Ébredj fel, ébredj fel az önhipnózisból!
Mondhatjuk, hogy a tér-idő világban az ember egyfajta álomban, hipnózisban él.
Önmaga okozza ezt azzal, hogy öröknek és valósnak hiszi azt ami múlandó, és valótlan.
Mielőtt tovább mennénk, értelmezzük ezeket a szavakat, hogy ne értsük félre egymást.
Biztosan megélted már, hogy a felhőket nézve különböző alakokat véltél felfedezni. Nevet, formát adtál nekik. Valami hasonló történik az életünkben is.
Minden forma képződés tiszta energiák valamely megnyilvánulása. A pillanatban ott alakot ölt, megnyilatkozik. Egy olyan törvény mentén melyet javarészt nem ismerünk fel. Formákat látunk erők helyett. Ezek a formák a felhőkhöz hasonlóan az idő törvényeinek mentén, elmúlnak. Mi pedig folyton árnyékra vetődünk.
Beszéljünk kicsit a valóságról. Az ami van, ami valós az az, ami örök. A formák mögötti energia, melyek valamely céllal testet öltenek a mi valóságunkban. Mindenben ott van az adott dolog isteni (valóságból, az örökből eredő) eredete. Amíg magunkat is csak személyiségnek, érzések, gondolatok, vágyak, címkék, sejtek, szervek összességének látjuk addig az isteni önvalónk is rejtve van előttünk. Szeretnénk magunkat tudatosnak, lelkileg fejlettnek gondolni, de ez önámítás mindaddig, mig azt ami bennünk örök képtelenek vagyunk érzékelni, noha megvan rá minden érzékszervünk. Így egy múlandó lény aki örökkévalónak képzeli magát kapcsolódik az örökkévalóság múlandó megnyilvánulásaival, távol maradva minden lényegestől.
Így alkotja meg a kollektív önhipnózist amit életnek nevez.
“Képzeljük el, hogy az állomáson vonatban ülve várjuk az indulást. A szomszédos sínen egy másik vonat vesztegel. Vonatunk egyszer csak alig érezhetően elindul, míg a másik egyre gyorsuló tempóban kezd lemaradni. Amikor azonban az ablak előtt amannak utolsó kocsija is eltűnik, hirtelen rádöbbenünk, hogy valójában a másik vonat indult el, miközben saját szerelvényünk meg sem moccant.
Ezt a fajta hibát mindannyian gyakorta elkövetjük, s ha általában viszonylag gyorsan felismerjük is, valódi megértése legtöbbször hosszú és fáradságos folyamat. Mindez azonban eltörpül a hipnotikus álom mellett, amelyben az ember egész életét tölti.
A téma iránti érdeklődésük világosan mutatja, hogy benned is ott szunnyad annak mély tudata, hogy alvajáró, sokszoros káprázatba burkolt lények vagyunk. Lelkük mélyén sokan tudják, hogy az ember mily gyakran ringatja magát valótlan álomba, mennyi illúziót táplál. Nem lakozott e bennünk is megannyi gondolat, megannyi érzés? Nem szőttünk e boldogan terveket, s nem csalódtunk e már oly sokszor? A szerencse vagy a balszerencse hordozta e az igazságot? Honnan és miként születtek érzelmeik, és megőrződött e belőlük valami? Jöjjön még egy történet az önhipnózisról
Volt egyszer egy király Indiában. Országát gazdagságban és boldogságban kormányozta. Éjszakánként azonban rongyos, éhező koldusnak álmodta magát, amint a város falai előtt üldögél.
Elfogadsz egy kihívást?
A LÉLEK ÚTJÁN A TESTBEN A LÉLEKBEN ÉS A SZELLEMBEN – Képes vagy egy hetet a saját tudatosságod fejlődére szánni?
Tegyél egy próbát, ha IGEN a válasz!
2023 Március 10-13 között szeretettel várunk!
E rendszeresen visszatérő álom sok szenvedést okozott a királynak. Végül maga sem tudta már, hogy dicsőséges uralkodó e, vagy nyomorult koldus. Elment ezért egy bölcshöz, hogy megkérdezze: „Mondd, ki vagyok én valójában: koldus, vagy király?” „Sem az egyik, sem a másik” – felelte a bölcs.
