Dr. Faust története
Doktor Faust történetének verses formában való feldolgozása a német költő és filozófus, Johann Wolfgang Von Goethe (1749-1832) életműve. Csakúgy, mint a Biblia vagy Homérosz elbeszélései, a Persifal Legenda és számos más tündérmese, ez a történet is az egyetemes tan (a mindenütt fellelhető tudás a valóságról) egy nézetét önti formába. A Téma időtlen és mindig rabul ejtő, szellemi magja századokon keresztül befolyásolta Ny.-Európa gondolkodását.
Goethe élete a belátásért és tudásért folytatott küzdelem jegyében telt. Az ehhez a küzdelemhez társuló növekvő tudatosság fejeződik ki doktor Faust élettörténetének bemutatásában. Goethe sohasem mondta el, mi is volt valójában a célja a Fausttal, ennek ellenére később sokan hosszasan fejtegették Goethe szándékait. Titkárával, Johann P. Eckermannal folytatott beszélgetései során Goethe egyszer azt mondta, úgy írta meg a Faustot, hogy az a pusztán anyagi szemléletű ember érdeklődését is felkeltse. Az olyan olvasó számára, aki inkább az élet szellemi oldalára irányul, a második rész bír nagyobb kifejező erővel, mivel ebben a bölcsesség számos alapvető nézete szóba kerül. Megannyi, többé-kevésbé rejtett utalása miatt a Faust gyakran nehezen megközelíthető, s ezért esetenként nagyon felszínesen magyarázzák.
Goethe mesterművének azonban vannak szellemi megközelítései is. A számos különböző változatra a tolmácsolók más-más tudatszintje és szellemi háttere nyújt magyarázatot. A megközelítések sokasága akkor válik az olvasó számára világossá, ha különböző nézeteiket ő maga is megérti és összekapcsolja. Eszerint minden értelmezés a magyarázó személy tudatállapotát tükrözi, és így elsősorban az azonos hullámhosszon lévő emberekhez szól. Ez azt jelenti, hogy valójában magának az olvasónak is „Fausttá” kell válnia ahhoz, hogy megértse Faust doktor történetét: saját tapasztalataként kell felismernie Faust útját. E tapasztalatok első kézből való megszerzése révén a titkos bölcsesség, melyet Goethe a Faustban elrejtett, hirtelen napvilágra kerül.
Goethe az igazságot kereste, és hagyta, hogy annak benyomásai vezéreljék. Ez gazdagította ábrázolóképességét, és lehetővé tette számára, hogy a szellemi vonatkozásokat tárgyszerűvé és kifejezővé varázsolja. Ami például kortársainak valószínűleg csupán homályos gondolatként jelent meg, az számára sokszor már valóság volt.
A TUDAT ALAPJA A TAPASZTALAT
Doktor Faust története három részből áll. A bevezető rész a dialektikus teremtés célját magyarázza. A második és harmadik részben Goethe leírja az utat, amelyet az embernek követnie kell ahhoz, hogy teremtőjéhez visszatérhessen. Az ebben a folyamatban közreműködő hatalmas erőket egyrészt arkangyalokként, másrészt pedig Mefisztofelészként, az ellentétek világának megtestesítőjeként ábrázolja. Az ellentétek késztetik az embert az igazság keresésére, a tapasztalatok alapján pedig létrejöhet egy olyan tudat, amely megtanulja fel- és elismerni a „bennünk lakozó isteni elvet”. Faust az emberiséget testesíti meg, amelynek meg kell tanulnia a teremtést szolgálni.
Mefisztó így jellemzi őt:
A föld kisistene nem változott: talány,
Ma éppúgy, mint ama teremtés hajnalán.
Tán jobban élne egy kicsinykét,
A fényből egy morzsát ha nem vetsz néki innét…
[281-284]*
E nélkül a fény nélkül (az isteni elv nélkül) az ember tökéletesen elégedett lenne létével. Nem vágyódna olyan dolgokra, mint a szabadság, a szeretet és a tudás. A benne lévő világosság valamint a közvetlenül az isteni elvből eredő ösztönös emlékezet hatására viszont Faust szeretné felfedni létének legmélyebb titkait. Szolgálja teremtőjét, mert keresésének mozgatórugója a benne lakozó isteni elv. Ám ezt még nem tudatosan teszi. Hiszen mindaddig, amíg nem találta meg a helyes utat az örök isteni élethez, az ellentétek újra és újra tévútra vezetik, s így ismét keresnie és mérlegelnie kell.
A Teremtő így beszél az őt szolgáló Faustról:
„Ha most még tévelyegve s tétovázva szolgál,
Világot gyújtok majd időre,
A kertész tudja: ha zsendül a fácska, Virágot és gyümölcsöt hoz jövőre.”
[308-311]
BÁRMELY CSEL ELLENÉRE
Az isteni és földi erők harca mindenkiben lezajlik, a küzdelem kimenetele azonban előre elrendeltetett: mindig a „földi” veszít. Mefisztó, a földi erők összességét magában foglaló tudat nem képes táplálni a halhatatlan lelket, mivel az ő tápláléka nem alkalmas a magasabb élet eléréséhez. Ezért nem nyerheti meg Mefisztó a Teremtővel kötött fogadást, bármilyen cselhez folyamodjon is! Mefisztó ezekkel a szavakkal hívja ki a Teremtőt:
Mibe fogadsz? Eltéved még a dőre!
Csupán bölcs engedelmed add,
Hogy utcámba vezessem őt be.
[312-314]
Elfogadsz egy kihívást?
A LÉLEK ÚTJÁN A TESTBEN A LÉLEKBEN ÉS A SZELLEMBEN – Képes vagy egy hetet a saját tudatosságod fejlődére szánni?
Tegyél egy próbát, ha IGEN a válasz!
2023 Március 10-13 között szeretettel várunk!
A Teremtő így válaszol:Amíg a földön él, szabad
Vezetned őt, amerre tetszik.
Botlik az ember, míg halad.
(…)
No jó, tied hát kedvre-kényre!
Ősforrásától vond e szellemet
Utadra és vezesd a mélybe,
Ha lényegét megismered.
S előttem szégyenkezve valld be majd:
A lélek mélyén él egy ősi szikra,
Mely igaz embert igaz útra hajt.
[315-317, 323-329]
Habár a Mefisztó tudatát képező erők akadályozzák az embert az isteni természetrendbe való visszatérésben, végeredményben mégiscsak segítik a haláltermészet legyőzésében. Szükség van ugyanis ezekre az erőkre, hogy az ember felismerje a benne lakozó vele született „másik természetet”, a monádot, amely legyőzi majd az ellentétek világát.
A DIALEKTIKUS LÉT HATÁRÁN
A Faust első részében Goethe olyan embert mutat be, aki elérte a dialektikus életterület határait, ám még nem képes belépni az isteni természetbe. Ez a „határlakó” még mindig az önismeretért és öntudatért folytatott harcba merül, és messze van a szellemi tudattól. Szüntelenül küzd azonban azért, hogy felfedje létének célját. Ekként tűnődik:
Tanultam filozófiát,
Orvosi tudományt, jogot,
És sajnos! teológiát,
Buzgalmam nem lohadt, nem fogyott.
S most itt állok balgán! Mivel
Bölcsebb nem lettem semmivel.
Magiszter vagyok, sőt doktor: ím
Tíz éve, hogy tanítványaim
Orruknál fogva vezetem,
Árkon-bokron, völgyön-hegyen –
És látom, semmit sem tudhat ember!
El kell égnem tüzes szívemmel.
[354-365]
Ebben az állapotában Faustot megihleti a makrokozmosz jelképes ábrája Michel Nostradamus munkájában. Bizonyos körülmények között véghez visz egy mágikus szertartást, és így behatol az isteni világ fátyla mögé. Bár tudatossá válik számára az igazság, lelke azonban nem elég érett még rá, hogy a megvilágosodás állapotában maradjon. Így kérdezi hát önmagát:
Isten vagyok? Elönt a fény!
Lelkem e tiszta vonalakban
A nagy természetet látja ezer alakban.
A bölcs szavát csak mostan értem én:
„A szellemország nincs bezárva,
Elméd szunnyad, szíved halott!”
(…)
Nagy színjáték! De színjáték csupán!
Hol érek, természet, nyomod után?
(…)
Milyen más itt a Földszellem jele!
Őt közelebb érzem magamhoz;
Szívem már gyorsabban harangoz,
(…)
A hold elrejtezik –
A mécs kilobban! (…)
Érzem te lengsz, idézett szellem, itt.
Mutasd magad!
Szívembe hogy beléhasítsz!
Érzékeim vak,
Új érzésekkel kavarognak!
Tiéd vagyok egészen! Megidézlek!
Jelenj meg! Akarom! S ha addig élek!
[439-444, 454-455, 461-462, 469-470, 475-481]
Faust ekkor felismeri, hogy milyen szellemi törvények működnek a fizikai jelenségek mögött. A földi csillagok ragyogása kialszik, miközben Faust lelke megvilágosodik. Csak az örökkévaló világosságból született lélek képes meglátni a tiszta szellemi fényt.
AZ ELŐRELÉPÉSRE MÉG NEM ÁLL KÉSZEN
Ezután megjelenik a Földszellem Faust előtt. E szellemet a Föld bolygói szellemének is tekinthetjük, ama életterület vezérelvének, melyben az emberi élethullámnak fejlődnie kell.
Ki hív?
(…)
Hatalmas szóval ostromoltál,
Magas körömből földre vontál,
És mostan…
Faust ijedten:
Jaj nem bírlak el!
A Földszellem:
Lihegve szólítál, bizonnyal,
Hogy hangomat halljad, hogy arcomba nézz;
Megindított e kérlelés,
Hát itt vagyok! Mily rút iszonnyal
Bújsz, emberóriás, félre! Hol van szíved,
Amely magában új világot épített,
S cipelt, s növelt, – s reszketve örömében
Szárnyalt, hogy hozzánk, szellemekhez érjen?
Hol vagy Faust, fennszóval szólaló,
Minden erődből nékem hódoló?
[482-495]
Faust megérti, hogy jelenlegi, halandó állapotában nem léphet be az örökkévaló életbe. Még nem kész erre a lépésre, és ezért fél a Földszellemtől. Hiányzik a halhatatlan lelke és a hozzá kapcsolódó isteni szellem, mely felemelhetné őt a földi természet fölé, és amellyel behatolhatna az isteni világba. A világszellem ugyanis félreérthetetlenül számon kéri:
„Hol van szíved, amely magában új világot épített?”
VISSZA A TERMÉSZETHEZ
Csak az tudja megidézni, felismerni és elviselni a földszellemet, aki megvalósította a lélek és a szellem közötti kapcsolatot. A Földszellem ekképpen magyarázza Faustnak a teremtésben betöltött feladatát:
Hol zúg az élet, hol zúg a harc,
Bukok fel-alá,
Csapok össze-szét!
Élet-halál
Egy nagy szövedék,
Egy forgó örvény,
Egy örök törvény,
Jár az idők szövőszéke rég,
S én szövöm az Úr eleven köpenyét.
[501-509]
Az eredeti fejlődési területre való belépéshez az embernek egy másik, teljesen új lélekkel kell rendelkeznie. Mivel Faust már képes az új elv szerint reagálni, önkéntelenül így kiált:
Veled, ki százfelé kisértsz,
Buzgó lidérc, magam egynek érzem!
A Földszellem azonban ki kell, hogy javítsa őt:
Föl avval érsz, akit megértsz,
Nem velem!
[510-513]
Mivel Faust még nem képes maga mögött hagyni földi létének határait, ezért nagy kegyelem számára, hogy megmutatják neki az utat. A szívében lakozó isteni elv még nem fejlődött ki annyira, hogy az isteni rezgéseket képes legyen eredeti állapotukban befogadni és kisugározni. Az ő emberi lelke ehhez még túlságosan korlátolt. Ezért mutatják meg számára, hogy saját tudata milyen szinten áll. Faust szolgája, Wagner, az ember anyagi tudás utáni vágyát testesíti meg, amely mindaddig kezében tartja az irányítást, míg Faustban az „új ember” fel nem támad. Wagner alábbi szavai is arról tanúskodnak, hogy semmit sem ért Faust belső lelkesültségéből:
Bocsáss meg! Úgy hallom, szavaltál… [522]
KÉT LÉLEK ÉL AZ EMBERBEN
A „szavalással” Wagner talán azt akarja kifejezni, hogy Faust, azaz a kereső szavait túlzónak, dagályosnak és kissé modorosnak találja. Az is lehetséges azonban, hogy nem képes felfogni a szavak mélységét, Faustnak tehát egy éretlen nézetét testesíti meg. Ekképpen ő is – csakúgy, mint Goethe drámájának összes többi szereplője – a kereső ember egy adott fejlődési fokának feleltethető meg. Abból a tényből kiindulva, hogy „az emberben két lélek lakozik”, azt mondhatjuk, hogy Wagner a természetlelket, a tisztán természeti tudatot képviseli. Faustot pedig az igazságkereső ember ébredő lélektudatához lehetne hasonlítani, mely szüntelenül új sugallatokat kap, és azokat meg is próbálja követni, hogy azután elérhesse és – ha lehetséges – áttörhesse a halál és a halhatatlanság közötti határt.
A Földszellem visszautasítja Faustot, mert lelke még nem érett meg a szellemmel való alkímiai menyegzőre. Faust ezért úgy határoz, hogy véget vet földi életének, és a méregpohár után nyúl. Ekkor azonban egészen új lehetőségek tárulnak fel előtte.
Mily tompa zsongás, angyaltiszta hang
Fordítja el kelyhemtől szomjú számat?
…
E hang, mit hajdanán hallott a kisgyerek,
Az életbe hí mégis vissza ismét.
…
E dal hirdette, hogy ki-ki kacagva játszhat
A tavasz áldott ünnepén,
S e végső percben is a boldog ifjúságnak
Emléke áll tiltón elém.
Ó, édes ének, zendülj a magasban!
Könnyem kicsordul, föld, tiéd maradtam!
[742-784]
AZ EMBERT A LEGMAGASZTOSABB CÉLHOZ VEZETIK
Az egyetemes Krisztus-erő összekötötte magát a Földdel, hogy így mindenki számára lehetővé tegye a visszatérést. Azelőtt csak közvetett útmutatás létezett. A Golgotát követően azonban maga az egyetemes Krisztus-erő vezeti az emberiséget a legnagyobb cél felé. Faust észleli ennek az erőnek a kozmikus jelenlétét, amely lelkét kivirágoztathatja. Ez az erő az emberiséget kísérvén azoknak a megnyilatkozására vár, akik felkészültek a következő, döntő lépésre. Faust mindezt intuíciója segítségével ismeri fel, melynek révén felülmúlja az agyhoz kötődő ész észlelőképességét.
Húsvét reggelén tett sétája közben Faust így szól:
Az én kebelemben két lélek tanyáz,
S az egyik és a másik válni vágyik… [1112-1113]
A Faust és Wagner közötti párbeszédből azonban kitűnik, hogy Faust még nem tudja, hogyan kellene megkovácsolni a szükséges láncszemet:
Ébred az új vágynak szava,
Űz lelkem, mely örök lángodra szomjas –
Előttem nap, mögöttem éjszaka,
Fölöttem tágas ég, alattam lenn a tenger.
Szép álom! Lám az esti fény enyész.
Ah, szellemünk szárnyához oly nehéz
Találni párt, mely testünkkel kereng el.
De mégis, földi életünkbe
Szőve a vágy: előre, fel, tovább!
[1085-1093]
Wagner erre így felel:
Bolondos óra engem is kísértett,
De bennem még hasonló vágy nem ébredt. [1100-1101]
Wagner, a természetlélek nem tudja követni Faust szellemi vágyódását. Faust küzdelme és felismerései érthetetlenek számára. Ezért Faust így folytatja:
Csak egyik ösztönödről tudsz – vigyázz,
Hogy meg ne tudd, milyen a másik!
Az én kebelemben két lélek tanyáz,
S az egyik és a másik válni vágyik:
Az egyiket szilaj szerelmi láz
Tapasztja minden ízzel a világhoz;
A másik a porral vadul csatáz
S fölszárnyal az ősök honához.
[1110-1117]
MEGBOTLOK, ÍME AZ ELSŐ KÖVÖN
Amikor Faust le akarja fordítani János evangéliumát, már az első mondatnál megakad. „Kezdetben vala az Ige! – szólt a könyv. – Megbotlok, íme az első kövön.” [1224-1225] Világosan tudatában van annak, hogy létezik egy út, amely kivezet a halál világából, azt azonban még nem tudja, hogyan is közelítse ezt meg. Ezért buzgón keres tovább. A munkához természetlelke segítségével lát hozzá, melynek azonban sejtelme sincs róla, hogy két ellentétes világ létezik. Ezért nem hatol el a János evangélium fordításakor a Krisztus-misztérium szívéig. Az Egyetemes Tan szerint az emberi fejlődés a Szaturnusz korszakban kezdődött a fizikai test felépítésével. Ezt követte a Nap-korszak, majd a Hold-korszak, amelyben az étertestet illetve az asztráltestet alkották meg. Faust közel jár ehhez a szemléletmódhoz, amikor János evangéliumának szavait másképpen fordítja:
Tehát: kezdetben volt az Értelem.
(…)
Az értelem teremt mindent elő?
Kezdetben volt, írd inkább, az Erő!
(…)
Szellem segíts! a szó megszületett,
Ideírom: kezdetben volt a Tett!
[1229-1237]
A tett okozta a bukást és az ellentétek világának létrejöttét. A János evangélium formájában Faust tehát kétségkívül az egyetemes igazsághoz fordul, mivel azonban az ősi bölcsességet természetlelkével próbálja megragadni, elakad. János evangéliuma voltaképpen azt mondja: „Kezdetben volt a Logosz”. A Faust szívében is jelen lévő isteni elv a Logosz gyújtópontja: minden eljövendőnek a kezdete. Ha Faust ennek a gyújtópontnak a segítségével keresné a valódi élethez vezető utat, akkor rá is igaz volna a kijelentés: „A szellemlélek-ember teremtésének kezdetén volt a Logosz”.
Ebből az erőből született, és ebbe az erőbe fog majdan visszatérni is. Ha sikerül ezzel az erővel összekapcsolódnia, és ezt az utat követnie, akkor János evangéliuma életvitelének belső útmutatójává válik. A küzdelemben, hogy ezt a kapcsolódási pontot önmagában megtalálja, Faust szembetalálja magát Mefisztóval. Mefisztó, a földi tudat, megpróbálja kioltani Faust legmélyebb vágyódását, elárasztván őt a halandó lét értékeivel és szabályaival. Mefisztó így jellemzi magát Faustnak:
Ama erőnek része, mely
Mindig rosszat akar, és mindig jót mível. [1336]/
Mindenki össze van kötve ezzel a saját lényében lakozó Mefisztóval, vagyis azzal az erővel, amely által megismeri létének határait. Mivel Faust még nem jutott el az önmagában rejlő határok felfedezéséig, ezért vezetőjéhez láncolva marad, aki pedig tovább irányítja őt.
Isten, ki lelkemben lakik,
Meg tudja bensőmet ragadni,
Minden erőmön ő uralkodik,
S kifelé nem tud mégse hatni;
És így a lét gyűlölt teher nekem,
Már csak halni kívánok, élni nem.
(…)
Most átkozom, ami a lelket
Szemfényvesztőn elködözi
És kápráztatva-hízelegve
E gyászbarlanghoz kötözi!
Átok rád szellemünk csalása,
Ki nagy vagy önmagad szerint!
Átok rád, látszat csillogása,
Mely ostromlod érzékeink!
Átok rád, álmok áltatása,
Örök név, hír káprázata!
Átok rád, tulajdon varázsa,
Asszony, gyerek, kasza-kapa!
Átok rád Mammon, (…)
Átok a szőlő tűzlevére!
Átok rád izzó szerelem!
Átok a hitre és reményre,
S főként átok rád, türelem!
[1566-1606]/ /
FAUST HÁTAT FORDÍT A VILÁGNAK
Ekkor Faust elutasítja a dialektikus világot és annak minden eszményképét, beleértve a vallásokat is, amelyek a halandó természet folyamatain alapulnak, hiszen ezek nem táplálhatják az isteni lelket. A válasz azonban, amelyet erre az elutasításra kap, teljesen összezavarja:
Szép volt a világ,
Mely összetört
Vad öklöd alatt,
Elomolt, ledőlt,
Egy félisten széttiporta! (…)
Te hőse
A földtekének
Erősre
Építsd föl egyszer,
Kebledben építsd föl, büszke úr!
S indulj el új
Utadra,
A célt kutatva,
S új énekekkel
Zeng majd a húr! [1608-1626]/
A „régi templomot” le kell bontani ahhoz, hogy egy újat lehessen felépíteni. Ennek véghezviteléhez Faustnak a bensőjében rejlő isteni elv sugallatai szerint kell élnie. Ő azonban még nem érte el a belső átadásnak ezt a fokát. Úgy próbálja meg elfojtani a szellemi világból származó hangot a szívében, hogy alámerül a dialektikus világban, és egyezséget köt Mefisztóval. Mefisztó azt reméli, hogy ha Faust minden kívánságát teljesíti, és így szívének zavaró hangját elnémíthatja, akkor lelkét is megnyeri. Sejti azonban, hogy a földi tudatnak mindez nem fog sikerülni, s ezért ő sem jár majd sikerrel, hiszen a tapasztalat már megtanította rá, hogy mire számíthat:
Szegény ördög, mit adhatsz nékem?
Az ember szellemét, magas lendületében,
Magadfajta nem értheti.
Adj ételt, mely bendőnk nem éteti,
Rőt aranyat, amely teli
Markunkból elfoly, mint a kéneső,
Játékot, melyben nincs nyerő,
Lányt, ki most dőlt keblemre épp,
S szeme már a szomszédon egerészik,
A dicsőségnek gyönyörét,
Mely meteorként elenyészik!
Mutass gyümölcsöt, ágán rothadót,
És fát, amely naponta újra zöldel!
(…)
Ha nyugton valaha heverőágyon érnél,
Átkos legyen a pillanat!
Ha hízelgésed arra csábít,
Hogy önmagamnak tetszhetem,
Vagy gyönyörökkel csalsz odáig –
A nap végső napom legyen!
Fogadjunk! (…)
Ha a perchez szólnék esengve:
Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!
Akkor verj engem rabbilincsbe,
Akkor akár meghalhatok!
Harang kondulhat búcsúzóra,
Akkor már szolgálnod se kell,
Megáll az óra, mutatója
Lehull: az időm letelt.
[1675-1707]/
Mefisztó és Faust megkötik a szerződést, melyet Faust a vérével pecsétel meg, azaz a természetlelkével. Amíg Faustot földi tudata vezérli, Mefisztóhoz tartozik. Az isteni lelket azonban sohasem birtokolhatja a földi tudat.
A LEGTÖBBSZÖR MEFISZTÓ GYŐZ
A Faust és Mefisztó között létrejött szerződéshez hasonló egyezség képezi a legtöbb ember létének alapját. És a legtöbb esetben Mefisztó győz. Az emberek ugyanis lényük isteni elvének sugallatait megpróbálják a halandó lét követelményei szerint alkalmazni. Mert nem ismernek semmi jobbat, ezért halandó lelkükkel válaszolnak ezekre a sugallatokra, mely azonban semmit nem ért azokból. Az örömmel és bánattal teli életet lezáró halál után a természetlélek részei visszatérnek Mefisztó birodalmába. Aki azonban tudja, hogyan találja meg benső lényében a visszavezető utat rejtő kaput, az képessé válik rá, hogy az isteni elvet megajándékozza a fejlődéséhez szükséges szabadsággal. Az új lélek ekkor fokozatosan a természetlélek helyébe lép. Mefisztó nem tudja megragadni az isteni lelket, s így a földi tudat elveszíti hatalmát.
Az egész folyamatnak az a célja, hogy Faustot elvezesse addig a pontig, ahol felismeri, hogy muszáj a magasabbra vezető utat járnia. Margit drámájában – mely az isteni szeretet karikatúrája – Goethe megmutatja, hogyan éri el a kereső a földi élet mélypontját önmagában, mely egyúttal az új kezdet is.
Beszélgetései során Goethe elmagyarázza Eckermannak, hogy néhány különleges jelenetet is beleszőtt a Faustba, hogy a közönséget megragadja. Nem szükségszerű tehát, hogy Faust furcsa kalandjai összefüggjenek. Némelyik kaland olyan, akár egy rossz álom, mások pedig túláradóan romantikusak.
1831. február 17-én, egy csütörtöki napon, Eckermann azt mondja Goethének:
„Ebben a második részben egy sokkal gazdagabb világ tárul fel, mint az elsőben.”
Goethe erre így válaszol: „Meghiszem azt! Az első rész nagyon is szubjektív. Az egész egy elvakult, szenvedélyes személytől származik, akinek épp a titokzatossága ragadja meg az embereket. A második rész viszont már aligha szubjektív: ebben egy emelkedettebb, szélesebb, világosabb, szenvedély-mentesebb világ jelenik meg, s így az, aki még nem nézett igazán körül a világban, és nem szerzett elég tapasztalatot, nem tudja majd, mihez kezdjen vele.” A második részben Goethe bemutatja, hogyan fejlődik a főszereplő a különböző inkarnációkon keresztül.
Mefisztó segítségével Faust az isteni elv felé fordul, melyet Zeusz (az istenek) és Léda (az anyag) leánya, Heléna jelképez. Ő az eredeti embert testesíti meg, abban a formában, ahogy azt valaha „kigondolták” és az anyagba – jóllehet „csillag-anyagba” – vetítették. Így hát Faust ebben az anyagban próbálja megtalálni Helénát, hogy összekapcsolódjon vele. Goethe szerint ez a „csillag-anyag” egy másik birodalomhoz tartozik.
Helénával együtt Faust – immár papként – visszatér az ősanyaghoz. A benne lévő utolsó csírát, a lénye magjában lakozó szikrát ez az érintés hevesen megmozdítja, földi tudata pedig megbénul. Mefisztó így szól:
Kit Heléna bénít meg, az
Egyhamarjában észre nem tér.
[6568-6569]/
Ezáltal egy másik tudat fejlődik Faustban, mely Mefisztó tervére veszélyt jelenthet. Ha ugyanis Faust tényleg rálépne az ösvényre, mely most már nyitva áll előtte, akkor kicsúszna kísérője keze közül, és gyengítené annak világát.
HOMUNKULUSZ
Homunkulusz azt jelenti: „emberke”. Az alkimisták használták ezt a kifejezést egy olyan emberi lényre, akit kémiai úton állítottak elő. Homunkulusszal Goethe azt akarja érzékeltetni, hogy az ember mily keveset is tud önmagáról. Legföljebb arról a mesterséges emberről tud valamit, amelyet anyagi irányultságú élete által ő maga teremtett. Wagner – az elme – hozta létre a homunkuluszt saját laboratóriumában. Úgy is mondhatnánk, hogy ő a biológiai ember, a természet embere, aki Mefisztó beavatkozása nélkül képtelen lenne tovább élni. Homunkulusz látja Mefisztót, és így gúnyolódik vele:
Itt vagy, bátyámuram, vén csínytevő?
Köszönöm, hisz ez a legjobb idő.
Áldom a sorsot, mely közénk hozott;
mivel vagyok, cselekszem is legott.
[6885-6888]/
A második rész klasszikus Walpurgis éjében Goethe az ember legjelentősebb feladatát ábrázolja: a homunkuluszból, azaz biológiai emberből „homo universalis”-szá, azaz egyetemes emberré való fejlődést. Faustot ebben a részben egy olyan világba vezetik, melyben a tudattalan lét, a tudatos tapasztalás és az érzékek feletti belátás egybeolvad egymással.
Faust tehát az igazi emberré válás ösvényére lépett. Felismeri létezésének titkát, és igyekszik aszerint cselekedni. A benne lakozó őselv életre keltésével megpróbálja a földi embert – a homunkuluszt – „emberré” fejleszteni, a szó valódi értelmében.
Ekkor jelenik meg Heléna Faust előtt. Ő képviseli az eredeti életelvet, mely felébred halálos álmából. És mit eredményez Faustnak Helénával, az elképzelhető legszebb emberrel való kapcsolata? Heléna és Faust megalkotják Eufóriont, hogy általa hidat verjenek az élet és a halál közötti szakadék fölé. Goethe a Faust és az isteniség között húzódó szakadékot Eufórion által – azaz a költészet segítségével – akarja áthidalni, mely az ember legfinomabb rezdüléseit is képes szavakba önteni. Ám még Eufórion, az eufória sem elegendő. Azt látjuk, hogy Eufórion élete rövidre van mérve: gyermekként kell meghalnia.
A császárnak tett szolgálataiért Faustot megjutalmazzák egy darab földdel, melyet azonban eláraszt a tenger. Ő elhódítja ezt a földet a víztől, és ezzel megalkotja saját életterületét. Ez a pillanat Káin és Ábel történetére emlékeztet. Káin hordozza a szellemszikrát. Emlékezik a földre, melyet el kellett hagynia, ezért létrehoz egy életterületet, mely egy új tudat fejlődésének alapjául szolgál. Azt az utat járja tehát, melyet minden Káin-embernek járnia kell.
KÉSZEN A SZELLEMI FEJLŐDÉSRE
Dialektikus életpályája végén, számos inkarnáció és élettapasztalat után Faust alkalmassá vált rá, hogy megvesse a szellemi tudat alapját. Ebben az állapotban állítják a Szükség, a Teher, a Gond és a Baj elé. Mielőtt meghal, megengedik neki, hogy visszatekintsen életére. Őt azonban az aggasztja, hogy vajon elérte-e élete célját. Nem tudja, hogy ez volt-e az a szabadság, amiért küzdött. A Gonddal folytatott beszélgetésében azt mondja:
Ó, még nem törtem a szabadba ki.
Bár dobhatnám a mágiát a sutba,
S küzdhetnék, bűvigékről mit se tudva,
Csupán mint férfi, Természet, veled,
Úgy volna célja, hogy ember le-gyek.
(…) Rohantam a világon át,
Mit megkívántam, üstökön ragadtam,
Amit meguntam, abbahagytam,
Mit elszalasztottam, nem érdekelt.
Sóvárogtam s beteltem, újra vágy
Fogott el, ekként száguldottam át
Az életen, hajdan vadul robogva,
De bölcsen s megfontoltan ballagok ma.
A földkerekséget már ismerem,
S hogy túllássunk azon, reménytelen;
Bolond, ki vaksin fölsandítva alkot,
Képzelgőn, felhőn túli emberarcot!
Álljon szilárdan, nézze meg honát;
A bátraknak nem néma a világ.
A végtelenbe kóborolva mit lel?
Ragadja azt meg, amit ismer.
Haladjon így az életúton át;
Ha rémek kísértik, menjen tovább,
Kínt, üdvöt a haladásban találjon,
S elégedetten percre meg ne áll-jon!
[11403-11452]/
Faust azonban nem engedi át magát a Gondnak, hanem elutasítja őt, és ezáltal újabb lépést tesz a belső szabadság felé vezető úton. A Gond így válaszol:
Hatalmamat tapasztalod,
Megyek, s megsínyled ajkam átkát!
Az emberek halálukig vakok,
Nos, Faustus, végül te se láss hát!
[11495-11498] /
VAKON AZ ISTENI ÉLET FELÉ
Az a vakság, amelyről a Gond beszél, két különböző síkon értelmezhető. Az ember vak lehet az isteni valóságot illetően, habár szemével nagyon is jól látja a földi dolgokat. Fordított esetben viszont elhatárolhatja magát a tapintható és érzékelhető világtól, és ezáltal „szellemileg látóvá” válhat. Faust a földi dolgokkal szemben vak, a szellemi látás így valósággá válik számára. Ezért gyúl ragyogó fény bensőjében, amikor lelke látomásként megpillanthatja az igaz valóságot:
Igen! e nagy célért élek-halok csak,
S elmém e végső bölcsességre jut:
Szabadság, élet nem jár, csak azoknak,
Kiknek naponta kell kivívniuk.
[11573-11576]/
Faust e sorokban a szellem birodalmában lévő célra utal, ám Mefisztó azt hiszi, hogy Faust a hétköznapi világot dicséri, melyet az ő segítségével ismert meg. Szerinte Faust e világot oly szépnek tartja, hogy itt akar maradni. Ennek azonban épp az ellenkezője igaz. Ha Mefisztónak igaza lenne, akkor megnyerné a fogadást. De amikor a fogadást kötötték, Faust már bizonyos mértékig tudatában volt annak, hogy a földi világ nem nyújthat számára megelégedést. Hiszen ha teljesen azonosulni tudott volna a világgal, akkor szellemi küzdelme ennek mindenképpen kárát látta volna. E küzdelem azonban még mindig folyik:
„Ha nyugton valaha heverőágyon érnél,
Átkos legyen a pillanat!
Ha hízelgésed arra csábít,
Hogy önmagamnak tetszhetem,
Vagy gyönyörökkel csalsz odáig –
A nap végső napom legyen!”
[1092-1098]/
Mefisztó azt hiszi, teljesen eltérítette Faustot a szellem felé vezető úttól. Azt mondja: „Elvégeztetett”. Csakhogy éppen ő segített Faustnak abban, hogy meglelje a jó út kezdetét. Most már elhagyhatja a halhatatlan lélek az anyagvilágot. Az angyalok pedig így énekelnek:
Szellemvilág, ment a Gonosz
Karmától már e lélek:
„Ki holtig küzdve fáradoz,
az megváltást remélhet.”
S ha hozzá felsőbb szeretet
Hatalma fogta pártját,
A boldog égi seregek
Örömrepesve várják.
[11934-11941]/
A bevezetésben már említett hatalmas munka, mely az emberiség feladata a földi világban, most egy lépéssel közelebb került a teljesüléshez: a halhatatlan ember feltámadhat és elkezdheti a szellemlélekhez vezető fejlődést.
A Faustban lakozó lélekelvet megmentik tehát, miközben kezdetét veszi Faust új fejlődése mint doktor Mariánusz.
„Csak földi példakép
Minden mulandó;
Itt lesz a csonka ép
S megbámulandó;
Mit nincs szó mondani,
Itt végbement;
Az Örök Asszonyi
Vonz odafent.
[12104-12111]
Kép forrás: Devil & dr. Faustus