A LABIRINTUS – A BEAVATÁS HELYE

Aki a labirintus szót hallja vagy olvassa, az talán először egy bonyolult, mesterségesen kialakított útvesztőre vagy egy vásári mutatványra gondol, melyben jókat lehet bolyongani. Ugyanakkor azonban próbatétel és művészet is, hogy a sok lehetséges irány közül az ember megtalálja a kifelé vagy a középre vezető utat.

Maga a labirintus kifejezés egy áttekinthetetlen és ezáltal zavaros helyzetet jelez – vagy arra utal, hogy valaki megrekedt életének kibogozhatatlan nehézségeiben.

A labirintus eredetét és jelentését kutatva óhatatlanul egy önellentmondásba ütközünk, mivel a labirintus és az útvesztő kifejezések között hasonlóságok és különbségek is vannak. Röviden: egy labirintus lehet útvesztő, de egy útvesztő sohasem lehet labirintus.

A világon majdnem mindenütt találunk kisebb-nagyobb kövekből összehordott épületeket, járatokat és spirálisokat, melyek labirintust képeznek. Ezen kívül labirintusábrázolásokkal találkozhatunk még kéziratokban, barlangrajzokon, érméken és más hasonlókon is. Néhány labirintus ezek közül már több ezer éves, romjaik látványosságként szolgálnak, vagy így említik őket.

A görög történetíró Hérodotosz (Kr. e. 484-425) Históriák című művében egy ilyen labirintusról tesz említést, melynek romjait az egyiptomi Arsinoéban tett látogatásakor tekintette meg. Ennek a helynek az egyik jelentése egyiptomi nyelven „a tenger bejáratánál épült templom” volt; másképpen „Amenemhet lakóhelyének” is nevezték.

H. P. Blavatsky Titkos tanok című könyve 2. kötetében azt írja, hogy ez a templomegyüttes idősebb, mint a Kheopsz-piramis, és hogy itt az emberi fajoknak és a három dinasztiának (istenek, a harmadik és a negyedik faj asztrális félistenei, valamint az ötödik faj hősei) jelképes ábrázolásáról van szó, akik a „tiszta” emberi királyokat megelőzték.

Ezek az egyiptomi labirintusban különböző folyosók és galériák rendszereként jelennek meg. Mivel a három pólusváltozás természetesen az állatövi jegyek külső megjelentését is befolyásolta, ezért ezt a labirintust is minden alkalommal meg kellet volna változtatni.

Nagyon is lehetséges, hogy Hérodotosz ezeknek az épületeknek, oszlopcsarnokoknak, királysíroknak és kamráknak az együttesét csak azért nevezte labirintusnak, mert a labirintus fogalmát a görögök gyakran olyan épületegyüttes jelölésére is használták, amelyben az ember könnyen eltévedhet.

Az Arsione melletti egyiptomi labirintus valószínű romjai. Az építmény egyiptomi elnevezése: „Amenemhet él”, valamint „A tenger bejáratának temploma”.

Így tehát még kérdéses, hogy az ilyen jellegű beavatóhelyek eredeti neve megegyezett-e a labirintus fogalmával. A történészek úgy vélik, hogy ez a leírhatatlanul kusza egyiptomi labirintus szolgálhatott talán alapul a híres krétai labirintus számára, melyet sokkal később építettek, és amely Thészeusz, a Minótaurosz és Ariadné fonalának mítoszával van összefüggésben.

Az igazi labirintusban egy bejárat van és egy ösvény

Az ókorban a labirintus fogalmán mindenek előtt olyan épületet értettek, melynek csak egy bejárata volt, és amelyet oly zegzugosra építettek, hogy az ide kerülő idegen mindenképpen eltévedt benne. A reneszánsz idején ehhez a fogalomhoz kapcsolódott még az útvesztő nézete is.
Hérodotosz szerint III. Amenemhet fáraó (Kr. e. 1842–1797) labirintusát sírtemplomnak építették a hawarai piramis lábánál. A sír őrzői azt mesélték a görög történésznek, hogy a földalatti kamrákban tizenkét fáraó és számos szent krokodil van eltemetve. Hérodotosz nem léphetett be ebbe az épületbe. A későbbi látogatók a világ hét csodájának egyikét látták ebben a kb. 300 × 250 méter alapterületű épületben.

Ma már gyakorlatilag csak egy pár oszlop maradt meg belőle. 1888-ban Flinders Petrie, angol régész megkísérelte kiásni a homokból a templomegyüttest, hogy kiderítse, miként juthattak el a sírrablók már évezredekkel ezelőtt is a zegzugos folyosókon keresztül a sírkamrákhoz.

A régész véleménye szerint a sírrablóknak rendelkezniük kellett az épület tervrajzával. Egyébként Flinders Petrie rekonstrukciója erről az egyiptomi labirintusról nem egyezik a misztériumlabirintus ismert formájával. Athanasius Kircher (1602–1680) német polihisztor az akkoriban ismert elbeszélések alapján és a saját ötleteit felhasználva, elkészítette ennek a labirintusnak a rajzát.

Mindezek a fáradozások mégis inkább a rajzoló fantáziájáról tanúskodnak. A keresztény időszámítás kezdetének történetírói leírásaikban mind foglalkoznak ezzel a rendkívüli épületegyüttessel, ugyanakkor inkább kérdéseket vetnek fel, mintsem hogy választ adnának. Hérodotosz ábrázolása nagyon figyelemre méltó: egy elképzelhetetlenül nagy, tizenkét fedett udvarból és háromezer helyiségből álló épületet ír le, melynek egyik fele a föld felett, a másik része a föld alatt van.

Athanasius Kircher (1602-1680) német tudós megpróbálta rekonstruálni az egyiptomi labirintust. A labirintus körül a tizenkét Nomen (körzet) háza található, melyről Hérodotosz beszél. Turris Babel, Amsterdam 1679.

Egy másik görög történetíró, Diodorosz Sziculosz (Kr.e. I.sz.) szerint a labirintust síremlékül építették az Egyiptom tizenkét tartományán uralkodó tizenkét királynak. Egyik görög sem tesz azonban említést arról, hogy itt zegzugos folyosók is lettek volna. Az építmény harmonikus elrendezése egyáltalán nem engedi meg, hogy az ember úgy érezze magát benne, mint egy útvesztőben. Talán az épületek nagysága és áttekinthetetlensége okozta, hogy a későbbi leírásokban a „labirintus” szót használják. Még később a labirintus kifejezést a „belső mű” fogalmával kapcsolták össze.

AZ IGAZI LABIRINTUS: A BEAVATÁS HELYE

Egy valódi misztériumlabirintusban a testi-lelki halál, az újjászületés és a beavatás játssza a főszerepet. Ez különösen érvényes az egyiptomi misztériumokra és az ebből származó kultuszokra.

A Malekula szigetén, Seniangnál található labirintus csak kevéssé emlékeztet az ún. misztériumlabirintusokra, funkcióját tekintve azonban határozott rokonságot mutat velük.
A föld alatti helyiségek léte azt sejteti velünk, hogy itt egy sírtemplomról van szó. De az is kézenfekvő, hogy egy sírtemplom a beavatás helyeként is működhetett, ahol a fáraókat készítették fel papkirályi feladatukra.

Később sok más labirintus töltött be hasonló szerepet. Például Melanéziában, az Új-Hebridákhoz tartozó Malekula szigetén létezik egy szertartás, amelyben a halott lelkének a labirintushoz közeledéséről van szó. A halott ekkor megjelenik egy őr előtt, aki megrajzol neki egy labirintust, majd a rajz fele részét eltörli. Ha a lélek halhatatlanná akar válni, akkor újra helyre kell állítania a labirintus eltörölt másik felét, csak így juthat el a középponthoz.

Sziklarajzokon vagy más alkotások részeként az egész világon találkozhatunk labirintusábrázolásokkal. A legrégebbiek már több ezer évesek. Ezekben az ábrázolásokban mindig szerves egységként jelenik meg a középre vezető spirális út. A labirintus alapformája a körbe zárt kereszt.

A kör a középpont körüli mozgás miatt keletkezik. A kereszt jelképezi a földet vagy a személyiséget, mivel mindkettőn a négy alapelemből vagy étererőből épült fel. Ez a négy elem a személyiség négy testében, járművében is kifejezésre jut. A kör a Nap, a makrokozmosz és a mikrokozmosz szimbóluma. Így lesz a labirintus a maga hét, kilenc, tíz vagy tizenkét folyosójával vagy kanyarulatával a tájékozódás helyévé.

Aki belép ide, rátér végérvényes küldetésének útjára, mely a középhez, lényének magjához vezet. Megkísérli a labirintus lehatárolt terében, tehát önnön lényében, a két alapelv, vagyis a földi ember keresztje és az örökkévalóság köre közötti kibékülést elérni. A labirintuson átvezető út tehát nem közvetlenül középre visz, hanem maximális kerülőutat jelent.

Hogyan lett a labirintusból útvesztő?

Az útvesztő legrégebbi ábrázolása az itáliai reneszánsz korában, a XV. század elején jelenik meg. Később a barokk idején (mely Itáliában a XVI. század második felében kezdődött) és az ezt köve-tő rokokó korszakban megváltozik az egyetlen úttal rendelkező labirintus képe; egy gondozott élősövényből álló útvesztővé ala-kul át, melynek semmi más fel-adata nincs, mint hogy az ide be-lépőt zavarba ejtse vagy éppen szórakoztassa. X. Kelemen pápá-ról feljegyezték, hogy a nála szolgálatban lévőket szívesen küldte az útvesztővé kialakított kertjébe.

Mihelyt emberei ide bekerülve minden tájékozódásukat elvesztették, felszólította őket, hogy mielőbb térjenek vissza munkájukhoz. Az a döntő különbség a labirintus és az útvesztő között, hogy a labirintus legrégebbi formájában csak EGY úttal, EGY ösvénnyel és csak EGY bejárattal rendelkezett. Az útvesztő ezzel szemben számtalan utat és sok lehetőséget foglal magába. Az útvesztőben a falak vagy akadályok oly magasak, hogy az ember képtelen átlátni rajtuk.

A labirintusban nincsenek sem kereszteződések sem elágazások. Az egyetlen út minden bonyolult kanyarulat ellenére közvetlenül középre visz. Az ide látogató tehát nem tévedhet el. Így a labirintus annak a csodálatos útnak a jelképe, melyet minden igazságkeresőnek be kell járnia.

A misztériumlabirintus egy kerek vagy derékszögű formával rendelkező geometriai alakzat. Felülről nézve harmonikus képet mutat, mely a következő ismertetőjegyekkel rendelkezik: csak egyetlen bejárata van; útja áttekinthetetlen és sok kanyarulaton át visz a középponthoz; a kanyarulatok kitöltik az egész belső teret; a labirintus felépítése miatt az ide belépő abszolút biztosan középre jut; akik ezen az úton járnak, azoknak a hatósugara egyre kisebb lesz. Filozófiailag tekintve ez a „teher”, a „földi birtok” elveszítését jelentheti.

Ezzel szemben a koncentráció, a belső felé fordulás, az út lényegére való irányulás gyarapodik. Emellett feltűnik, hogy a mozgás a tágulás és az összezsugorodás, a belélegzés és a kilélegzés váltakozását mutatja. Ez az irányát állandóan változtató ingázó mozgás három síkon megy végbe.

A Chartres-i Katedrális labirintusa. Valószínűleg 1220. körül készült.

A görög labirintus szót a középkorban a latin „laborintus” kifejezéssé alakították át, mely a „belső munkára” utal.

Jóllehet úgy tűnik, hogy ez etimológiailag nem az eredeti jelentés, az elnevezés mégis egy olyan folyamatot jelöl, mely összefügg a labirintussal és az abban lejátszódó munkával. Aki a labirintus keskeny nyílásán bemegy, az már nem tájékozódhat a külső irányba, hanem a belső utat kell követnie.
Útközben az ember többször elhalad szorosan a labirintus középpontja mellett, anélkül hogy elérhetné azt. Ez azonban nem jelent időveszteséget, mert aki mindig újra a cél felé közelít, és amelytől aztán mindig eltávolítják, az egy belső érlelődési folyamaton megy keresztül, melyben elszántságát és a célra törekvés képességét vizsgálják meg. A labirintusban nincs egyenes vonalú út. Ez valószínűleg nem is vezetne a kívánt eredményhez.

Végül az összeütközés magában a centrumban megy végbe. Különböző ábrázolások léteznek erről a középpontban lezajló találkozásról. Az egyik kép egy életfát ábrázol, a másik tornyot vagy egy templomot, forrást, a halált, a Minótauroszt, egy zarándokot, egy hegyet mutat. Abban a mitológiai találkozásban, amely a krétai labirintusban lejátszódik, a hős Thészeusz a Minótaurosz (félig ember, félig bika) előtt áll.

A Lélek bizonyos erői ennek a bikának vannak kiszolgáltatva, melyet a hét fiú és a hét leány jelképez. Thészeusznak Ariadné segítségével sikerül legyőznie a szörnyeteget. Ezzel a Minótaurosz csillapíthatatlan éhsége is megszűnik. Ugyanígy talál majd a kereső is saját labirintusának központjában énjének arra a nézetére, mely önző módon csak saját magára gondol, és egy mindent felemésztő szörnyeteg képében nyilvánul meg. Az új, tiszta Lélek segítségével azonban – ezt ábrázolja Ariadné – az én ezen nézete semlegesíthető és legyőzhető. Csak Ariadné ismeri a labirintus be- és kijáratát.

Akinek van bátorsága saját Minótauroszával felvenni a harcot, az Ariadnétól három képességet kap, melyek a szívben, a fejben és a kezek által jutnak kifejezésre. Ha ez a három összhangban van, akkor megfelelő ellenerőt képviselnek a Minótaurosz, a „bikához hasonló” elaltatására. Ezután a szörnyeteget a szellem kardjával lefejezik. Az isteni szeretet finom fonala, mely Ariadnét és Thészeuszt összeköti, lehetővé teszi a hősnek, hogy a kijárat felé vezető utat megtalálja.

Az embernek sokszor kell lénye középpontja körül vándorolnia, míg bonyolult énjétől meg nem szabadítja magát. Ezen az úton feladja a személyiségképességeit, vagyis a fedélzetről minden nehezéket kidob. Mindennek, ami lényét és tulajdonát képezi, bizonyos mértékben „lefutottá”, befejezetté kell válnia. Így jut az ellentmondó tulajdonságai által szétzilált ember belátáshoz. Ekkor önmagában eléri azt a pontot is, ahol az egységnek kell ajándékoznia magát.

Egyelőre azonban ezt a helyet még a Minótaurosz birtokolja, mivel az „én” mindent a maga számára tart fenn. Mégis, ha az ént az új lélek láthatatlan segítségével legyőzik, akkor az eredeti szellemi mag, az isteni szikra újra elfoglalhatja az őt megillető helyet a mikrokozmosz központjában.

Ez az állapot sok középkori katedrális labirintusábrázolásán is megtalálható. A templomok labirintusainak középpontjában mindig Krisztus jelenik meg, mint központi, isteni erő.

A kereszténység előtti kor embere számára más volt a labirintus célja, mint a középkori ember számára. Ekkor az embert ugyanis az új Jeruzsálem elé állították, hogy a bűnbeesés által keletkezett világ egyértelműen tudatosuljon benne. A labirintuson átvezető vándorlás olyan zarándokúttá vált, amelyet a hívőnek térden kellett megtennie. Ez nem volt gyerekjáték! Ugyanis a chartres-i katedrális labirintusának tizenkét méter volt az átmérője, ami azt jelenti, hogy ily módon 200 métert kellett megtenni.

A labirintus önellentmondása abban is kifejeződik, hogy egyrészt a középponthoz vezet, másrészt azonban az illetéktelen behatolóktól is védelmezi ezt a központot. Ez a kettős jelentés azt mutatja, hogy itt valóban egy beavatási folyamatról van szó. A legrégebbi labirintusok ezenkívül ábrázolták a születés és halál, valamint a halál és születés közötti, kanyarulatokban gazdag utat is. Ezt a föld mélyére, a „föld alatti királynőhöz” vezető utat gyakran jelképesen ábrázolták. Indiában a labirintust amulettekre vésték rá, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a születés folyamatát megkönnyítsék.

A hopi indiánoknál is a labirintus jelképezte az (újra)-születést.
A szent Földanya ezen jelképei a Kivákban, a hopik föld alatti szentélyeiben találhatók. Feliratuk pedig a következő:

„A labirintus minden útja és folyosója a teremtő egyetemes tervét képezi, melyet életútján minden embernek követni kell.”

Szabadulás a labirintusból

A labirintus a XX. században sem vesztette el időszerűségét. A modern ember megzavarodott és töredékes életében sokaknak mutat rá a magába szállás útjára, amely bizonyos fokig még az érzékek által szőtt hálót is semlegesítheti. A materialista gondolkodás, amely mindent specializál, meghatároz, megtervez és elemez, és mindenütt bizonyítékot keres, a természetet kínvallatásnak veti alá.

Ezért ebben az összefüggésben inkább útvesztőről, mintsem labirintusról beszélhetünk. Az őrületnek ebben az útvesztőjében az embert saját gondolati, érzelmi és cselekedeti életének zavarai tartják fogva. Vagyis ez azt jelenti, hogy az értelem is meg a szív is tévúton jár, és ez az ember cselekedeti életében is kifejeződik, mely aztán kaotikus állapotokat okoz.

A szívet, a fejet és a kezeket tulajdonképpen szentélynek teremtették, melyben az isteni bölcsességnek kellene kifejezésre jutnia. Ha most valaki abban a helyzetben van, hogy a tiszta, új lélek és lénye szellemi magjának képességei segítségével átlát „énje” káprázatán, akkor megtapasztalhatja az eredeti élettel való egységet.

Annak a szellemi erőnek vezetésével, melyet „Gnózisnak” is nevezünk, és amelynek új, belső tudásként el kell foglalnia a központi helyét az életben, az értelem arra a célra használható, amelyre megalkották: vagyis az isteni bölcsesség tükreként szolgálhat. Az emberi agy tekervényeinek nagy száma is a labirintus képét mutatja.

Ezáltal az agyvelő teljesen kitölti a koponya belső terét. Hogy azonban hatalmas szellemi lehetőségeit a megfelelő módon használja, először meg kell tanulnia, miként találhatja meg a kiutat érzékszervi észleléseinek útvesztőjéből.

Elektronikus egér a labirintusban

A mesterséges intelligencia kutatói rendszeresen versenyeket szerveznek „elektronikus egér” címmel. Ennél a versengésnél olyan intelligens készülékről, egy elektronikus egérről van szó, melynek a lehető leggyorsabban meg kell találnia az útvesztő közepére vivő utat. A résztvevők ezért megkísérelnek lehetőleg minél okosabb programot kifejleszteni, melynek az egér „agyaként” kell szolgálnia.

A néhány éve Párizsban megrendezett verseny nyertese nagy meglepetést keltett: itt ugyanis nem egy „igazi” elektronikus egér nyert, hanem egy egyszerű mechanikus szerkezet. A modell alapjául az az egyszerű ötlet szolgált, hogy miként a labirintusnál is, itt is csak egyetlen fal vezet végig a bejárattól egészen a középig – feltéve persze, hogy az útvesztőnek csak egyetlen bejárata van.

Ezen a terven alapult az egér, mely csak előre tudott mozogni, és a jobb oldalán lévő érzékelője segítségével folyamatos kapcsolatot tartott az útvesztő falával. A gépegér nemcsak hogy megnyerte a versenyt, hanem még ötször gyorsabbnak is bizonyult, mint elektronikus vetélytársai.

Talán nem a legrövidebb, de mindenesetre messze a leggyorsabb és a legbiztonságosabb utat találta meg. Egy egyszerű tény miatt volt ilyen gyors: nem voltak kétségei! Számára ez nem útvesztő volt, hanem csak egyetlen megszakítás nélküli út. Következésképpen nem is tudott eltévedni!
Forrás: rozsakereszt.hu
képek forrása : cathedrale-chartres.org, pbs.twimg.com, discoverplaces.travel, fb.com/labyrinthofegypt

Ha ki szeretnél jutni a saját életed útvesztőjéből, nézd meg ezt az előadást:
>> Van kiút a nehézségekből 
Kövess minket a Youtube csatornánkon:  Youtube