fbpx

A főnix

A főnix

Messze Nagy-Keleten fekszik az a vidék,
hol egy boldog kapu a mennyekre nyílék.
Sem nyár, sem a tél meg nem környékezi,
örök tavasz fénye s napja melengeti.
Végtelen síkságán se hegy, se szakadék,
mégis túlér e hely legalább tizenkét
könyökkel mindenen, ami földön csúcsos,
legmagasabb ormon, bármilyen magasztos.

Itt van a Napisten pompás lombligete,
legszebb virágoknak örökzöld erdeje.
Phaetón8 tűzvésze mennyeket perzselve,
e gyönyörű helyet messze elkerülte.
A bűnök özönvize, Deukalion9 tengere lábait nyaldosta,
e hely a hullámokból kiállt a magasba.
Nincs itt sem betegség, sem morcos öregség,
nincs a kínos halál, sem félés, sem bűnösség.

Buta birtokvágy is ismeretlen itten,
gyilkolás és gyász nincs, dühös harag sincsen.
Keserűség, rongyok, szegénység, aggódás,
sem éhínség nincs itt – e hely nagyon is más.
Nem táncol a szél, s vihar sem támadhat,
nem fedi a földet éjjel hulló harmat.
Felhő nem setétít, hótakaró nincsen,
kormos eső nem jön felülről soha sem.

Egyetlen forrás van, tiszta vizű bőség,
szelíden csobogó, átlátszó édesség.
Élő víznek mondják, és egyszer havonta
kilép a medréből földet látogatva,
tizenkétszer öntöz, ligetet gondozva.
Karcsú fák nőnek itt, pompás koronával,
érett gyümölcsüket nem tiporják lábbal.

Csak egy madár lakik ebben az erdőben,
gyönyörű ligetben – csodáld meg kellően:
halva újra éled, halált megvetően.
Csak a napnak szolgál ez a ritka szolga,
ezt a hivatalát természettől kapta.
Amikor Keleten hajnal pírja támad,
éjnek csillagait hessegetve lábad,
madarunk földre száll, vesz tizenkét fürdőt,
s tizenkétszer iszik a szent élő vízből.

Könnyedén felrebben a nagy fa csúcsára,
hogy a liget zöldjét felülről strázsálja.
Alig hágott Phoibosz létrája fokára,
madarunk epedve sugarát számlálja.
Ha a Napnak fénye kapu résén csillan,
alighogy messziről gyengén fel is villan,
gyönyörűen elkezd szent furulyát fújni,
fennkölt, szép dallammal sugárt csalogatni.

Semmi a világon oly szépen nem nótáz,
múzsa, szirén, tündér – mind csak éhenkórász.
Haldokló hattyúnak fuvolázó torka,
angyalok hárfája jobb ha nem is szólna.
Fülemile dalát messze felülmúlja
Főnix-madarunknak csodaszép nótája.

Mikor aztán Phoibosz hatlovas-hintóval
Olimposzra felhág, sugárkoszorúval,
madarunk szárnyával háromszor is tapsol,
tüzes főt így tisztel, aztán halkra kapcsol.
Mégis minden napnak leggyorsabb óráit,
és az éjsötétnek fekete bordáit
hangosan számlálja csodás énekével,
lugas silbak-őre, művész gégéjével.
Phoibosz tudja csupán minden pompás titkod,
erdők méltó papja; szárnyad vígan csapkod.

Ám ha ezer évet mégis betöltöttél,
görnyedezni kezdesz, bárhogy erőlködnél.
Elmenekülsz tehát szellős lugasodból,
életújításra, megszokott honodból.
Szentelt ligetedből idegenbe repülsz,
újjászületésre, újulásra készülsz.

Leszállsz a mély földre, ahol halál károg,
ráncos orcád, s szárnyad sötét légbe mártod.
Szíriába lendülsz, Föníciát nézed:
rólad nevezték el, aki mást vél, téved.
Mész a sivatagba, hegyre, völgybe, partra,
Kerülöd a veszélyt, pálmák mögé bújva.

Görögök a pálmát nevezték el rólad.
Kígyó, béka, hüllő csak kudarcba fullad,
ha e fára mászik, ragadozó borzad.
Káros állat nem mer ilyen fára mászni,
kénytelen lesz máshol alkalomra várni.

Főnix madarunkat minden vígan várja.
Aiolosz11 parancsol, barlangját bezárja,
nehogy holmi szellő, tollát borzolgassa.
Még a Nap se enged fátyolt arca elé,
szürke homály netán főnixet sértené.

Ím a madár mostan fészket rak magának,
ezt határozta meg saját sírhalmának.
Meg akar hát halni, élet érdekében,
aztán feltámadni földi rejtekében.
Lombdús örökzöldben illatozó nedvek,
ahol arab népek fűszereket szednek,
napos Indiában, szabinok földjén is,12
mómum,13 akanthusnak illatos héját is,14
tömjént, fahéjt, gyantát, mindent összehord itt,
nárdust, mirhát halmoz, s ebből fészket épít.

Bele is hanyatlik illatos fészkébe,
átváltozást várva élete végére.
Éltető fészkében ráncosodó teste
zsugorodik, mintha semmit sem tehetne.
Csőrével a nedvet haldokló testére
mindenhová keni, hátha ez segítne.
Illatos sírboltban lelkét kileheli,
halál miatt gond őt végképp nem terheli.

Elhalt teste hevül nemző halál-lángban,
szikra gyullad benne, belső lakásában.
Távoli mennyekből fényes tüzet kapott,
s így egy régi testet hamuvá porlasztott.

Ezt a hamut a Nap szeretet-tüzével
csomóvá formálja, magzatnak veszi fel.
Ápolja, gondozza, melengeti, s végül
madár keletkezik, lábak, szárnyak nélkül.

Ez az első termék; szinte kukac ez még,
vakítóan fehér, csillog, mint a hűs jég.
Gyorsan növekedik, idejét betartja,
begubózik mostan pontos időpontra.

Formája hosszúkás, olyan, mint a tojás,
érdekes az ötlet, ez a külön fogás.
Miként bábok lógnak szálon a sziklákon,
úgy fejlődik tovább fészek-gubójában.
Burka most felpattan, főnix-lepke rebben,
noha tollak nélkül, madár látszik ebben.
Eledelre nem lel, senki nem segíti
itt a földön őtet, csak a vágy hevíti.
A csillagos égbolt küld eledelt néki,
mennyei nektárral megeleveníti.
Égből hulló harmat lesz a tápláléka,
illatokban fürdik, szépül az alakja.

Ifjú teste majdan régire hasonlít,
frissen, vígan virul, az ég felé sandít.
Mielőtt a mennybe, hazájába menne,
régi teste hamvát balzsamokkal kenve
mirhát, tömjént megfog, szájába is veszi,
tisztelettel gömböt formálva lendíti
magát fel az égnek. Gömbjét lábbal fogja,
Napvárosba15 viszi, bemegy a templomba,
elkészített gömbjét teszi az oltárra.

Csodás ez a madár, méltóságos lény lett,
ragyogón, színesen újra előlépett.
Gránátalmaszínben a feje tündöklik,
pipacsvörös háta, s melle is így fénylik.
Fémes-sárgán csillog szép, ívelő farka,
s szárnyainak színe éppoly tarka-barka.
Fehér csőrén smaragd zöldje illog-villog,
óriási szeme jácint-kéken lobog.
Szeme belső körét lángok veszik körül,
Feje dicső dísznek, koronának örül.

Feje tetejének fennkölt ékessége
Phoibosz napkirálynak koronáját nézte
példának, elődnek, utánozandónak,
tükrözendő szépnek, öröknek, tartósnak.
Lábait az arany pikkelyesen fedi,
rózsaszín karmait büszkén meg-megnézi.
Alakja most olyan, mintha fácán16 volna,
hinduk azt mondanák: ez a páva tolla.
Nagy ő, mint egy állat,17 tarka, mint az ara.
Papagáj vagy szép vad a mesénk madara?
Nagyságához képest igen könnyen repül,
fáradságba röpte semmiképp sem kerül.

Az egyiptomiak is csodálják a látványt,
ujjongva köszöntik ezt a szép szivárványt.
Madarunk alakját mármorba is vésik,
születése napját így megörökítik.
Köré sereglik a madarak világa,
nem félnek egymástól, nem gondolnak másra.

Ünneplő csapatban Főnix égnek rebben,
vígan kísérik őt e boldog percekben.
Eléri a légnek éteri rétegét,
s onnan visszalebben, látva régi fészkét.
Mily boldog madarunk, ez a sorsa, s vége,
Isten ajándéka: újjászületése.
Neme semleges-e, férfi-e vagy nő-e,
Vénuszhoz – így örvend – nem volt semmi köze.

Kedvét a halálban leli mindörökre,
mert a halál csakis újjászületése.
Ő a saját fia, apja s örököse,
bábája, önmaga csecsszopó kisdede.
Mindig is önmaga, de nem saját mása,
örök létet fakaszt jóságos halála.

Laktanz legendája (egy német fordítás nyomán)
Dr. A. Knappitsch: De ave Phoenice c. munkája nyomán. Graz, 1896. A Carolinum-Augustineum saját kiadása.

A tűzmadárról vagy főnixről számtalan mítosz és legenda látott napvilágot.

A legismertebb talán az a költemény, melyet az észak-afrikai Laktanznak tulajdonítanak. Laktanz a III. század második felétől a IV. század első feléig élt, és annak a szintén Észak–Afrikában tanító Arnobiusznak volt a tanítványa, aki a Diocletianus császár uralkodása alatt (304–310) zajló keresztényüldözések idején a keresztény szentségeket vette célba egyik írásával. Különböző művek szerzőjeként Laktanz maga is tehetséges író volt, s gördülékeny latin stílusa miatt „a keresztény Cicerónak” is titulálták. Nagy Konstantin császár 317-ben Trierben felfogadta tanítónak fia, Caesar Crispus mellé. Laktanz őszinteségében és igazhitűségében csak annyira vagy éppoly kevéssé bízhatunk, mint bármely egyházatyáéban és egyházi tanítóéban, akik a pogányoktól úgy vették át a saját elképzelésükhöz illőt, hogy az semmiképp ne veszélyeztesse dogmáikat.

A tűzmadár ősrégi jelkép.

Számos tanulmány fejtegeti e hagyomány eredetét, jelképrendszerét és tárgykörét. Ezt a csodamadarat a Biblia is megemlíti. Azt mondja Jób (a Zürichi Biblia szerint, 29:18): „Azt gondoltam azért, fészkemmel veszek el, és mint a főnixnek, megsokasodnak napjaim”. E rejtélyes lény ismertető jegye nem más, mint életének elpusztíthatatlansága. Ez a vágy, a mindenáron való életben maradás jellemezte az ókori Egyiptomot is: szerintük a halál az új élet megszületése. Halottkultuszuk a halál és az enyészet egyetlen lenyűgöző semmibevétele volt. Az Egyiptomi Halottaskönyv szerint az ottaniak számára a legnagyobb büntetés: „Aki gonoszat cselekszik, nem lészen többé […], nem láthatja meg a napot soha”.

A tűzmadár az egyiptomi Bennu, az óegyiptomi hitvilág egyik alapjelképe.

A bennu szót a „feltámadni, megjelenni, ragyogni, csillogni, világítani” szavakból vezetik le. A Bennu vagy főnix annak a madárnak vagy lénynek az ősmisztikus képe, mely a vizekből kiemelkedő szárazföldeken elsőként jelent meg; vagyis ő a felragyogó világosság, az újra felismerhető Nap-mítosz.

Különböző szerzőktől vett idézetek szemléltetik, hogyan élték meg az egyiptomiak a halált és a feltámadást:
„Egyiptom vallása természeti vallás, a természetet feltételezi, és tőle függ… Évről évre látta az ember, hogy az élet minden szembetűnő ok nélkül újra előjön a halálból. És minden évben kénytelen volt azt is megtapasztalni, hogy az élet aztán megint eltűnik a halál titokzatos mélységeiben.”

„Biztosra vehető, hogy az egyiptomiak gyűlölték a halált. Ennek ellenére valószínűleg mégis nyugodtan haltak meg abban a meggyőződésben, hogy új élet, létezésének a megújulása vár rájuk.”

„Egyszóval ez a felfogás a halált beleértette az isteni életbe. Az egyiptomiak hite szerint egy lény azzal tette nyilvánvalóvá isteniségét, hogy feltámadt a halálból.”

„Mindamellett látni kell, hogy tudomásunk szerint az óegyiptomi vallás főként az államrend kultuszából állt. A személyes jámborság tanúbizonyságai ritkaságszámba mentek.”

Krisztus és a tűzmadár

Ezek után érthető, hogy Laktanz e témát kitűnően felhasználhatta költeményéhez. E tettét számos utalás és elképzelés támasztja alá. A tűzmadár-jelkép párhuzamba állítható Krisztussal.
Ezzel a jelképességgel akarták a kereszténységet kiemelni a jelentéktelenség süllyesztőjéből. Így lépett elő a tűzmadár legendája keresztény mítosszá. A kereszténységet azáltal vonták fel egy klasszikus dicsfénybe, hogy egyiptomi eredetet tulajdonítottak neki.

Számos nép őrizte meg szentírásaiban a halálból való feltámadás legendáját. Nem véletlenül jelenti ki Pál apostol első korinthusi levelében (15:54-55): „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?”

J. van Rijckenborgh A tájékoztatás és okítás zárszavai c. művében nyomatékosan kijelenti: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat!” És közli:
„A mai emberiségnek csak két időszaka létezett: az egyiptomi és a keresztény. A keresztényt az egyiptomi hozta létre és befolyásolta is, mert meg van írva: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat – és ez a fiú harangozta be a keresztény időszakot.”

Forrás: Misztériumállatok 

Csatlakozz te is szellemi műhelyünk munkájához! Nézd meg ingyenes webináriumainkat!
Kattints ide : Megnézem!