Ekkor pedig megáll a vonat, s felébred az utazó.
Valódi lényünk a téridő rabságában sínylődik, s szerencsénk öröme vagy balszerencsénk búja folytonos korlátokat állít eléje. A földi érzékek hatáskörét mindez meghaladja. Minél inkább megtisztulunk és megszabadulunk azonban az éntudat, az egó fogságától, annál inkább képessé válunk az új, a felfoghatatlan, a kimondhatatlan, a bennünk és a világban jelen lévő örök érzékelésére. Érzékeink képtelenek a bennünk élő másik, az örök megragadására, mégis a másik az, ami rajtunk keresztül megjelenik.
Az ember életében sok minden történik. Amint reggel fölébredünk, pillantásunk nyomban az órára esik. Múlnak a pillanatok, szaladnak a percek, s az órák észrevétlenül telnek el. Egymás után folynak a napok, hónapok, az évek, s végül elérkezik az öregség, majd a halál. A halál után pedig a maga idejében egy újabb születés.
Gondolkodásunk is hasonlóképpen működik. Amint felébredünk, a futó másodpercek gyorsaságával ezernyi gondolat rohan meg minket. A vonat gyorsulni kezd.
Az ember gondolkodik anélkül, hogy ehhez bármit is tennie kellene. Ahogyan a vonat mozgásának fizikai érzetét is lehetetlen kiküszöbölni, úgy gondolatainkat sem tudjuk leállítani. Így azok bárhová elkalandozhatnak, akár a világ legtávolabbi részeire, legrejtettebb zugaiba is.
Az önhipnózis eredete
Az önhipnózis igen korán elkezdődik. Már gyermekkorunkban hozzászokunk, hogy általában a negatív hatásoknak engedjük át 
magunkat. E hatások vagy kívülről áradnak mifelénk, vagy éppenséggel mi bocsátjuk ki azokat. Kapcsolódhatnak például az aggódáshoz, az irigységhez, a gonoszsághoz stb., – fűződhetnek mindahoz, amit az ember szükségesnek vél a létért vívott küzdelemhez.
És így hipnotizáljuk önmagunkat újra meg újra. Minden újabb sugallat az őt megelőzőkhöz kapcsolódik. Ezek – egymás kölcsönös erősítésével – az évek során hatalmas negatív energiatöltetté állnak össze, amelyet magunkkal kell cipelnünk. Mindenekelőtt saját elképzeléseinkre gondoljunk, amelyeket – ítéletekkel és kritikával megtámogatva – a valóság szintjére emelünk. Azt képzeljük például, hogy csúnyák vagyunk vagy gonoszak, szegények, kicsik vagy betegek. Ezt képzeljük, hát azok is leszünk. Ezek után pedig meg kell tapasztalnunk és el kell szenvednünk azokat a helyzeteket, amelyeket képzeletünkkel magunk teremtettünk.
Ezek az energiák egész valónkat áthatják, olyannyira, hogy szerves tartozékainknak tűnnek. Ezt a rendszert aztán jellemnek vagy személyiségnek nevezzük.
Örökös illúzióban élünk tehát, s „energiáinknak” ezt az ocsmány zsákját szüntelenül teletöltjük. Saját zsákjainkat azután összeöntjük másokéval, s mindezek együttese képezi a „morfikus tereket”, s kelti az iszonyatos kollektív hipnózist.
Ezt az állandósult hipnotikus állapotot álomhoz is hasonlíthatnánk. Éjjel a külső világot kizárjuk, és belül álmodunk. Napközben érzékeink újból a külvilág felé fordulnak, – az álom, a képzelt világbeli létezés azonban belül mégis folytatódik! A külső érzékelés összevegyül a belső álomvilággal.
Az értelem teljesen ébernek hiszi magát, pedig csak álmodja, hogy már nem alszik.
Nyilvánvaló tehát, hogy saját világokat teremtünk magunknak, méghozzá kezdetben mások közreműködése nélkül. Álmainkban sokminden megjelenik: emberek, állatok, tájak és házak stb. E képekkel az én összeköttetésben áll. A megálmodott eseményeket olykor legalább annyira valóságosnak tapasztaljuk, mint amiket az ébredés után élünk át.
Valaki azt álmodja például, hogy hatalmas tigris üldözi. Hiába próbál menekülni, elbújni, a tigris újra és újra utoléri. Végül sikerül bemenekülnie a házába. Megkönnyebbült sóhajjal reteszeli be az ajtót maga mögött – végre biztonságban érzi magát. A tigris azonban beugrik az ablakon, és a hajsza odabent folytatódik, mígnem a reményvesztett és kimerült menekülő a földre hanyatlik. A tigris vicsorogva, fogait csattogtatva ugrásra készül. Ekkor halálfélelmében az álmodó felkiált: „Mit tegyek?” A tigris pedig így felel: „Tőlem kérded? Hisz ez mégiscsak a TE álmod!” Különös, de az álom a tigris válaszára elillan.
Az ember halálfélelme és minden aggodalma fölösleges. Nem látjuk a valóságot, csak álmainkat érzékeljük, amelyek saját valóságunk szerint épülnek fel. Az álmodó értelem valótlan világot teremt maga körül, amelyet a káprázat fátyla takar. Végülis létezik ez a világ, de határai tőlünk függenek. Csalóka ábrándjaink megakadályozzák, hogy a kollektív világban éljünk; erre csak a határokon belül vagyunk képesek.
A tigris története azt példázza, hogy egész életünk álomhoz hasonlatos. Ha a világot külső körülmények megváltoztatásával próbáljuk jobbá tenni, vagy aggályainkat akarjuk megsemmisíteni, tapasztaljuk majd, hogy ez lehetetlen. Előbb, utóbb minden próbálkozás kútba esik: a tigristől lehetetlen szabadulni. Egyetlen megoldás létezik csupán: a felébredés.
Ébredés
A Gyöngyhimnuszban, amelyet Tamás Evangéliumában hagyományoztak ránk, a kereső álmában levelet kap királyi szüleitől:
„Ébredj fel, ébredj fel mélységes álmodból,
Levelünkben írott szavainkat halld meg!
Emlékezz, ki voltál: király ivadéka,
Ki most szolgajármot vettél a nyakadba;
Idézd fel elmédben ékes öltözéked,
Arannyal átaltört gyönyörű ruhádat;
Emlékezzél vissza ama drágagyöngyre,
Miért Egyiptomba leküldöttünk téged!
Emlékezzél vissza pompás palástodra,
Mit újra felölthetsz, benne tündökölhetsz!”
(Ford.: Sarkady Sándor)
Az ébredés azonban nem ilyen egyszerű, s nem megy végbe ilyen gyorsan. Miként lehet megszabadulni az álomtudat kivetítéseitől? Hogyan lehet hiteles tapasztalatot szerezni a teljes valóságról? Mani azt válaszolja: az eredeti, tökéletes állapotra való emlékezéssel.”
Mit is jelent ez?
Hamvas azt mondja erről: A bennünk lévő isteni a folyamatos áldozat tüzében ég. Áldozatot hoz, hogy földi emberként megnyilvánulhasson.
Igen kedves olvasó, te, én és mindenki más is a bennünk lévő örök áldozatának kegyelméből élhetünk. A múlandó és a bennünk lévő múlhatatlan kapcsolata a szívben van. (nem, nem a fej) Igen a szívünk, mely az életünk első percétől az utolsóig minden dobbanásával üzeni: az örök benned van. Erről a facebook jegyzetben már volt szó, ha érdekel itt elolvashatod: A szív mint szellemi nap.
Források: Logon, Tamás Gyönyghimnusza
foto. wikipedia, devianart
Az ébredés tudatos munka eredménye, ráadásul nem csak elérni hanem fenn is kell tudni tartanunk amit legkönnyebben azonosirányultságú közösségben tehetünk meg. Ebben szeretnénk segíteni egymásnak az Igneum szellemi műhely keretén belül.
További info: www.igneumszellemimuhely.hu