A fenntartások nélküli én

” Ami valóban van, az mozog; csak a nemlétező mozdulatlan. Minden test változásnak van alávetve, de nem minden test feloszlatható. Nem minden teremtmény halandó, nem minden teremtmény halhatatlan. Ami feloszlatható, az mulandó; A maradandóan változatlan: Örök. Ami újra és újra megszületik, az újra és újra el is pusztul; Ami azonban egyszer és mindenkorra létezett, az sohasem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.”

( Hermész Triszmegisztosz)

Minden, ami az érzékek által érzékelhető, állandó mozgásban van.

Az egész teremtés mozog, és teremtményei részt vesznek ebben – szerkezet és hely szerint is változnak. Csillagrendszerek haladnak pályájukon a makrokozmikus tereken keresztül. A bolygók központi napjuk körül keringenek, kontinensek vándorolnak a Földgolyón, vizek zúdulnak le vagy törnek meg a sziklákon. Szelek, folyók áramlanak, egyszer féktelenül, majd ismét lágyan és üdítően. Az elektronok a rendszertörvényeknek megfelelően keringenek atommagjuk körül.

Minden teremtményben a teremtés ősereje áramlik. Ez az erő összekapcsolja a mérhetetlen kis részeket a mérhetőkkel, az atomokat a molekulákkal. Jellegük és fajtájuk szerint bizonyos molekulák kémiai elemeket és anyagokat alkotnak. Föld, víz és levegő ugyanazoknak a kémiai anyagoknak a változataiból állnak, amelyek a bolygók és lakóik anyagi bázisát képezik. Egyéb, eddig még ismeretlen elemek fordulhatnak elő a tejútrendszer, a naprendszer és a távoli bolygók anyagában. A formából visszatérnek a mérhetetlenhez, és végül a tiszta energiához.

A fentiek az élőlényekre nézve is igazolhatóak. Gondoljunk csak a különböző átmeneti formákra: az ásványoktól a növényekig vagy állatokig; a növényektől az állatokig, ill. az állatoktól az emberig és fordítva. Mindezek együttesen alkotják a Földön a szerves vagy biológiai életet.

A mozgás változás, a változás élet.

Minden a tartalom és a forma szerint módosul a milliószoros körforgás folyamán, amely beleolvad a nagy körforgásba. Minden változik az ősforráshoz vezető úton, ami a teremtésből ered. Ebben a folyamatban áll az ember, aki összefüggést képez a mérhetetlen és mérhető részecskék között; egy biológiai szervezet; hús-vér lény; teremtmény, aki az anyagcsere és a lélegzés révén percről percre, belsőleg és külsőleg is változásnak van alávetve. Az ember áldott teremtmény, tudattal felruházva, amely lehetővé teszi számára, hogy felismerje helyét és feladatát „Shiva nagy táncában”.

A változás növekedés és megújulás is. Elemek – bölcsen összekapcsolva – bonyolult formákká, szervezetekké, életformákká válnak. Ezeknek a kapcsolatoknak az eredete az őstudatban, az élet ősforrásában van. A változás célja a megújulás: megújulva életre kelni, hogy más észleléseket, lehetőségeket, tapasztalatokat gyűjtsünk, újabb lehetőségeket tanuljunk. Minden tudat ösztönzést kap a növekedésre, megújulásra. Az emberek esetében ezek az ösztönzések a gondolati-, érzés- és cselekedeti reakciókban nyilvánulnak meg.

„Az élet rendhez vezet,
A rend azonban nem vezet élethez.
A szeretet kötöttséghez,
A kötöttség azonban nem vezet a szeretethez .”

Az élet, a mozgás és a változás a növekedésben nyilvánul meg. A rendezetlenből, a káoszból keletkezik a rend, mint az erő megnyilvánulása, amelyből az érzékelhető élet származik, ami azonban nem maga az érzékelhető élet.

Végül egy olyan erő hat, amely a teremtést ismét visszavezeti a meg nem nyilvánult semmihez.

A Védákban a teremtés és feloldás ikererőit Shivaként, a mindenség őrzőjeként és megsemmisítőjeként mutatják be. A modern termodinamikában a lebontó nézet entrópiaként ismeretes. Ez az elv mindent visszavezet az abszolút nemléthez. Noha úgy tűnik, hogy ez a lebontó tevékenység túlsúlyban van, mégis egyensúlyban áll az építés erőivel. A feloldó erők alkotják az építő erők ellenpólusát. A tudatost tudattalanná alakítják, megajándékozva az embereket a feledés képességével. Dinamikájuk tehetetlenséggé alakul át.

Az első erő az élethez és a mozgáshoz vezet, a második a halálhoz. A régi írásokban az „élet és halál áramlataként” utaltak ezekre az erőkre. Mindkét erő hat az emberben is. Többek között tulajdonságokban, meghatározott gondolatokban, érzésekben és cselekedetekben nyilvánulnak meg. Azon tulajdonságok, amelyek a valódi megújulást gátolják (és a legtöbb tulajdonság így hat), a halálerőket táplálják. Ez a halál nem az anyagi lét végét jelenti, hanem mindazoknak a feloszlatását, amelyek táplálták és felépítették.

Mindenekelőtt a tudat megsemmisülése az, ami az embert félelemmel tölti el. Amennyiben bizonyossá válna, hogy a halál után is fennmarad, a haláltól való félelem is nagy mértékben csökkenne.
De épp a haláltól való félelem gátolja meg az embereket abban, hogy átadják magukat a tökéletes megújulásnak. Így továbbra is a folytonos halál foglyai maradnak. A haláltól való félelmük következtében meghalnak, mert nem tudják, miként szakíthatnák meg ezt a körforgást. Sokan nem látják be, hogy a tiszta ismeret hiányában állandóan feltételeket szabnak, csakhogy eszményeiket megvalósítsák. Így kitérnek valódi felelősségük útjából. Azt sem látják be, hogy minden tettükkel magukat állítják a középpontba, ezáltal összeütközéseket keltenek, hogy érvényesíthessék önmagukat.

A legtöbb, ha ugyan nem mindegyik tulajdonságot – legyen az akár negatív, akár pozitív – felhasználjuk e harcban, miáltal elfoglaljuk és megtartjuk helyünket a halál áramlatában. Ezért van oly kevés igazi növekedés, Isten által elrendelt fejlődés. Ehelyett mindig csak a lét folyamatos körforgása valósul meg a halál szférájában.

Az örök folyton megújulva egyesül a halállal, hogy megsemmisítse őt.

Az anyagot formával ruházza fel, hogy a teremtmény számára tapasztalatokat tegyen lehetővé. Ezért alkották meg a formát. Ami a halálhoz tartozik, elillan. Ami az élethez tartozik, maradandó.
Az egyetlen út, hogy megszabaduljunk ettől az örökös körforgástól: a feltétel nélküli önátadás az élet áramlatának, a rend erejének, az életmegvalósításnak. Az átadás új életvitelt követel meg, amelyben az én már nem a központban áll, és az ember feltétel nélkül viszonyul a környezetéhez.

Ebben az életvitelben nincs helye az „egyetlen életben” való kételynek, és nem fér össze a „de” szócskával, amelyből folytonos kétség és bizonytalanság árad. Ez a fajta életvitel nem támaszt feltételeket az élettel szemben. Csak a „de” nélküli énnek van helye az élet áramában. A „de” nélküli ember nem egy külső, látszólagos tekintély iránti feltétlen engedelmességben él, hanem lénye növekvő és élő tudatosságából cselekszik. Megtapasztalhatja az örök fejlődést, rátérhet az örök mozdulatlanságba vezető útra.

Forrás: Arany Rózsakereszt

Képek: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube