Nagyságra hivatva

Ember! Ez a neve a Földet benépesítő lények közül a mi fajunknak. Sok millió lény alkotja az emberiséget, de semmi sem olyan egyedi, mint az ember. Minden egyes emberi lényre igaz a mondás, hogy „csak egy van belőle”. Az embert joggal tarthatjuk nagyszerű csodának, akiről azt szokták mondani: „Nagy dolgokra képes”.

Időnként valóban nagy dolgokat tesz, emberfelettieket. A „képes” kifejezés azonban azt is sugallhatja, hogy meg tudja tenni, de nem csinálja úgy. Még nem. De elvárják tőle. Sőt, lehet, hogy a legnagyobbat, a rendkívülit várják el.

Mi is ismerjük ezt az elvárást. Milyen gyakran tűnődünk el azon, amikor egy gyermeket, vagy egy ifjút szemlélünk, hogy mi lesz belőle, milyen emberré fog válni? Vagy pedig önmagunkban keresünk valamit, amire még mindig várunk. Bármelyik legyen is a helyzet, mindig ott van az a gondolat, hogy az ember sokkal többet tudna tenni annál, mint amit mutat.

Pimander így magyarázza ezt Hermésznek:

„A természet lényei közül csakis az ember kettős: a teste szerint halandó, míg az igazi emberlény halhatatlan.”¹ Halandó testben születve az érzékek világában ismerjük meg magunkat, ahol a halál uralkodik. Ahhoz, hogy a bennünk lévő halhatatlan, lényegi emberré válhassunk, fel kell őt ismernünk magunkban. Ez a Világosság és az élet felismerése, amely „minden dolog Atyja”. Hermész kijelenti: „Ha tehát tudod, hogy életből és világosságból eredsz, és ezekből az elemekből állsz, akkor vissza fogsz térni az élethez.”

És éppen ez okoz problémát. Elképzeléseink vannak ugyan a dologról, de tudásunk még mindig nincs. Jóllehet ez a tudás bennünk van, hol máshol találnánk meg valaha is? Amikor még gyermekek voltunk mindezt tudtuk.

Azt olvassuk a Bibliában: „Legyetek olyanok, mint a gyermekek” (Máté 18,3),

és Hermész is utal a gyermekké válásra:

„Gondolj csak egy gyermek lelkére, fiam. Ha az elválás az önvalótól még nem tökéletes, a test még kicsi, még nem nyerte el teljes nagyságát, mily szép ez minden szem számára! Ekkor még nem tette tisztátalanná a test szenvedése, és nagymértékben kapcsolatban van a világlélekkel. Ha azonban a test felnőtt, és a lélek le lett húzva a terhelő testbe, akkor az önvalótól való elválás tökéletes lett, és a lélek elveszíti emlékezetét.”

A világlélek

Mielőtt a lélek feledésbe merült, és rejtetté, alvóvá vált bennünk, össze volt kapcsolva a világlélekkel. A világlélek az a magas rezgés, amely körülfogja az egész világmindenséget, és mindent átsugároz fénnyel és élettel. Ez olyan rezgés, amely összhangban van az Isten országából áradó sugárértékekkel. Amikor az ember megszületik egy új, földi testben, akkor még össze van kapcsolva a tiszta, eredeti lélek fókuszpontjával, s ez az ember, ez a gyermek hallja a világlélek dalát. Azért hallja ezt a dalt, mert személyisége még nem fejlődött ki. Az Én, a saját tudatosság még nem alakult ki.

Életének körülbelül az első három évében a gyermek így képes hordozni és elviselni ezt a magasztos lelket. A világlélek formáló erőivel együttműködve a gyermek megtanul gondolkodni, járni és beszélni. De a világlélek segítségével tudunk az életutunkon is egy lépéssel előrébb menni, sőt talán saját lelkünket is tökéletesíteni.

Az ember azonban nem ember, ha nem éri el az önmagáról való tudatosságot. A környezetében kell kifejezésre juttatni önmagát. Ezért a világlélekből sugárzó bölcsesség benne meglévő kezdeti ismerete átengedi a teret a körülötte lévő érzéki világ észlelésének, s ebben önmaga észlelésének.

Sokat el lehet mondani erről az önvalóról: a csillagjegy, a karma, a sors és a vérörökség, melyet a család, a nemzet vagy a faj befolyásol – ezek mind szerepet játszanak benne. Igaz, hogy az önvaló az őt körülvevő élettértől függ, mindamellett megvan az ereje ahhoz, hogy formálja az embert, mert azzal a tulajdonsággal született, hogy azzá tud lenni, amivé akar.

Mi lelkesít bennünket?

Pico della Mirandola így buzdítja az embert:

„Engedd, hogy a szent törekvés áthassa a szíved! Ne elégedj meg a középszerűséggel, hanem vágyakozz az után, ami a legmagasztosabb, és minden erőddel arra törekedj, hogy elérd azt, mert képes vagy rá, ha akarod! Úgy kellene alakítanunk emberi természetünket, mint egy művész.”

Ahogy Pico della Mirandola művésze a szavaknak, úgy művész az, akinek ki kell fejeznie azt, ami benne ég, és aki süket és vak a berögződött rend előírásai iránt. Szeme saját bensőjébe néz; ő a belső hangját követi.

Mire is törekszünk valójában? Mi lelkesít bennünket? Mi, nyugati emberek, elvesztettük azt az eszmét, hogy az élet művészet? A nyugati társadalom a maga szabadnak látszó, jó körülmények között élő embereit keményen a markában tartja. Ez olyan típusú társadalom, melyről az Erich Frommhoz hasonló filozófusok azt mondják, hogy szolgalelkű személyiségeket termel. A Menekülés a szabadságból című fontos művében Fromm azt írja, hogy a modern személyiség abban az illúzióban él, hogy tudja, mit akar, pedig csak azt akarja, amit elvárnak tőle. Ez a hamis szabadság megtévesztő intézménye.

Amiről az ember azt hiszi, hogy szüksége van rá, és hogy miként kellene élnie, azt minden oldalról ráerőszakolják. Különösen a gyermekeknél játszik ez fontos szerepet. A gyermekeknek manapság több pénz áll rendelkezésükre, mint ezelőtt valaha, de azt kénytelenek a legutóbbi kütyüre költeni, vagy olyasmire, amit a divat diktál.

Közömbösség

És aztán kezdődnek a problémák. A szolgalelkű személyiségből következik a közömbösség. A társadalomban felmerülő számtalan probléma szintén annak a ténynek az eredménye, hogy napjainkban kialakult az emberek önmaguk iránti közömbössége.

Az önmagunkkal szembeni közömbösség azt jelenti, hogy mintegy elmegyünk saját magunk mellett, és már nem vagyunk többé tudatában saját értékünknek. Az emberlét művészetének gyakorlása megköveteli, hogy az ember szeresse azt a csodálatos lényt, aki ő maga. Ez a művészet megköveteli tőle az idejét, figyelmét, kitartását, türelmét és odaadását. Lehet, hogy el fogjuk veszíteni ezeket a tulajdonságokat?

Az önmagunk iránti közömbösség annak a gondolatnak az elvesztését is jelenti, hogy az ember nincs egyedül. Él benne valami, ami folyamatosan mutathatja neki, hogy képes önmaga fölé emelkedni; és annak az eszmének az elvesztését is, hogy egy isteni ember él benne, akit megismerhet, tehát akiről elmondhatja: ő az én belső vezetőm. Nem így kezdődött-e régen, az élet első éveiben, amikor még oly szoros kapcsolatban éltünk a világlélekkel?

Jelzőtűz az életben

Ezért hangzanak fel újra Máté evangéliumának szavai: „legyetek hasonlók a kisdedekhez”, térjetek vissza a gyermeki tudatállapot fogékonyságához, arra a szintre, melyen az ember látja és hallja, ami benne van, és tudatosan tapasztalja a világlélek sugárzását.

Semmi sem fontosabb a világon, mint a gyermek. Ezt bizonyossággal mondhatjuk. Amikor egy gyermeket jól vezetnek a felnőtté válás útján, különleges pillanatok jelzőtüzei fejlődnek ki lényében, olyan fénycsóvák, amelyek képesek lesznek sugározni egész életén át.

A mi időnk a megfelelő idő számunkra. Az a pillanat, melyben élünk, a most. Most találhatjuk meg a lehetőségeket, hogy azzá legyünk, amik lenni akarunk. Ha az érzékek csalódásának ereje most a legnagyobb, akkor nem kellene-e az ettől megszabadító erőnek még nagyobbnak lennie? A most az az idő, amikor Krisztust, a Krisztus-energiát mint hatalmas erőt megtalálhatjuk önmagunkban.

Semmi sem fontosabb, mint a gyermek. Gyermeknek lenni olyasmi, ami teljes figyelmünket megérdemli, mert az emberi lélek fejlődésének kezdete és célja ekkor nagyon szorosan megközelíti egymást.

Forrás: Arany Rózsakereszt/ Pentagram

Képek: Canva

Valójában ki irányít? Kezedbe vennéd a sorsod? Akkor tarts velünk a következő webkonferenciánkon – >> Ingyenes webkonferencia

Mi az értelme az életed eseményeinek? Tarts velünk és hozd ki a legtöbbet a spirituális tanításokból ->> Zodiákus kör 2025

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube

Már TikTok – on is követhetsz minket ->> Igneum Szellemi Műhely