A középre vezető út

A mai világ rendkívül bonyolult. Az embert éppúgy cibálják a külső körülmények és követelmények, mint belső tusái. Azt sem tudja mihez kapjon. A kellemetlentől az úgymond kellemeshez dülöngél, mígnem a kellemes is kemény falnak mutatkozik, mely visszataszítja, korlátokat von: eddig és nem tovább! A szórakozás szétszórakozásnak bizonyul, a kielégülésből elege lesz, sőt elég az életenergiája.

Élete csúszós útján a kormány után kapkod, szinte szüntelenül fohászkodva, annak reményében, hogy a társadalmi élet többi csúszkálója a következő pillanatban nem éppen őt fogja ismételten elgázolni. Ha a művészettel bajlódik, akkor festékkel mázolja tele a falat, a vásznat, bekeretezi és drága pénzért rásózza valakire, vagy libasorba aggatja, állítja műveit, s az emberek felvonulnak előtte, mert úgynevezett szabadidejükkel nem tudnak mást kezdeni.

Ha tudós, akkor műszaki szörnyeket talál fel, amelyekkel még hathatósabban és alaposabban lehet embertársait messziről letarolni, felrobbantani, szétszaggatni, kinyírni, vagy a másodperc töredékének a töredéke alatt kiszámolni, hogy négyszer négy az tizenötegész kilencvenkilenc plusz nullaegész nullaegy.

De a vallás területén sem jeleskedünk. A világon alig akad egy maréknyi ember, aki valamelyest irányt tudna mutatni, ki tudná deríteni, Isten miért teremtette ilyenre a világot, vagy a szeretet jóságos Urának miért tetszik, hogy teremtményei tapossák, kizsákmányolják és ölik egymást. A vallások évezredek óta fáradoznak jó szándékkal, s csak odáig jutottak el, hogy létjogosultságukat nem Istenben, hanem létszámban, anyagi támogatás elnyerésében és talán százéves múltban vélik megtalálni.

Isten csodás műve, a lényegesen jobbra és nagyobbra hivatott ember felőrlődik a huzavonában, belebetegedik agya végtelen gondolatáradatának gubancos gomolygásába. A hírközlő eszközök dolgozóinak is meg kell élniük, fizetésüket senki sem sajnálja tőlük, mégis ők is nap mint nap nyakon öntik az embert távoli eseményekkel, melyekhez javarészt semmi közünk, és valójában semmilyen tekintetben sem érintenek minket. A sok benyomás feldolgozásának reménytelen kísérleteivel bajlódunk.

Ennek az lett a természetes következménye, hogy az ember kapva kap minden lehetőségen és ajánlaton, mely egy kis nyugalmat és belső békét ígér. Nem csoda, hogy a felkínált és olykor felmagasztalt okkult-meditációs gyakorlatok is próbálkozásra csábítják. Szerencsére azonban nem jut túl az első lépéseken, az első kísérletek után megáll, még mielőtt komoly kár keletkezne, kedve szertefoszlik, mielőtt orvosolhatatlanul megsérülne.

A szellemi közép

A közép megtalálására vágyó embert sokféle lelki indíttatás ösztönözheti. Lehet, hogy a világgal nagyjából egyetért, s csak időnként túl zűrös számára. Alapjában véve meg van elégedve, önmagával is, csupán hébe-korba egy kis megnyugvást keres fölborzolt idegeinek, több lehetőséget, hatalmat és felülemelkedést személyisége viszonylataiban. Ilyenkor persze fennáll annak a veszélye, hogy lépre megy a meditációs ígéreteknek, a hazugságoknak, melyek a mindennél is többet ígérnek, ha elég kitartóan a középre összpontosul.

Van azonban másik kiindulópont is. Sokan alapvetően nem igazodnak ki a világ tarka forgatagában, mindig is kívülállónak, netán különcnek is érzik magukat. Voltaképpen nincsenek egyetértésben azzal, amit önmagukon, a viselkedésükön, érzéseiken, gondolkodásukon megfigyelnek. Szüntelenül zaklatott lelkifurdalásban élnek, mert olyan normákat hordoznak magukban, amelyekhez viszonyítva rendkívül elégtelennek találják magukat.

Az őket nyugtalanító hatások nem ebből a világból és ennek megtévesztő örvényléséből erednek, de nem is a természet szülte tudatból és ennek különféle elvárásaiból. Ugyanakkor nem is befolyásolhatók az összpontosítás meditatív vagy egyéb kísérleteivel. Ezek a hatások a szellemi középből, az ősatomból fakadnak, a mikrokozmosz közepén szunnyadó elvből, a földi személyiség jobb szívpitvarának csücskéből, mely a szellemileg igazán megérett embernél megrezdül. Ha ez a szellemi közép felébred álmából, akkor vége az önámításnak, a beképzelt nyugalomnak, egységnek és helytelen összpontosításnak.

Ekkor az igazi közép, a “rózsa” kezdi befolyásolni a személyiséget. Ez aztán hatalmas belső hőségben nyilvánul meg, az üdvre vágyás tüze képében jelentkezik, amely addig hajszolja a személyiséget, amíg ez az új-régi folyamat be nem teljesül az isteni ember újjászületésével a mikrokozmoszban.

Megújulás a szív rózsájából

Egy szellemi iskola tanulóját is a középre irányítják, de mindenképpen a szellemi középre. Csak a rózsa erejéből fakadhat az újrakapcsolódás, a religió, az igazi vallás, a szellemmel való összeköttetés és a mikrokozmosz megváltása.

Az út első szakasza a lélek újjászületése. A Szellemi Iskolába történő belépéskor a halandó természetlelket hozzuk magunkkal, mely a személyiséget a felettes énhez fűzi. A Szellemi Iskolában aztán új folyamat veszi kezdetét. Ugyanis lehetőséget kell adnunk a megújult lélek kibontakozására, amely kibékíti majd a mikrokozmoszt a szellemmel.

Az újjászületés alapja a szív rózsája és a személyiség készsége, hogy az új belső hangra, a rózsa hangjára hallgasson. Az új életbe vezető út iránytűje azonban nem képes kibontakozni, ha meditatív gyakorlatok célpontjává tesszük, hanem csak akkor válik lehetségessé, ha az ősatomot a tanulóság útján tesszük az egész élet sarkpontjává. Egy szellemi iskola tanulója ebben az értelemben folytat meditatív életet.

Minden tanuló legalább egyszer elhatározta már, hogy egészen befelé irányulva él, mert úgy véli, hogy a tanulóságát ezzel tudja a legjobban megvalósítani. Az általános tapasztalat azonban azt mutatja, hogy kimondottan összpontosított életre az ember nem képes, mert annyi a zavaró tényező kívül és belül, hogy az itt meghúzódó törvényszerűség kipuhatolása feltétlenül szükségessé válik.

Küzdelem a meditatív szempontokkal

Ha a szív rózsája működni kezd, és az eredeti, tiszta lélekállapot iránti vágy egyre növekszik, ha az út további részén az iskola erőterében rendelkezésre álló szellemi erők behatolnak a mikrokozmoszba, és használatba lehet venni őket, akkor egy nehéz munka hosszan tartó folyamata kezdődik. Ezt a fázist nevezi a szellemi iskola endúrának. Az iskola erőterében való részesedés által gnosztikus erők hatolnak be a mikrokozmikus rendszerbe, szorult helyzetbe hozva a felettes ént, az aurikus lényt, amelynek fokozott nyugtalanság, tevékenységi láz lesz a következménye.

A tanuló a szabadsághoz vezető utat keresi, az aurikus lény viszont egyre jobban eddigi állapotához láncolná. A tanuló a rózsa hangját szeretné követni, a világtól megszabadulni, amire az aurikus lény az ötletek tömkelegével válaszol. Az ötletek a karma gazdagságából származnak ugyan, a múlt terjedelmes tanulságaiból, a régmúlt események tárházából, de újraelevenített és felmelegített formában alkalmasak az ismételt csábításra. A tanuló önmagát, a jellemét, tudata szerkezetét szeretné megismerni, az aurikus lény ekkor a kivetítés és a kritika jól ismert útjára tereli. A tanuló szeretne megfeledkezni az énjéről, önfeledtté válni; az aurikus lény, a felettes én a megoldhatatlannak tűnő probléma kapcsán reménytelenséget sugall. Ez a küzdelem jellemzi a tanulóságot, nem pedig a meditatív összpontosítás elképzelt és vágyott állapota.

A küzdelemnek azonban megvan a kifejezetten meditatív jellege.

A tanuló nem vész bele a belső és külső nyüzsgésbe, hanem megtanulja, hogy mindent megfigyeljen és való formájában felismerjen, ami átvonul a gondolatain és meghatározza érzéseit. Befelé figyel, hogy tiszta képet nyerjen és megfelelően tájékozódhasson. Egyre nyíltabbá válik alakuló új lelke benyomásai iránt, és mégis a földi valóság talaján marad. Megpróbálja megvalósítani, amit megérteni vélt, tanul a hibákból, figyelmes és próbálkozik. Ez sajátos, különös helyzet, teljesen a mindennapi életben állni, ugyanakkor önmagát tudatosan megélni.

Ez képezi a kitűzött feladat sikerre vitelének egyetlen lehetőségét: a Gnózis erejében megtanuljuk fölismerni és eloldani a világ karmikus kötelékeit, amelyek fogva tartották a felettes és az alantas én-t is. De még így is áldozatul eshetünk aurikus lényünknek, a felettes énnek, mely vágyainkat teljesítő képeket vetít elénk, például hogy elismertek, sőt előrehaladottak vagyunk. Ezért fontos az önismeret elnyerése. Meg kell tanuljuk a két belső hangot megkülönböztetni; a régi én hangját elválasztani a szív rózsájának a hangjától. Életünkkel minél egyértelműbben irányulunk erre az ösvényre, annál jobban letisztul megkülönböztetési képességünk. Segítőkész iránytű lesz mindazokon a tapasztalatokon át, amelyeket még meg kell élnünk, hogy megszabaduljunk a karma kényszerzubbonyától.

A csend, mint életállapot

Az idő múlásával és a tapasztalatok bővülésével egyre megértőbben és finomabban reagálunk a Gnózis beáramló erőire. Hamarabb és világosabban megértjük, hogy mit akarnak közölni velünk az igazi középből feltörő hatások. Cselekedeti életünket egyre jobban összhangba tudjuk hozni a követelményekkel. Így készülünk fel az aurikus lény legyőzésére. Míg végül ki nem hunynak a bukott mikrokozmosz égboltjának régi mécsesei, a sorserők fokozatosan erejüket vesztik, és sugározni kezd az isteni birodalom csillagos mennyboltja.

Amint a tanuló kezd kikerülni az aurikus lény markából, úgy csitul el mindeddig zűrös gondolati élete. A dialektika alapelve – az örök küzdelem – hatalmát veszti fölötte. Növekvő belső békében él, mert a bontakozó új lélekhez való kitartó odafordulásában legyőzi önmagában az ellenerőket. Ezt a belső csendet nem kell gyakorlatokkal kikényszeríteni, mint amikor a személyiséget választjuk a meditáció középpontjául.

A hosszú tisztulási folyamat vége az igazi csend. A belső Krisztusra irányulva, amely az ősatomból, a mikrokozmosz szellemi közepéből beszél hozzá. A meditatív csend végül a tanuló természetes életállapotává válik. Minél jobban eltölti a szellem ereje, annál jobban halad egész életrendszerének szerkezeti megújulása. Az új gondolatéletből, a léleknek a szellem érintésére adott válaszából szövi meg az úgynevezett arany menyegzői ruhát, a lélek öltözetét, amellyel az igazi ember föltámad a megújult mikrokozmoszban.

A középből élni

Minél inkább az új lélek határozza meg az életet, annál jobban úgy érzékeli az ember, hogy egy nagy történelem szervesen együttműködő részét képezi, amely messze személyes élete fölé vezet. A folyamatosan a szellemi középből táplálkozó új, halhatatlan lélek, rendkívüli tevékenységet bontakoztat ki. Az azonos irányultságú lelkek közösségében él és hat, kisugározza erejét és örömét a világba.

Aki ezt a középpontot megtalálta, annak nem kell többé gyakorlatokba fektetnie az idejét: a szellemi középen és középből él, és erről tesz tanúbizonyságot mindennapi életében.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube