Istent keresni annyi, mint túlszárnyalni az embert

Lebilincselő, de ugyanakkor nehezen is követhető a modern filozófia, amint fáradságosan utat tör Istenhez, az örökhöz. Eközben pedig igen gyakran a tagadásból indul ki. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az embernek nincs lehetősége bármi „értelmeset” mondani Istenről vagy az isteniről. Mind Spinoza, mind Gilles Deleuze francia filozófus is – aki három évszázaddal később mélyrehatóan tanulmányozta Spinozát -, arra a következtetésre jut, hogy az embernek önmagát és személyes tapasztalatait is el kell engednie, hogy nyitottá válhasson az örök és a változhatatlan számára. De vajon készek vagyunk-e erre?

„Ez annak a tiszta gondolkodó és jámbor misztikusnak a tanítása, akit mint isten -káromlót száműztek a zsidó vallásközösségből, és akit a keresztény lelkipásztorok ‘irtóztató ateistának’ bélyegeztek.”

Így vezeti be Nico van Suchtelen Baruch de Spinoza „Etika” című művének 1915-ös fordítását. Filozófiáját pedig a következőképpen foglalja össze:

„Létezik egy ‘valami’, ami önmagából, saját erejéből, és ‘önmaga okaként’ létezik. Ez a szubsztancia, az önálló, Isten. Ez az anyag örök, és sok attribútummal (tulajdonsággal) rendelkezik. De mi emberek csak kettőt ismerünk közülük, a gondolkodást és a kiterjedést (a szellemet és az anyagot). Minden különleges dolog, a jelenségek egész világa, melyben élünk: változás (Modi), az örök, végtelen isten véges, időbeli és mulandó megnyilvánulása. Szellemünk Isten szellemének egy sugara, testünk Isten testének egy része. És az értelmes tudatból, ennek az egységnek a tiszta és világos fogalmából virágzik ki Isten szeretete. Isten nem más, mint maga Isten tudatossá válása szellemünkben. Ebben rejlik megváltásunk és istenességünk.”

Spinoza rendszere szinte hermetikusan zárt, és nem szorul kiegészítésre. Ezért a művéről folytatott viták leginkább arra a kérdésre korlátozódnak, hogy vajon ő misztikus volt-e vagy sem.

Gilles Deleuze, Spinozát a legellentmondásosabb filozófusnak nevezi:

„Ő minden filozófus legfilozófusabbika, és neki még különösen a nem filozófusokat is sikerül elkábítania.”

Még ha Spinoza ismeretelméletét nem is, vagy csak kevéssé követjük, műve akkor is elég olyan mozzanatot és szakaszt tartalmaz, melyek megérintenek minket, és valóságképünket behatóan megváltoztatják. Másfelől – állapítja meg Deleuze – egy profi filozófus képtelen megkerülni a ‘földalatti és lángoló‘ Spinozát. Ha azonban csak Spinoza fogalmaira hivatkozik, akkor azok lényege észrevétlen marad számára.

Deleuze egy 1970-ben megjelent, érdekes tanulmányában, a „Spinoza: Praktikus filozófiá”-ban azt magyarázza, hogy Spinoza olvasói miért olyan különbözőek:

„Írók, költők, zenészek, filmkészítők, festők, sőt még olvasók is eljuthatnak arra a végkövetkeztetésre, hogy ők spinozisták. Erre valóban nagyobb az esély, mint a profi filozófusok esetében. Spinoza azt a figyelemre méltó kiváltságot élvezi, amit senki előtte vagy utána nem tudott elérni. Ő egy rendkívüli jelentőségű, következetes és tanult filozófus, aki minden olvasótól rendkívüli figyelmet követel. De egyben lehetőséget teremt arra is, hogy filozófiájával spontán és közvetlenül szembesülhessünk. Nem filozófusok, sőt még iskolázatlan olvasók is meghatódhatnak tőle, és úgy érezhetik magukat, mintha villám csapna beléjük. Ezekben a pillanatokban felfedezzük a spinozizmust, amikor is Spinoza szinte körbevesz minket és belevon a művébe.”

Deleuze ezzel szemben egy mindenre nyitott, modern gondolkodó volt. A műveiben közölt, számtalan utalása irodalomra, művészetre és filmekre, mindenfajta éles behatárolást meggátol. Így mindkét filozófus, legyenek bár munkamódszereik, érveik és filozófiáik még oly különbözőek is, inkább egymás mellett, mint egymást követve halad. Ezt leginkább Spinoza rendszeréből ismerhetjük fel. Ahol Deleuze – más gondolkodókra, írókra és művészekre való nyitottsága és irányulása által – állandóan valamely tetszőleges pontból indul ki, ott Spinoza művéből az derül ki, hogy ő „megelégszik önmagával és saját gondolatképeivel” – vagyis az isten (ség) hermetikus képével.

Ezen felül Deleuze viszonylag modern gondolkodó. Eddig még alig telt el annyi idő, hogy művére reagáljanak. Miután 1995-ben bekövetkezett halála óta a filozófia nem nagyon változott, így az ő helye abban egyelőre meghatározatlan marad. Ehhez jön még az is, hogy Spinoza és Deleuze nem voltak kortársak. Spinoza a XVII., Deleuze pedig a huszadik században élt. Azonban éppen ezért válik lehetségessé, hogy egymással szembeállítsuk, ill. összehasonlítsuk őket. Nem éltek egyazon korban, de – mindketten a maguk idejében – olyan gondolkodók voltak, akik szembefordultak az uralkodó áramlatokkal.

A korszellem

A korszellem nagyobb, mint egyetlen gondolkodó. Jelentős filozófusok, tudósok, írók és vezetők a maguk sajátos módján mind hatással vannak a korszellemre. Felfogásaik némely pontban egybehangzanak, másokban pedig nem. A korszellem soha, vagy csak ritkán felel meg egyetlen gondolkodónak, írónak, vezetőnek vagy művésznek. De ott, ahol egyeznek, hozzájárulnak a kor szelleméhez.

Hiszen minden körülménynek ellentmondana, ha a korszellem csak egyetlen műben fejeződhetne ki. Ezért sok művön keresztül nyilvánul meg, és mindegyikben valamivel másként, ahogyan például az emberi jelleg is sokakon keresztül – és mindenkiben egy kicsit másképp – fejeződik ki, és így együtt fejezi ki az emberiséget. Eközben a különbségek lényegtelenek.

Ugyanis tételezzük fel, hogy ezek mások lennének, mint most, például olyanok, mint 100 évvel ezelőtt, de akkor is, folyton az igazat mondanák az emberiségről. Vagy talán az amerikai űrhajósnak, Neil Armstrongnak más emberiséggel lett volna dolga, amikor 1969. július 20-án első emberként a holdra lépve azt mondta:

„Ez csak egy aprócska lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek.”?

A válasz egy kérdéssel kezdődik

Ha így gondolkodunk, akkor felvetődik az emberiség fejlődésével kapcsolatos kérdés. Mi az, amiben a korszellem megnyilvánul? Van-e a korszellemnek egy kifejeződési tárgya vagy célja, hogy később azt mondhassuk: „Akkoriban ez volt a korszellem, majd pedig emez?”

A válasz erre is egy kérdéssel kezdődik. Vajon a célnak vagy a tárgynak nincsen-e éppen annyi beesési szöge vagy nézőpontja, mint az embernek? Legalábbis ez látható, ugyanis a korszellem éppúgy kifejeződik a művészetekben, mint a tudományban, a filozófiában, az ökonómiában vagy a politikában stb. Deleuze gondolkodásában ezt megkísérli figyelembe venni.

Mindezek a nézetek képezik összefüggéseikben a korszellemet. Tehát az valami olyan, ami túlmutat az egyénin, valami, ami egy időszakban kikristályosodik. Ezért beszélhetünk például a felvilágosodásról. Ebben az értelemben a korszellem az emberek különböző kifejezési módjain felülemelkedő konzisztencia vagy állapot. Ez a világban való állásnak egy új formája, egy jelkép, ami egy még szunnyadó szükséglethez kapcsolódik.

Így közelebb jutunk a válaszhoz:

ha felismerjük a szükségletet, ami Spinoza idejében, vagyis a felvilágosodás előestéjén fennállt, akkor így utólag megállapíthatjuk, hogy az az individualitás, a személyiség igénye volt. És éppen ezen a ponton, amikor mindenki azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja önmagát, éppen akkor írta Spinoza, hogy az embernek el kell engednie önmagát és személyes tapasztalatát, hogy nyitottá váljon az örökre és a változhatatlanra. Ez a túllépés, Spinoza számára isteni volt, miközben kortársai azon fáradoztak, hogy levessék egy isten igáját, hogy újra megtapasztalhassák az emberit. Bármilyen szépen írt is Spinoza, akárhogyan is próbált egészen új tartalmat adni az isten -fogalomnak, – az embernek nem volt, és nincs érzéke rá.

És ugyanezt a sorsot szenvedi el Deleuze is. Ez a gondolkodó is – Spinozához hasonlóan – kevés teret szán az embernek, mint ítélkező, véleményt alkotó, a jóról és rosszról elgondolkodó, vagyis nagykorú és elfogult lénynek. Deleuze az embert „megtévesztésnek, egyfajta félreértésnek, egy nagyobb igazság által megsemmisítendő igazságtalanságnak” nevezi. De vajon belsőleg felkészültünk-e erre? Egyesek, talán. Mindig is léteztek szabadságkeresők és spinozisták. A többség, amely meghatározza, hogy mi lehetséges és mi nem, azonban úgy tűnik, ragaszkodik a folyamatos ismétlés bevett csapásaihoz.

Ami örök, az változhatatlan, és önmagával egyenlő marad. Semmit sem ismétel. Nem egy film. Ez a „nagyobb Igazság”, ami majdan mindent felvon magához. És az embernek megvan a választási lehetősége, a szabadsága, és igen, az öröme, hogy ezt bebocsássa.

Gilles Deleuze (1925-1995)

Gilles Deleuze huszadik századi francia gondolkodó. Filozófiai pályafutását tudományos kutatóként kezdte. Bergsonról, Hume-ről, Nietzsche-ről és Spinozáról is írt. Véleménye szerint minden embernek egyéni rálátása van a valóságra, ami attól a pillanattól függ, amelyben éppen elgondolkodik rajta. Deleuze azt állítja, hogy a belátások ismételt átgondolása azok megváltozásához vezet.

Ezt differenciálfilozófiának nevezik, amely abból indul ki, hogy a gondolkodás rögtön meghamisítja a valóságot, amint fogalmakat alkot róla és megpróbálja bizonyos keretek közé szorítani. Az egyéni és egyszeri abban a pillanatban eltűnik, mihelyt efféle általános megnevezéseket és fogalmakat használnak. Deleuze azon a véleményen van, hogy a hit hiánya a legfontosabb mai probléma. Többé már nem létezik annak a biztonsága, hogy a világot a maga teljességében és összefüggéseiben felismerhetjük.

Neki volt az az említésre méltó gondolata, hogy különösen a modern filmnek van olyan ereje, hogy visszaadja nekünk ezt a hitet. Megtanít bennünket együtt élni egy olyan valósággal, amely darabjaira hullott, és amelyben semmilyen egységes, teljes igazság nem létezik már. Deleuze szorosan kapcsolódik Spinozához, még ha szokatlan módon is.

Primo Levi azt írja a „A periódus rendszer” című művében:

„Minél nagyobbak az azonosságok, annál mélyebbek a különbségek.”

Ha ezt a kijelentést megfordítjuk: „Minél nagyobbak a különbségek, annál mélyebb az összhang”, akkor barátságosabb képet kapunk Spinoza és Deleuze viszonyáról. Ha Spinoza főművét az „Etiká”-t vizsgáljuk, akkor felismerjük a „létezővel” kapcsolatos változatlanságot, mint alapgondolatot. Deleuze nagy csodálatát fejezi ki Spinoza pozitív gondolatvilága iránt, és saját gondolkodásban folytatja azt.

Egyetért azon fáradozásával, hogy az emberiből eredő „létezőtől” elszakadjunk, és gondolkodását a mozgásnál kezdi. Művét Spinoza iránti hódolatnak is tekinthetjük. Éppen azért, mert a kiindulópontokat megfordítja, megkísérel Hollandia e legnagyobb gondolkodója alapvető belátásainak egy második esélyt és új életet teremteni.

Ez különösen igaz arra a felfogásra, hogy Isten és a természet egyek. Ezzel Spinoza mellett áll. És ugyanúgy, mint az utóbbi, radikális eljárási módjával az ő filozófiája is ugyanazt a „fülsiketítő” csendet vonja magára, mint ami Spinozát is a maga idejében körülvette, és még ma is körülveszi.

Forrás: Pentagram magazin, Arany Rózsakereszt

Képek: Canva, wikipedia

A könyv shopunkban sok értékes érdekességet találhatsz, melyek segíthetnek az utadon: Igneum Könyvek

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube