fbpx

Hová vezet az út?

„Lelkesedésed ellenére”, mondja az ifjabb, miközben a sziklafalnak támaszkodik, „csendháborítóként menetelünk át ezen a mozdulatlan természeten.” Az idősebb fiú is állva marad, miközben először óvatosan a lábai előtt fekvő mélységbe néz, majd pillantását a láthatáron tornyosuló sziklákra emeli. „Nagyszerűek és csodálatosak a hegyek, az örökkévalóság jelképei!”

 

A fiatalabb, hátizsákját a földre téve válaszol: „Én inkább úgy gondolom, hogy ezek a földi szenvedés megtestesítői.”

„Ó nem, ezek az istenek lakóhelyei. Minden élő felfelé törekszik. A hegy nem más, mint a remény, az ígéret.”

„Nem inkább a felfelé törekvésünk akadályai?”

„Igen, az anyag erősen tapad a lélekhez. De” – mutat az idősebb a csúcs felé – „nézz csak oda fel. Ott végződik az anyag. Létezik a lélek szabadsága. Nem ezt ígéri-e minden vallás? Nem ez a legnagyobb – és talán az egyetlen – remény, az egyetlen igaz cél?”

Az ifjabbik a homlokát vakarja. „Igen, de mégsem tűnik olyan egyszerűnek a dolog ”, mondja lassan. „Szabad lélek. Mit jelentsen ez? Filozófiai lexikonba illő kifejezés. Én csak a szomorú lelket ismerem, amely meg van zavarodva a jellem egyoldalúsága, a személyes előszeretet, a félelmek, a gondok, és sok minden más miatt. Emellett ott vannak az ösztönös reakciók és a kollektív tudatalatti kényszere, egészen a napfoltoktól és a teliholdtól függő befolyásokig, amelyek néhány úgynevezett szabad lelket egészen különös, esztelen cselekedetekre bírtak rá.”

„Mind helyénvaló, amit mondasz. A lélek meg van kötözve. Fogoly. De hozzá kell tennünk: még! Mindettől megszabadulhat. Tudata felemelkedhet, és végtelenül kiterjedhet, hogy szemével, akár a sas, minden mélységet átlásson, és a tudásban feloldjon. Akkor szabaddá válik.”

„Ez is”, mondja a fiatalabb a fejét csóválva, „igaznak tűnik, mégis lehetetlenül hangzik. Vajon felülemelkedhet-e a tudat az időn és a téren? Gondolhatunk-e valamire, ami se nem jó, se nem rossz – vagy mindkettő egyszerre? Élhetjük-e életünket feltételektől és kötöttségektől mentesen?”

„De éppen ebben áll” – mondja az idősebb határozottan -, „a lélek szabadsága. Értékelje, értékelnie is kell a dolgokat. Igen, a jót, az istenit kell keresnie, elősegítenie, erősítenie, és egészen fel kell oldódnia benne!”

„Hogyan lehetséges ez egy olyan tudat számára, amely teljesen foglya az ellentétek világának, és olyan világból származik, ahol a formák keletkeznek, elmúlnak és semmi sem állandó?”

„Csak a külső dolgokat látod. Pedig az örökkévalóság is megnyilvánul bennünk. Csak mi, emberek tehetjük időtállóvá a pillanatot. Van emlékezőképességünk. Vissza tudunk pillantani a távoli múltba, és tervezni a jövőt. Magas művészi érzékkel olyan műveket alkotunk, melyek túlélnek minket. Mintegy megnyilvánítjuk a szellemet az anyagban. És ezek a hegyek itt a bennünk lévő isteni szellem örökkévalóságának anyagi jelképei.”

Mindketten hallgatnak, és elmerülten nézik a fénybe burkolt hegyi világot. Majd ismét a fiatalabb kezdi. „A tudatnak megvan ez a mágneses megkötő képessége, ez igaz. Megjegyzi, rögzítheti az eseményeket, és így a mulandóságnak véget vethet. Valószínűleg a lélek képes annyira megszilárdulni, hogy a halált is túléli…”

„…és így a tér fölé emelkedve, időt nem ismer többé, és az anyag nem gátolhatja már a felismerést.”

Ismét hallgatnak. A Nap túllép a zeniten, és az erdőket, mezőket és a köztük lévő házakat szabálytalan fény- és árnyékhatásokból álló mintázattá varázsolja.

„Igen, bizonyára ez az emberiség álma. A tudatnak messze a földi dolgok csúcsai fölé kell emelkednie. Ekkor behatolhatna a természet műhelyébe, tanulmányozná az élet és a halál törvényeit, igen, belépne az okok szintjére, és az emberiség cselekedeteit a gyökerekig követné…”

„A szabad tudat beavatkozhatna, és más hatásokat is okozhatna, például segítséget nyújtana azoknak, akik ezt megérdemlik és elfogadják…”

Téged is hív a Lélek Ébredése 9 hetes program! Halld meg a hívást!


„Ha a hegyek nem lennének.”

„Ezt nem értem…”

„Ha a csúcson állsz, akkor sem láthatsz mindent. Mi akadályoz minket abban, hogy az igazságot lássuk? Az, hogy gondolatainkat elhomályosítják a személyes érdekek. És feltételezem, e mögött van még valami: a hegyi barlangban a kincsét őrző sárkány!”

„Ezek régmúlt idők képei. Az emberiség azóta fejlődött. Kifejlesztettünk magunknak egy tudatot, amely felismeri önmagát. Így legyőzhetem énközpontúságomat, amennyiben a jót akarom, vagyis ha embertársaimnak a jót akarom.”

A fiatalabb feláll, és energikusan az idősebbre mutat. Majd némán leroskad, végül tétovázva mondja:

„Ismerem ezeket a gondolatokat, többször vizsgáltam őket, és azt mondhatom, hogy nem kedvemre valók. Van bennem valami, ami megijed attól, hogy nekem – énnekem – az örökkévalóságban tovább kell élnem, még ha gyémánttá nemesedem is. És ha az énem mégoly kis pont lenne is, az akkor is enyhe elhajlást eredményezne a természet menetében, és ezzel zavart keltene a mindenség egyensúlyában.

Vajon nincs-e bennünk mindig valami, ami birtokolni, megtartani és magához láncolni akar? Az anyag, de az ismeretek, módszerek és technikák is, mind olyasmi, ami az utóbbi évszázadokban arra ösztönözte az ember énjét, hogy szinte az egeket ostromolva önmagát istenítse? Az ember szörnyű hatalmat vívhat ki magának, talán még halhatatlanná is válhat. De ezzel csak magányos csúcsként fog a lába előtt heverő élet fölé emelkedni, mint az önmegvalósítás kőemlékműve, mint az én-erő oly hatalmas és mégis oly szomorú győzelme.”

„Nem, ellenkezőleg. Ezt az ént kiöntenék a világba. Mindent felvenne a tudatába. Mindenen áthatolva, mindent bevilágítva, és az örök törvényeket felismerve küldené szét gondolatait.”

„Igen”, válaszol a fiatal nevetve, „te biztos vagy magadban. Te a csúcsokat ostromlod. Én nem vagyok ilyen. Nem tartozom a fentiekhez. Valami rejtőzködik bennem. Nagy csodára várok, amely villámként hasít belém, és könyörtelenül megvilágítja bennem a sötétséget, ami újra és újra kicsúszik a kezeim közül.”

Fejét rázva néz a másikra. „Képtelen dolog, de régóta vágyom arra, hogy megszabaduljak saját magamtól. Logikátlan, nem igaz? Lebontanám egész házamat, hogy helyére valami teljesen mást, abszolút újat építsek, valami egyértelműt, tisztát és kifinomultat. Hogy is mondjam? Valami megfoghatatlant, amilyet művész még nem alkotott, amit még szó nem fogalmazott meg. Olyasvalamit, mint ezeknek a hegyeknek a mély csendje, mint hótól vakítóan világító csúcsaik. De ez még mind kevés ahhoz, hogy érzékeltessem. Valami nem ebből a világból valóra gondolok.”

A fiatal felemelkedik, és az őket körülvevő kősziklákra mutat.

„Valószínűleg Archimédesz mondta egyszer: ‘mutassatok nekem egyetlen fix pontot a levegőben, és én kimozdítom sarkaiból a világot.’ Vagy ott van a szólás: ‘A hit hegyeket mozdíthat el.’ Talán el is tüntetheti a hegyeket. Nagyszerű, nem? Hol van ez a pont, a világon kívül, és hol van az a hit?”

Így válnak el. Az idősebb vállára emeli hátizsákját, és a csúcs felé indul, az univerzummal való egység beteljesítése felé. A fiatalabb leül, és az árnyékos völgybe tekint. Vannak mások is – gondolja -, akik hegyekről, örökkévalóságról és hitről gondolkodnak, akik el akarják veszíteni saját magukat. Talán… velük együtt… ki tudja? Vajon nem egyedül ott található-e az a pont, amelyből „ki lehet mozdítani a Földet”? Az emberben, aki keresi azt. A természet fokozatosan elcsendesül, és egy pillanatra tökéletes nyugalom veszi őt körül.

 

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube