőt, teljes elfogadásuk egyenlő az igazi megvilágosodással. A bölcs nem törekszik semmire, de az ostoba megbéklyózza magát.

Csak egyetlen egy dharma van, nincs sok belőlük. Az ostoba vágyak okoznak minden megkülönböztetést.

Előítélettel telt gondolkodással keresni a Szellemet a legeslegnagyobb tévedés. Nyugalom és nyugtalanság a káprázatból ered, a megvilágosodásban nincs részrehajlás vagy idegenkedés. Minden ellentét a helytelen következtetésekből származik.

Ezek képzeletbeli virágokhoz hasonlók: ostobaság, ha meg akarjuk ragadni őket. Haszon és veszteség, jó és gonosz: feltétlenül szabaduljunk meg az ilyen gondolatoktól.

Ha a szem soha sem csukódik le, minden álom magától eloszlik.

Ha az elme nem különböztet meg semmit, a tízezer dolog körülöttünk olyan amilyen, és mind ugyanabból a magból származik.

Ha megértjük a közös lényeg misztériumát, megszabadulunk minden zavartól.

Ha tanulmányozzuk a mozgást a mozdulatlanságban, és a mozdulatlanságot a mozgásban, a mozdulatlanság is és a mozgás is megszűnik.

Ha az ilyen ellentétek megszűnnek, maga az egység nem létezhet.

Ezt a legmagasabb igazságot sem törvénybe foglalni, sem leírni nem lehet. Mert az úttal összhangban álló önálló értelem minden önző törekvést eltüntet. A kételkedések és habozás feloszlanak, és lehetővé válik a bizalommal teli élet. Egyetlen ugrással kiszabadultunk a fogságból; már semmi sem tartozik hozzánk; már nincs semmi, amihez még ragaszkodunk.

Minden üres, világos, és magától értetődő, amikor már nem összpontosítunk mindennel foglalkozó agyi gondolkodásunkra. Akkor a gondolatok, érzések, ismeret és képzelet már nem számítanak semmit. A tiszta létezésnek ebben a világában nincs önmagam, sem nem önmagam.

Hogy közvetlenül erre a valóságra hangolódjunk, amikor bármilyen kételyt érzünk feltámadni magunkban, mondjuk egyszerűen, hogy „nem kettő”. Ebben a „nem kettő”-ben semmi sincs elválasztva és semmi sincs kizárva. Tekintet nélkül a holra és mikorra, a megvilágosodás azt jelenti, hogy áthatolunk ehhez az igazsághoz, mely nem növekedhet vagy csökkenhet térben és időben, benne egyetlen gondolat tízezer évig tart.

Üresség itt, üresség ott, a végtelen világmindenség viszont mindig látható körülöttünk, végtelenül nagy és végtelenül kicsi, nincs különbség, mert a meghatározások megszűntek, és nem láthatók határok sehol.

Ugyanaz vonatkozik a létre és nemlétre.

Ne vesztegessük az időt kételkedésekkel és vitákkal, melyeknek semmi közük hozzá.

Egy dolog, minden dolog: ne maradjunk távolságtartók, éljünk közöttük, anélkül, hogy válogatósak lennénk. Ha mindig tudatában vagyunk ennek, nem aggódunk a tökéletlenség miatt.

E hit szerint élni az egység útja, mert ami nincs elválasztva, az egy a Szellemmel, mely odaadja magát.”

SZAVAK!

Az utat beszéddel nem lehet kifejezni, mert nem ismer sem tegnapot, sem holnapot, sem mát.²

 

¹ Hsin hsin ming, Sosan Zenji versei (?-606) (kínaiul: Sengtrsan, harmadik Zen pátriárka)

² Lucy Kooman holland fordítása alapján, Dennis Genpo Merzel szerint

Forrás: rozsakereszt.hu/Pentagram2009

Kép: Canva, internet

 

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube