Elementálok az ember aurájában

Nyilván kevés az olyan, ezoterika iránt érdeklődő ember, aki még ne hallott volna a „küszöb őréről”. Ez egy elementál, amely minden ember aurikus szférájában jól felismerhető. A mikrokozmoszban jött létre egymást követő földi életek sorozatában, tehát mindig is a mikrokozmosz tartotta életben.

Ez az elementál az ember valamennyi gonosz tettének összpontosulása. Saját fennmaradásáról úgy gondoskodik, hogy teremtőjét további rossz cselekedetekre ösztönzi, mivel a gonoszság által életre hívott aurikus áramlatok képezik alapvető táplálékát.

A küszöb őréről szóló elbeszélésekből az is kiderül, hogy ha valaki rátér az ösvényre, akkor hozzákezd aurikus szférájának megtisztításához, és megkísérli az áramlatokat az isteni építés törvényeivel összhangba hozni. Testének rendszerében ez természetesen válságot okoz. Ebben a krízisben találkozásra, valóságos összeütközésre kerül sor a gonosz elementáljával, amely – mivel léte veszélyben forog – erejének végső megfeszítésével megpróbálja kenyéradó gazdáját arra kényszeríteni, térjen vissza régi életéhez.

A régi leírások azt is hírül adják, hogy ez az őrző tíz eset közül kilencben fényes győzelmet arat. Ebből is látható, hogy valódi ellenféllel állunk szemben, amely létszükségében – természetes önérvényesítéstől hajtva – elzárja a másik élethez vezető utat. Mihelyt az ember ezt az elementált megsemmisíti és létalapját teljesen megszünteti, beléphet a másik birodalom kapuján.

Az ellenfél hiányos képe

Ennyit ezekről az elbeszélésekről és leírásokról. Ha tartalmuk igazságát nem is vonjuk alapvetően kétségbe, akkor is hiányos, nagyrészt veszélyes féligazságokat találunk bennük, mint az ezoterikus irodalomban oly gyakran. A küszöb őrét a dialektikus éntudat mentális tevékenysége teremtette, és olyan cselekedetek tartják életben, melyeknek ugyanez a tudat a kiindulási pontja.

Ezért kell a jelöltnek a megszabadulás ösvényén figyelmét arra irányítania, hogy miként jön létre ez a gonoszság-elementál, hiszen egy ilyenfajta elementál cselekedeteink következményeként nyilvánul meg!
Az ember saját hibáinak következményei elől általában felületes, nagyon tudománytalan és rendkívül unintelligens módon próbál menekülni. Aki minden szenvedésen, fájdalmon és összetörésen felül akar emelkedni, annak az okokat kell megszüntetnie. Ezért mélyen be kell látnia az előbb említett elbeszélésekben és leírásokban lévő tévedéseket.

Képzeljenek el valakit, aki éntudatától hajtva megpróbál megszabadulni saját tudati tevékenységének következményétől, hogy így megtisztulván, arcán üdvözült mosollyal belépjen a magasabb rendű életbe. Ez még senkinek sem sikerült – látszólag talán igen, de valójában mégsem. Az ilyen áltanuló talán nagyon sokáig fenn tudja tartani misztifikációit. Lehet, hogy a legjobb szándékkal csapja be magát és másokat, de az új életnek nem válhat részesévé.

Ráadásul az ilyen áltanuló még „valami másfajta életet” is kezdhet, mivel a dialektikus tudat magjának a római Janus-fejhez hasonlóan két arca van. Képes rá, hogy két tudati tevékenységet is kibontakoztasson, amelyek mint pozitív és negatív sarkok állnak egymással szemben. Ha a gonosz következményei túlságosan gátolnak bennünket, bármikor változtathatunk, és átválthatunk arra, ami polgári értelemben véve jó és tisztességes.

Ezt nevezik aztán „megtérésnek”.

Ennek a megtérésnek a jellege és körülményei határozzák meg az általános polgári viselkedést. Számos vallásos és okkult közösség büszkén utal az ily módon megtért követőire. Ezekben az esetekben azonban alapvető változásról szó sem lehet. Ezeket a megtéréseket, bármennyire érthetők volnának is, a dialektika határain belül tett emberi kísérleteknek és próbálkozásoknak kell tekintenünk. Itt az önérvényesítés különböző nézeteiről van szó, amelyek újra meg újra megjelennek.

Az élet háborgó tengerén állandóan új nehézségek támadnak, melyeket mi magunk hozunk létre. Amikor egy akadályt legyőzünk, egyidejűleg újabb bajokat is okozunk. Ily módon életünk telve van gondokkal és feszültségekkel; így támadnak az életünket nyugtalanító félelmek. E félelmek következtében olyan hibákat követünk el, melyek szörnyen megbosszulják magukat. Így jön létre egy fantom, mely aurikus szféránkban lakik. Nem az volna-e a helyes, ha feltárnánk és megszüntetnénk mindeme szenvedések alapvető okait?
A modern rózsakereszt Iskolájában a dialektikus tudatot, az én-tudatot tekintjük az emberi szenvedés alapvető okának. Mihelyt a dialektikus tudat magja mai formájában megszűnik létezni, mindörökre vége az emberi szenvedésnek. Ez a célja Isten minden kéznyújtásának az emberi bukás első pillanatától kezdve.

Új megmentési kísérlet

Mindezek a kéznyújtások azonban mind a mai napig nem tudták megváltoztatni az emberiség állapotát. Ezerszeresen visszaestünk, és a bukás következtében szinte reménytelenül mélyre jutottunk, hacsak nem tartozunk ahhoz a viszonylag kis csoporthoz, amely lázasan kiutat keres. A tény, hogy sokan félreismerhetetlenül vágynak a megváltásra, és az isteni természetből jövő világosság töretlen fáradozása, hogy újra segítsen, ahol csak lehet, arra bátorít bennünket, hogy – ki tudja hányadszorra – ismertessük a transzfiguráció ősrégi ösvényét. Ebben a cikkben is erre törekszünk, miközben tekintetünket a küszöb őreként megismert fantomra, a belőle áradó fenyegetésre irányítjuk.

Az ezoterikus tudomány megkülönböztet magasabb rendű és alacsonyabb rendű embert. Itt az eredeti emberről – az égi Másikról – és a földi emberről van szó. Így érthetővé válik, hogy a régiek kettős tudatról beszéltek: az égi Másik tudatáról és a közönséges emberéről. Ennek a két lénynek semmi köze egymáshoz. Egészen biztos az is, hogy egymásnak nem tükörképei.

Ezt csak régi mágikus képek akarják velünk elhitetni, melyeken egy durva állati arc félreismerhetetlen hasonlóságot mutat egy ugyanolyan típusú kifinomult, átszellemült arccal. A mennyei, eredeti ember az igazi, istentől rendelt ember. A másik, akit oly jól ismerünk, csak látszatember. Olyan lény, amely egy végzetes helyzetből adódóan az oly bonyolult mikrokozmoszban jött létre az igazi ember helyett. Ahogyan az igazi ember Isten teremtménye, a látszatember ugyanúgy az igazi ember teremtménye, melyet az emberiség történetének egy drámai szakaszában kísérletezgetve hívott létre.

Azt lehet mondani tehát, hogy voltaképpen a filozófia által dialektikus embernek nevezett látszatember a küszöb őre, és ő áll szemben az isteni emberrel.

Ily módon érthető, hogy az eredeti ember megnyilvánulását és fejlődését a mikrokozmoszában lévő látszatlény rendkívüli módon akadályozza. Az anyag és a szellem minden területén törvény, hogy a teremtő mindenkor kötve van teremtményéhez. Ily módon ennek a látszatlénynek az emberi teremtője

„nem hagyhatja el kezeinek alkotását”.

Ha ezek az alkotások gonoszak, tehát nincsenek összhangban a Logosz tervével, akkor teremtőjüket fogságban tartják. A mítoszok, jelképek, legendák végeláthatatlan sora utal rá, és a szent írások egészen konkrétan ismertetik, hogyan láncolódik az igazi ember bűnös teremtményéhez. Logikus, hogy ezt mint bukást, mint katasztrófát említik.

Az Isteni képességek szabaddá tétele

Ha az igazi ember élni akar, és eleget akar tenni természetes rendeltetésének, akkor a látszatember utolsó porcikájának is meg kell semmisülnie. Ebben az értelemben a küszöb őre egy fantomnak a fantomja.
E fölöttébb kritikus helyzetben a következőt lehet mondani. Ha a mennyei ember teljes figyelmét megvonja az általa korábban teremtett látszatlénytől, és minden érdeklődését újra isteni feladatára irányítja, akkor a látszatlény – ha talán lassan is, de biztosan – feloszlik.

De sajnos ez nem ilyen egyszerű! Mert amikor az eredeti ember a látszatlényt, tehát a dialektikus embert megformálta, az kapott valamit teremtője isteni képességeiből és tulajdonságaiból is. Ezeknek a képességeknek a segítségével eonokon át tartó fejlődése során teljesen önálló létre tett szert, annak minden következményével.

A látszat és valóság kibogozhatatlan szövevénye

A következmények miatt a helyzet annyira súlyossá vált, hogy az emberiség-megnyilvánulásban a látszat és a valóság szétválaszthatatlanul összegabalyodott. A látszat annyira kiterjedt és annyira meggyőző, hogy az ember általában nem ismeri föl a valóságot. Az embereket mindig nagyon meglepi, kínosan érinti és végül ellenséges érzülettel tölti el, ha megkísérlik előttük leleplezni a látszatot, és megismertetni velük a transzfiguráció útját.

A világ és az emberiség megmentésére irányuló törekvések mindig rendkívüli veszélyekkel jártak azok számára, akik ezen fáradoztak. Értsék meg jól ezt a veszélyt! Itt nem arra a mérhetetlen szenvedésre és fájdalomra gondolunk, amit a mű munkásainak el kellett tűrniük, és nem is arra a tényre, hogy ezrével gyilkolták meg őket. Ez a sok szenvedés és halál csak a látszatlényt érintette, és ezért soha nem volt megsemmisítő.

A veszély mindig is abban állott, és abban áll ma is, hogy a művet nem lehet befejezni, és hogy erőltetik, és fölépítését akadályozzák. Ha a manicheusok és később a katárok zavartalanul folytathatták volna munkájukat, akkor ma a világ egészen másképp festene.

Az ember kívül helyezi magát az Isteni terven

Az eredeti ember aurikus elementálja, a dialektikus ember önálló életet él. Teremtőjétől függetlenné vált. A mennyei ember így nagyon aggasztó állapotba került, mert olyasmit alkotott, ami irányítása alól kivonta magát. Ezért nevezi őt a régi bölcsesség megláncoltnak vagy akasztottnak, aki fejjel lefelé lóg. Őt mondják a paradicsomból kiűzöttnek, és ő a maga teremtette látszatvalóság kemény szikláihoz láncolt Prométheusz is.

A dialektikus fantom továbbra is megjátssza az emberi Paradicsomot. Megteheti, mert teremtője ellátta minden ehhez szükségessel. De ez a Paradicsom gyilkosság és vér és könny, mert az egészből hiányzik az isteni pecsét. Néha persze kevéske szépség és béke is vegyül a dologba. Ezt akár valóságnak is lehetne tartani, ha nem követné gyors lábakon a csalódás.

A dialektikus fantom teremtő és alkotó lény, aki saját szörnyszülötteivel népesíti be a világot, az éterszférát, a vágyak világának területeit, és mindenekelőtt a saját aurikus szféráját. Ahogyan az isteni szikrák mindenek Atyjából származnak és megsokszorozódnak, úgy itt félelmetes paródia majmolja az isteni teremtés bőségét. A látszatember semmitől sem riad vissza. Ő is teremtőt játszik a szellem és az anyag területén, miáltal az egész világ ördögöktől népes izzó pokollá válik.

A látszatember teremtményei is független életre tesznek szert.

Gondoljanak csak itt is a sok klasszikus bizonyítékra. A látszatemberek, az árnyék emberei, ahogyan azt a régi bölcsesség mondja, közösen végzik teremtő tevékenységüket, szükségleteik és önérvényesítési kényszerük szerint. Ily módon kollektív fantomokat is teremtettek, melyeket – gyakran ártalmatlan színben föltüntetve – élő „gondolati képeknek” neveznek.

Hadd utaljunk itt pl. Madame Mandalipp babáira (A. Merrit műve: Égj, boszorkány, égj!) vagy a régi prágai gettó Gólemjére, valamint a sok istenre és bálványra, amelyeket életben tartanak, és amelyeknek oly sokan áldozatul esnek.

Ez az „áldozatul esés” egyébként nem is lenne olyan rossz, sőt ellenkezőleg, még kívánatosnak is mondhatnánk, ha ezáltal az árnyékember tényleg megszűnne. De mint tudjuk, ez az árnyékember a születés és halál kerekéhez van kötözve, és testben vagy test nélkül bolyong a szellem és az anyag minden területén.

Értik-e most már, miért mondja Krisztus:

„Az én országom nem ebből a világból való”? (János, 18:36.)

És hogy miért beszél a világ minden tanítója a transzfigurációról?

Milyen feladat vár hát erre a bonyolult emberi megnyilvánulásra, mely a valóság és a látszat groteszk egyvelege? Mit kell tennie ahhoz, hogy minden szenvedése megszűnjék, és mind a maga, mind mások számára minden fájdalomnak és korlátozottságnak vége szakadjon? Mit kívánnak tőle, hogy a világra és az emberiségre vonatkozó eredeti isteni terv újra teljes dicsőségében ragyoghasson fel?

A cél: a megkötözött embert megelőző ember kötelékeinek feloldása, és az ő visszatérése az isteni birodalomba. A célhoz vezető út a látszatember természetének megszüntetése, atomokig ható teljes feloszlatása. Mert amíg a látszatember a bukottság vagy kultúra bárminő állapotában is még létezik, addig teremtője kötve marad hozzá.

A látszatember természetének megszüntetése, ez az összetörés nem kezdődhet felülről. Legalábbis most már nem, mivel a látszatember időközben függetlenné vált. Ezt a folyamatot magának a látszatembernek kell lent kezdve véghezvinnie – Krisztusban, aki ehhez erőt ad. Ez a keresztény önfeláldozásnak, katár tanítómestereink önáldozatának a veleje, esszenciája. Ezt értjük én-összetörésen.

Az emberi való föláldozása sokak számára legföljebb egyfajta önmegnyilatkozás, szeretetből, humanitásból fakadó tett. Csak egészen kevesek előtt világosodik meg a Jánosi önáldozat lényege a maga nagy bölcsességében. És csak ezek mondhatják, szemüket az eredeti emberre függesztve:

„Néki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (János 3, 30.)

Ez az a folyamat, melyet a Mester maga a következő szavakkal jellemzett:

„Aki el akarja veszíteni az ő életét énérettem, megtalálja azt.” (Máté 10, 39.)

Napjainkban sajnos már csak kevesek látják a regeneráló fejlődésnek ezt az útját.

Náluk még megvan a laza kötelék az embert megelőző ember és az árnyékember között. Akik még ebben az állapotban vannak, azok meg tudják érteni a modern Rózsakereszt szavát. Ők valóban belátják a látszatember megsemmisítésének értelmét, sürgető és logikus szükségszerűségét. Örömmel hozzák meg az áldozatot, hogy regenerálják azt a lényt, akiből ők maguk erednek.

Ez válik igaz örömükké, olyan örömmé, amely minden értelmet fölülmúl. Olyan boldogság ez, amely mellett minden további szenvedés és fájdalom eltörpül, mert tudják, hogy mindent levetett szellemszikrájuk újra beleolvadhat az égi Másikba, és hogy a tévútnak ily módon vége szakad, és a via dolorosa végigjárható.

Maga a dialektikus ember tehát végzetes teremtménye a történelem előtti idők emberének. Mennyei létünkre nézve ennyiben ő maga a küszöb őre. Az ezzel kapcsolatos szellemi ismeret megvilágosíthatja belátásunkat olyan dolgokra, fogalmakra és állapotokra vonatkozólag, melyek eddig homályosak voltak számunkra.

Mindenek előtt azt értsék meg jól, hogy az ember – még ma is – a szó szoros értelmében véve teremtő. Itt nem a közönséges emberi fenntartási folyamatra gondolunk, mert mi az ember teremtő tevékenységét sokkal átfogóbb értelemben látjuk. Az ezoterikus bölcsesség minden tanulója tudja, hogy az egész megnyilvánult természet, minden durva vagy finom formában kifejeződő élet éterek segítségével jön létre. Az ember minden gondolatának alkotó, teremtő képessége van. Ezért minden gondolatnak éterhatás a következménye, és így a gondolatok kihatása minden közönséges emberi cselekedeten túl láthatóvá és érezhetővé válik.

Ha például gondolataink spekulatívak, akkor formájuk ugyancsak spekulatív lesz. Nagyon jól érzik magukat aurikus szféránkban, de nélkülöznek minden ésszerű vagy valós hátteret. Ezáltal természetesen hátráltatják az embert, de teremtőjüket még nem kötözik meg és nem befolyásolják túlságosan. Ha azonban a gondolatokat nagy erővel alkotják, és alapjuk az ember természetes értelme, akkor az így életre hívott formák sokkal erőteljesebbek, és teremtőjük számára sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak.

Teremtő és teremtménye egymáshoz van láncolva

Ez az alkotó képesség csodálatos dolog, de a természetbe zárt ember erről vajmi keveset tud. Önök egyik csodálkozásból a másikba esnének, ha be tudnának pillantani saját aurikus terükbe, és megnézhetnék benne azokat a teremtményeket, amelyek az idők folyamán lélegzési terükben összegyűltek, keveredtek, egyesültek és újra szétváltak.

Mivel ezek a teremtmények erősen földhöz vannak kötve, a rendkívül siralmas következmények aligha szorulnak bizonyításra. Az ember hatalmas energia-felhasználással az egyik teremtő tevékenységből a másikba esik anélkül, hogy a várható folyományoknak tudatában lenne. Előbb-utóbb persze tapasztalja a hatásokat, mert a teremtőjéhez kötött elementál az aurikus térben fejlődik ki, és létrehozóját ugyanazzal a mértékkel mérik, mint amellyel ő az elementált életre hívta.

A varázspálcákról és hasonló tárgyakról szóló mesék és legendák az embernek erre a határtalan alkotóképességére utalnak.

Most már bizonyára világos Önök előtt, hogy a cselekedetekhez és érzékszervi hatásokhoz hasonlóan minden gondolatnak valós éteri eredménye van. Ezek a gondolati teremtmények bizonyos élettartam, bizonyos ideig tartó hatás után többnyire ismét feloszlanak és atomjaikra hullanak. Ha ez nem így lenne, akkor nagyon gyorsan belefulladnánk a magunk teremtette lények óceánjába. Ami azonban megmarad, az egy ilyen éterformának a magja. Ezen teremtmények princípiuma, alapelve maradandó, és valamiféle elementált alkot. Ily módon panteonjában az ember mulandó éterformák állandó áradatát tartja fönn.

A mindennapi életet két elementál uralja

Ezek az áramlatok tulajdonképpen két elementált táplálnak: két elemet, melyek aurikus szféránkban a dialektikus élet két nézetét fejezik ki, vagyis a jó és a rossz gondolatok eredményét. Az egyik elementál a küszöb őreként ismeretes, a másik pedig aurikus szféránk oltalmazó elementálja, az úgynevezett őrangyal.
Erről a jóság-elementálról is sok mese járja, melyek szerint minden embernek van őrangyala. De jól meg kell értenünk, hogy ez erős túlzás, és az elementál által kifejtett védelem nagyon is korlátozott jellegű.

Már maga a tény, hogy ez a két elementál a mulandó éterformák áramlatából táplálkozik és tartja fönn magát, világossá teszi, hogy egymással hadilábon állnak. Az is nyilvánvaló továbbá, hogy az emberi viselkedéstől függően az éhség vagy a jóllakottság állapotában vannak.

A természetlény gonoszság-elementálja mindig éhes. Ha kellőképpen megerősödött, akkor megpróbálja teremtőjét egyre jobban befolyásolni. Arra ösztökéli, hogy saját gonosz lényével megegyező éterformákat hozzon létre, és így telhetetlen „gyomra” mindig új táplálékot, új égési anyagot kapjon teremtőjétől, a dialektikus embertől.

Ezzel szemben a jóság-elementált sokkal könnyebb jóllakatni. Szívóereje távolról sem olyan nagy. Teljes összhangban él teremtőjével, aki szintúgy nagyon könnyen elhiszi magáról, hogy embertársaival való viszonyára nézve méltán sütkérezhet saját jóságának illúziójában. Így aztán önhitten és önmaga iránt elfogultan járja útját.

A gonoszság alacsony rendű elementálja általában a két alacsonyabb éterrel táplálkozik, a magasabb rendű jóság-elementál pedig a két magasabb éterrel. Ugyanakkor azonban a négyszeres éterszubsztancia mindkettőjük életében alapvető feladatot tölt be.

A Föld a hétszeres bolygólánc része

Mint mondottuk, az ember számára a jóság természeti elementáljától kapott védelem igencsak korlátozott mértékű. Önök megértik ezt, ha tudatában vannak annak, hogy a dialektikus ember csak a dialektikus természet négy étererejét kaphatja meg és dolgozhatja föl.

A föld egy hétszeres bolygólánc.

E lánc minden bolygójában négy éter van, melyekből az illető bolygó jellegével megegyező formák születnek. A dialektikus ember csak a haláltermészet étererőit képes földolgozni, ezért a jóság elementálja, az őrangyal, az újjászületés folyamatában sohasem tehet szert igazi jelentőségre. A transzfiguráció folyamatában nem a haláltermészetből eredő étertevékenységről van szó.

Hála Istennek, az emberi gondolatok nem képesek arra, hogy a bolygólánc valamely másik gömbjének éteráramlatait magukhoz vonzzák és földolgozzák. Biztosra vehetjük tehát, hogy a természeti elementál, mely sosem élhet az új étererők által, alapvetően nem változtatható meg. A haláltermészetből való, és a dialektikus emberhez hasonlóan itt is marad.

Arra a végkövetkeztetésre juthatunk tehát, hogy a gonoszság természeti elementálja mindenkinek az aurikus terében megtalálható, lévén a helytelen emberi gondolatok és tettek következménye. Ugyanígy mindenkinek jóság-elementálja is van, amely a dialektikus jótettek természetes következménye. Az a színvonal, amelyen ezek a gondolatok hatnak, lényegében meghatározza az ember magatartását az életben. Ily módon a gondolatok jelentősége az ember mindennapi magatartásában nem is hangsúlyozható eléggé.

Mindezek után képzeljük el, hogy valakinél ezen erők egyike vagy másika főszerepet játszik.

Ekkor magunk előtt látjuk egyrészt a nagyon rossz, bűnöző típust, másrészt a nagyon humánus, jóságos típust. Ebben a természetben azonban a jó ember sem lehet új ember, sőt az ilyen ember életét rendkívüli korlátoltság és káprázat jellemzi, mert az ő jóság-elementáljának a haláltermészet étererőire van szüksége, azokat kívánja.

A jó ember életében mindennek nagyon sajátos színezete van, mert életét erősen meghatározott törekvés jellemzi. Közelebbről megismerve őket láthatják, hogy életük nagyon is földi dolgokra irányul, egészen a halandók jóságkultúrájára és mindarra, ami azzal összefügg.

A jó emberek – a világtörténelem sok klasszikus alakjához hasonlóan – isteni birodalmat próbálnak alapítani ezen a világon. Minden erejükkel, minden jóságukkal és lelki értékükkel, egész lényükkel és aurikus életterük elementáljával erre törekednek. Keresésük tárgya ebben a természetben van, de pozitív eredményt nem tudnak elérni.

Ha jól megértik ezt a helyzetet, akkor a mondottakat el tudják fogadni. Valószínű, hogy a rossz ember, aki nagy fájdalmat érez bűnei miatt, hamarabb jut belátáshoz, mint a jó ember, aki saját jósága káprázatában leledzik.

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Máté, 19, 24.)

Gondolkodjanak el ezen egyszer alaposan. Logikus, hogy természetszerűen mindnyájan irtózunk a gonosztól. De fölismerik-e azt is, mennyire haszontalan a jóság, a humanitás meg a természetvallásosság és a velük kapcsolatos számtalan kísérlet, állandó föllendülés és hanyatlás? Feladatunk tehát az, hogy kiutat találjunk ebből az ördögi körből. Megállapíthatjuk, hogy csak a gonoszságtól iszonyodunk.

De most már tisztán fölismerjük a szokásos értelemben vett jóság haszontalan mivoltát is. Ekkor mérlegelni kezdjük, hogy valóban lehetséges-e másfajta fejlődés is. Ehhez arra van szükség, hogy jól megértsük, mit jelentenek Pálnak ezek a szavai:

„Ami ebből a természetből való, nem ‘öltheti magára’ a másik természetet.”

Ezzel Pál is világosan értésünkre adja, hogy ebből a természetből – a haláltermészetből – más lényegű valóság nem emelkedhet ki minden további nélkül. A korinthusbeliekhez írott egyik levelében nagyon világosan megmagyarázza, hogy amint a földi test meghatározott jellegű, úgy a mennyei vagy új test is sajátságos jellegű.

A földi testből sohasem lehet mennyei test, mert a földi test léte a haláltermészet négy éterének függvénye.

Ezért világosan be kell látnunk, hogy olyan Föld, amely megváltást hoz, olyan emberiség, amely megváltható, és soha el nem múló jóság meg szépség csak új négyszeres étertevékenység által jöhet létre. Egyszer s mindenkorra lehetetlen, hogy létállapotunk és jóság-elementálunk – minden kultúrájával együtt – ilyen eredményhez vezethetne.

A transzfiguráció szent tudománya arra tanít, hogy a megváltottak földjének, a megszabadulásban részesülő emberiségnek és az örök szépségnek meg jóságnak nem kell megszületnie, mert már létezik. Csakhogy természetünkből adódóan mi még nem vagyunk mindezeknek a részesei. Ezért föl kell áldoznunk természetünket és annak műveit, és „magunkra kell öltenünk a másik természetet”.

Végezetül hadd ismertessünk egy biztos módszert, amelynek segítségével teljesen önállóan, minden befolyástól mentesen beláthatják, hogy az emberiség megváltásának más útja is lehetséges, mint a közönséges, sokat járt és annyira kiábrándító út.

Ha úgy találják, hogy a káprázatok zűrzavarának foglyai, akkor azt tanácsoljuk, hogy egy időre vonják meg érdeklődésüket a világban uralkodó erők játékától. Föltételezzük, hogy Önök iszonyodnak a rossztól és gonosztól. Most pedig vonják meg érdeklődésüket minden olyan jóságtörekvéstől is, melyre különféle területen rá szeretnék Önöket bírni.

Számtalan vallásos irányzat kínálja magát, de végső soron a saját jóság-elementálunk az, amely vérünkben és vérünkön keresztül meghatározott irányba terel bennünket. Szakítsanak ezért bizonyos időre mindazokkal az értékekkel és erőkkel, amelyek mégsem adhatnak szabadságot. Ne hallgassanak a sokféle belső és külső hangra, és amit eddig jónak tartottak, azt a mondott értelemben ne tartsák továbbra is annak.

Leljenek nyulgalomra önmagukban

Ezzel azt akarjuk mondani, hogy próbáljanak meg egyszer minden problémát elereszteni, és találjanak nyugalomra önmagukban. Ha ezt igazán akarják, akkor meggyőződésünk, hogy a nyugalmat meg is lelik, és nagyon megváltoznak.

Mert mi történik voltaképpen? Ha érdeklődésüket megvonják mindattól, ami a világot izgatja, ha már nem mutatnak élénk érdeklődést aziránt, ami Önöket egyik vagy másik irányba akarja terelni, és csökkentik a mindezzel rendszerint összefüggő aktivitást, akkor az Önök aurikus terében lévő természeti elementálok – mind a gonoszak, mind a jók – táplálék hiányában elpusztulnak. És éppen erről van szó!

Ha ugyanis megszabadító eredményeket akarnak elérni, akkor először aurikus szférájukat kell megtisztítaniuk az önmaguk által teremtett lényektől. Ekkor értelmük homályos tükre kitisztul, és a világot meg annak minden mozgalmasságát tárgyilagosabban és tisztábban lesznek képesek észlelni.

Ezt a módszert, az elengedés, a nyugalom módszerét a régi mesterek remeteségnek nevezték. Voltak, akik azt hitték, hogy ez kunyhóban vagy barlangban eltöltött életet jelent, teljes elvonultságban. Ezek erdők mélyén vagy magas hegyekben, piszokban, éhségben és szegénységben keresték a magasabb rendű életet.

A Gnózis szerinti remeteség azt a módszert jelenti, melyet az előzőekben röviden vázoltunk. Ennek a módszernek a lényege a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó tudatos eltávolodás minden mozgalmasságtól és minden fölindultságtól, dialektikus valónkon belül és kívül.

Mindannyian képesek vagyunk erre, csak látnunk kell a megszabadító élet ígéretét. Önök is ilyen remetévé válhatnak, mialatt megszokott mindennapi életüket élik. Ahhoz, hogy így éljenek, még csak el sem kell vonulniuk, sem a társadalomtól nem szükséges elszakadniuk. Ha a magasabb rendű élet iránti szent vágyakozásban képesek egy időre remetékké válni, akkor megismerhetik a dialektikus életet annak összes értékeivel és korlátaival.

Ez után az elkülönülés után pedig elméletben megsejtik az utat, az ösvényt, amit az elveszett szülőhazára való emlékezés által önmagukban megerősítenek, és végül a Szellemi Iskola segítségével meg is valósítanak.

Catharose de Petri – Jan van Rijckenborgh

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép: Canva, wallpapaers.com

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat! Segítünk! ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube