A hit és a szeretet között átívelő híd

Mi a remény?

Erre nem könnyű válaszolni. Ha találomra megkérdeznénk valakit, valószínűleg ezt mondaná:
„A remény? Igen, a remény egyfajta elvárás. Az ember vár valamit, amit jónak talál, de nem tudja igazán, hogy ez úgy jön-e el, ahogyan gondolja.
Csak vágyik utána és várja.”

A remény sokak számára egy pozitív elvárás, amelynek beteljesülését egyáltalán nem, vagy csak alig tudják befolyásolni. És a remény lehet többé vagy kevésbé megalapozott. Ha egy parasztember reggel feltekint az égre és azt mondja:
„No, azt hiszem, ma jó időnk lesz”, akkor több bizonyosság szól belőle, mintha ugyanő szabadságra utazik külföldre, és így sóhajt: „Na, remélem, minden rendben lesz.”

Vajon ez ugyanaz a hit és remény-e, amelyről Pál beszél az első korinthusi levélben (13, 13): Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet? Nem, mert ez utóbbinál szellemi értelemben van szó hitről, reményről és szeretetről.

Hit, remény, szeretet

Szellemi értelemben a hit és remény nagyon szoros kapcsolatban vannak, ezt tanúsítják Pál fent idézett szavai. Ezért aligha lehet valami értelmeset mondanunk a reményről anélkül, hogy figyelmünket ne fordítanánk a hitre és a szeretetre. Az igazi hit annak a belső tudása, hogy létezik egy eredeti világ. Ez a hit a szívünkben szóló azon csendes hang felismerése, amely az eredeti világról tanúskodik.

Ezért ez a hit elvben minden képtől és formától mentes. Csak azért burkoljuk formába, amikor szavakba öntjük, hogy tudatossá váljék számunkra. Ez a hit egyéni hangja. Mindenkinél megvan ennek a sajátos hangszíne, mégpedig a külső valósághoz való viszonya szerint. Ha azután a hit erősödik, akkor ez a forma is erősebb lesz, ami viszont ismét a lény hit-valóságát alakítja. Gyakran megmutatkozik azonban, hogy a szavak és formák teljesen elégtelenek, ha valaki tényleg ki akarja fejezni, amit belül észlel és tapasztal.

Ezért nem tudja senki a hitét se másnak átadni, bármilyen közel álljanak is egymáshoz. Az egyéniesedett személyiség tragédiája abban áll, hogy lényének legmélyét a másiknak nem képes megmutatni. A hit tehát erősen a személyhez kötődik. A hit az az erő, amellyel az eredeti élet, az eredeti, belső tudás megnyilatkozik az egyén számára. Az illető egy másik, eredeti, tisztább világ tudatára ébred, amelyet nem homályosít el a földi ember tudata.
Az isteni szeretet viszont tudatos részesülés az eredetiben, az osztatlanban.

Minden tudatos és tudattalan vágyunk a szeretetre irányul, a nem személyhez kötött szeretetnek a megtapasztalására. Sajnos, az ember ebből gyakran karikatúrát csinál. Az eredeti életből jövő, a szívében megszólaló hang iránt kevés bizalmat tanúsít. Szívesen részesülne ugyan az osztatlanban, de nem szeretne érte sok mindent feláldozni, legkevésbé a kis darabka, teljesen egyéniesedett létét. A szeretet a végleges, teljes eggyé válás eredménye.

Ezt az állapotot csak úgy lehet elérni, ha az időbeli és korlátozott én feloszlik, és az eredeti önvaló a mindent megújító erőben, a Világosságban visszaadatik az öröknek, a határtalannak.

Egyrészt tehát az elkülönült egyéniségnek megvan a reménye, hogy megérinti őt a szellemi világ ereje. Másrészt ott van a tökéletes egység, amelyben nincs semmi elválasztottság, amely osztatlan, és amelyre a szív vágya irányul. El sem képzelhető nagyobb ellentét ehhez az állapothoz képest, mint egy egyéniesedett lény, amely eredetétől elválasztva az idő által korlátozott térben él.

Eme elválasztottság miatt az én-lény nem részesülhet az osztatlanban, a Szellem fénye nem mutatkozhat meg neki közvetlenül. Ezért a reményt úgy kell tekintenünk, mint kapcsolatot, mint az igazi, tiszta hit és a szeretet között átívelő hidat. Ezt a hidat a következő hét pillér tartja: hit, várakozás, oltalom, megfordulás, feltétel nélküliség, sebezhetetlenség és szeretet.

Várakozás

Ha a hit még teljesen egy olyan személyhez kötődik, aki a hídon át vezető útjának az elején tart, akkor a remény főként egy bizonytalan várakozás, a jövő ígérete. Az ember ekkor nehéz fordulókkal teli, emelkedő utat lát maga előtt. A távoli messzeségben, majdnem a végén, észreveszi a híd legmagasabb pontját. Hívogató, lágy fények árasztják el a magasságot, ő maga azonban még saját képzeteinek árnyékában mozog. Továbbmegy hát.

Ehhez egyre növekvő hite ad neki erőt. E hit fokozódó erejében azután a világosság sokat ígérő várakozásként jelenik meg. Eleinte az ember kifelé vetíti ezt a várakozást, mint valami csaknem ismeretlen, de bizonyosan örömteli célt, amit a távoli jövő tartogat.

Ez a szinte gyermeki remény jelenti azt a meleg fényt, amely megvilágítja e még öntudatlan ember útját. Ebben a szétáradó világosságban megkísérli, hogy formába öntse elvárásait, és elképzeli, hogyan végződik majd utazása. A tapasztalatot, annak megerősítését, amit belülről átél, még mindig künn a világban keresi. Észreveszi azokat, akikről úgy véli, hogy ugyanazt az utat keresik – bár mindegyikük elvárása egyéni színezetű –, és csatlakozik hozzájuk.

Oltalom

Ahogyan útját a hídon át tovább folytatja, növekszik benne a belátás arra vonatkozóan, hogy saját haladásáért nem valamilyen külső csoport, tekintély vagy mester tartozik felelősséggel, hanem ő maga! A világosság növekszik és leleplezően hat. Megtanulja felismerni, hogy éppen a saját elvárásai akadályozzák előrehaladását.

Most már kész arra, hogy elengedje őket. Ám amint megkísérli, hogy ezt a vértezetet letegye, meztelennek és sebezhetőnek érzi magát. Egész környezetét egyetlen fenyegetésnek látja. Ezért életét igyekszik úgy alakítani, hogy a lehető legbiztosabban haladhasson tovább az útján. Ezért keresi a rokonérzelműek védelmét, azokét, akikhez csatlakozott. Rendszeresen közös véleményt alkotnak, bizalmas beszélgetéseket folytatnak órákon át, a lehető legtöbb könyvet elolvassák, amelyekben mások az úton szerzett tapasztalataikról számolnak be.

Az ember közelít a híd legmagasabb pontjához, de a végét még mindig nem látja. A növekvő világosságban felismer bizonyos struktúrákat, az ígéret elvont képeit.

Ezeket nagy lelkesedéssel elmondja barátainak is, de ezzel nevetségessé válik, és roppantul meg is sértődik, hiszen a többiek nem látják az ő ’jövőképét’, nekik csak saját képzeteikre és gondolatmintáikra van szemük. Nem hisznek neki. Még legbizalmasabb szellemi rokonai is értetlenül tekintenek rá. Magányossá válik, néha úgy érzi, hogy útitársai is elárulták, mert a hitét támadják, amit pedig ő szentnek tart.

Megfordulás

Amint eléri a híd legmagasabb pontját, kiderül, hogy egész idő alatt a világosság vezette őt. A képek és a struktúrák színjátéka nem volt más, mint egy személyes védőköpeny! Ez védte őt kívülről a hitetlenséggel szemben. Ezt az útiköpenyt, ezt a takarót most leveszik róla, és valóban látni kezd. Ami eddig kívül volt, az most belül van.

Feltétel nélküliség

Mindig arra várt, hogy a hídon túl elhagyhatja saját káprázatvilágát. Most azonban ismét a kellős közepén áll! Teljesen ennek a világnak a része! Nem ő maga járt be egy utat, hanem a benne lévő világosság tette meg azt. Nincs híd kifelé, és befelé vezető út sincs már. Még mindig a világban áll, és még mindig nem ért haza. Még mindig látja a számtalan visszásságot önmagában és maga körül. Most azonban azt is átéli, hogy az igazi élet, amely meg akar nyilvánulni ebben a világban, olyan erős, hogy senki emberfia sem károsíthatja.

Útja most tovább vezeti, át ezen a világon, el egészen a magjáig, eredetéig, amely maga az Élet. Felismer mindenkit, aki vele együtt haladt az úton, vagy már végleg be is járta. Ő pedig feltétel nélkül a mindennapok valóságában áll. Számára a tapasztalás megvalósulássá lényegül át. Csodálkozva ismeri fel önmagában a világosságot. Szépsége szétárad benne, és megmutatja neki a dolgok összefüggését.

Látja és elfogadja, hogy a világ és teremtményei olyanok, amilyenek, a bennük lévő valamennyi jóval és rosszal együtt. Szóval és tettel felelősséget érez az Élet iránt, amely benne és körülötte szeretetben akar megnyilvánulni. A világnak és embertársainak ajándékozza reményét, és a rendelkezésére álló összes képességét „harcba veti” a gonosz ellen, az ellen, ami elfordult Istentől.

Sebezhetetlenség

Megtapasztalja azt az örömöt, hogy szinte hazaérkezett. Reményteli emberré vált. A világ örök optimistának látja. Új lélek hatja át. Hite bölcsességgé, reménye igazsággá vált.

Szeretet

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

forrás: rózsakereszt.hu
képek: hartman.org, greenqueen.com, starsofhope.com, slate.com