A belső megszabadulás tudománya

Azt mondják, a tudás hatalom. A társadalmi életben ezt a kijelentést naponta megerősítve látjuk, de az ellenkezőjét is! És vajon mi a helyzet azzal a tudással, amit Gnózisnak nevezünk? Létezik-e olyan lényeges ismeret, amely meghaladja az értelmünket?

 

A fenti kérdések vizsgálatához figyelmünket először olyan fogalmakra kell irányítanunk, mint „tudás” és „tanulás”. A tanulás szokványosan azt jelenti, hogy értelmünkkel információkat veszünk fel és tárolunk. A kívülről így felvett információkat szükség esetén megtartjuk, és – ami belőlük megmarad – kívánság szerint előhívhatjuk.

A tanulás értelmi folyamat, amely korlátozott ideig tartó mentális tudáshoz vezet. Az így összegyűjtött tudás tehát az én tevékenységének az eredménye, amely a bölcsőtől a sírig tartó fejlődése folyamán kifelé irányul és a világra összpontosít. Ebből keletkezett az anyagelvű kultúra. A politika, a tudomány és a társadalmi élet teljesen ebből a folyamatból indul ki. Aki sokat felhalmoz az ilyen jellegű tudásból, tekintélynek örvend. Ha pedig más teremtményeket illető ismereteit ügyesen ki tudja használni, hatalmat nyer felettük. Az ilyen tudás tehát valóban hatalom.

 

Az én korlátozott tudása

A kérdés azonban az, hogy ezzel a tudással – az emberiség történetével összefüggésben szemlélve – vajon megoldhatók-e az élet rejtélyei? Elvi, alapvető kérdéseinkre meglelhetjük-e az igaz választ betanult feleleteinkkel. Adtak-e így valaha is végleges választ a kik vagyunk,- honnan jövünk- és hová tartunk kérdéseire? A tapasztalat egyre inkább megtanít rá, hogy milyen korlátozott is az én tudása. Komoly béklyóit csak látszólag képes legyőzni – például kábítószerekkel – de valóságosan nem. Mert a drog-kábulat után a megszokott, mindennapi élet a maga összes problémájával ismét hatalmába keríti az embert.

Talán nem más az élet, mint a problémák ördögi körforgása? Vagy másfajta tudásra van szükség, amely a mindennapok szorongásai és gondjai fölé emel? Van-e olyan tudás, amelyre teljesen más tanulással tehetünk szert?

Ez a tanulási folyamat, történelme során mindig is kísérte az emberiséget, melyet a misztériumiskolákban valósítanak meg. Ez a másik tudás az ‘újra-emlékezéssel’ kapcsolatos, és a teljes emberre, tehát nemcsak a négyszeres személyiséget vezető énre vonatkozik. Nem korlátozódik az értelemre, hanem a valódi lélekből indul ki. Az igazi lélek a létünk alapját képező életelv: az életterv. Ez a mindent átfogó életterv messze meghaladja átlagos értelmi képességünket.

Áttörhetjük vele a téridőrend határait, és ez visszavezet az örökkévalóságba. A mai ember azonban annyira elfajult, hogy igazi lelke hatástalanná vált, és egy állatias természetlélek lépett a helyére. Ezért többé már nem tudja úgy minden további nélkül felismerni és betölteni feladatát, hogy visszatérjen az örökkévalóságba. Különbséget kell tehát tennünk a természethez kötött lélek – a természetlélek – és az isteni élettel kapcsolatban álló lélek – az isteni vagy halhatatlan lélek között.

A természetlélek még keresi élete célját. A halhatatlan lélek viszont ismeri azt. A természetlélek az életet az érzékszervek, az én-tudat és az értelem segítségével értékeli. A halhatatlan lélek a végtelenségből merít, és semmiféle földi mérték nem szab határt neki. Ebben a lélekben a kezdet már a véget is magába foglalja, ahogy a kifejlett növény már benne rejlik a magban. A halhatatlan lélek számára nem létezik idő, hanem csak fejlődés és kibontakozás.

 

A belátás hiánya

A ‘kibontakozás’ és ‘fejlődés’ szavak már utalnak rá, hogy valami – ami mindig is létezett! – kezd megnyilvánulni és kibontakozni. A földi lélek bonyolult rendszer ugyan, de az értelem részben mégis ki tudja puhatolni. A halhatatlan lelket azonban nem tudjuk eszünkkel elemezni, mert ez meghaladja az értelem határait.

A halhatatlan lélek megszabadításának lehetősége mindenki számára adott. Tér és idő azonban korlátok közé szorítja a földi tudatot, és gátolja a halhatatlan lélek megnyilvánulását, mivel teljesen az érzékszervi észlelés, és a rokonszenven vagy ellenszenven alapuló gondolkodása uralkodik rajta. A földi léleknek semmi kapcsolata nincs a valódi élettel. És ezért marad az ember – olykor-olykor megélt boldogsága ellenére – belül elégedetlen és beteljesületlen.

A helyzetet a következőképpen szemléltethetjük: egy építőmester építőanyagot kap. Mivel azonban a tervet, amihez az anyagot küldték, még nem ismeri, nem tudja mit tegyen vele. Találomra házépítésbe fog, noha talán az volt a szándék, hogy híd épüljön belőle. Az eredmény bizonyára nem lesz kielégítő.

Minden ember építőmester, aki ismeretlen építőanyagot kap. Ismeri-e élete értelmét? Tanulmányozta-e élettervét?

 

A lélek tartalmazza az építési tervet

Aki fel akarja fedezni létének értelmét, és meg akarja érteni feladatát az életben, annak meg kell megszabadítania magát attól az ismerettől és tudománytól, amit ráerőltettek és elsajátíttattak vele, és az eredeti lélek tudatára kell ébrednie. Ez tartalmazza azt az élet- és építési tervet, valamint azt az ismeretet és tudományt, amely a megvalósításhoz szükséges. Ezt az ismeretet és tudományt pedig először fel kell tárni, hogy az építési terv megvalósulhasson.

De hogyan is kell itt eljárni? Ki van még tudatában eredeti, halhatatlan lelkének? Ez az ismeret sokak számára elveszett. Ezért az első lépés az én-központúság korlátozott életéből kivezető úton, annak a belátása, hogy a földi életet – és a földi lelket is – valóban a tér és idő dimenziója korlátozza. Ezért tanácsolják a misztériumiskolák tanulóiknak, hogy kutassák ki a világot és az embert alakító és meghatározó erőket és törvényeket, hogy ezekről helyes ismereteik legyenek – mindezt pedig azért, hogy ismét emlékezzenek rá, milyen és miben áll az „igazi” élet.

Ekkor felfedezhetjük, hogy az ember teljesen a tér és idő teremtette képekhez kötődik, amely teljesen a markában tartja őt. Az évek, hetek, órák és másodpercek körforgása határozza meg az életet. Mindig túl sok vagy túl kevés az időnk. Mindennapi életünket vajon nem emlékeink vagy a jövőre vonatkozó terveink határozzák-e meg, amelyek ezeken az emlékeken alapulnak?

Csak nagyon ritkán éljük meg a jelent úgy, amilyen az valójában.

Az ember életét ezenkívül erősen befolyásolja az a tér is, amelyben mozog: saját teste, családja, munkája, a kis- és nagyvilág és a világmindenség. Ezek elől lehetetlen kitérni. Tér és idő alkotják a lét határait. E téren és időn belül minden ellentétekben nyilvánul meg. Fenn és lenn, nagy és kicsi, világos és sötét, okos és buta, nőies és férfias, élet és halál, háború és béke áll egymással szemben, és a sor a végtelenségig folytatható.

A napfényben kinyíló minden virág virul egy ideig, majd elhervad. Az ellentétek tehát a térhez és időhöz vannak kötve. Ezek a dimenziók törvények, a törvények pedig rendet teremtenek. És ez a rend nemcsak elméletileg létezik, hanem kikerülhetetlen, helyreigazító erővel bizonyosodik be. Ha valaki egyénileg vagy közösségként keresztezni akarja, vagy meg akarja törni ezt a rendet, vállalnia kell a következményeket, és csak remélheti, hogy helyesen becsülte fel azokat!

 

Emlékezni az eredeti emberre

Mindenki tudja, hogy egyszer meg kell halnia. „Minden porból lett, és ismét porrá lesz” – mondja a Biblia. Ezzel a törvénnyel szemben tehetetlenek vagyunk. De miért vált ki a halál olyan kellemetlen érzést, miközben más természeti törvényeket probléma nélkül elfogadunk? Azért, mert a halálban talán felvillan az örök élet halvány emlékezete? Sejtjük talán, hogy lényünk legmélyén valami halhatatlannak kell lennie, mely tovább él a test halála után is? És azért rossz a lelkiismeretünk, mert ezt a halhatatlant életünkben nem ismertük fel és nem valósítottuk meg?

Megpróbál-e Ön emlékezni erre? Keresi-e a halhatatlanságot, az örökkévalóságot? A halandóság és halhatatlanság határán nem lehet csak úgy, minden további nélkül átlépni. A János evangéliumban ezt olvassuk (18,36): „Az én országom nem e világból való”. Az első Korinthusi levélben pedig (15,50): „Test és vér nem örökölheti Isten országát”.

A kijelentés, hogy „az én országom nem e világból való”, mutatja, hogy két birodalom, két élettér létezik: Isten birodalma és a téridőrendi világ. Ebből következik, hogy kétféle törvény vagy rend is létezik: egyrészt a téridőrendi világ törvénye, az ellentétek törvénye, amely a földi élet minden területén érvényes, az emberek közti szeretetre is. Másrészt itt van az örökkévalóság törvénye, az igazi, isteni szeretet törvénye.

Hogyan ismerhetjük fel újra és tapasztalhatjuk meg az örökkévalóság rendjét? Ahhoz, hogy erre a kérdésre felelhessünk, keresnünk kell az élet értelmét itt a térben és időben. Ezt a mulandó világot az örökkévalóság gyakorlóiskolájának is nevezik. Mert tapasztalatok révén itt kell megtanulnunk és belátnunk, hogy emberi szeretetünk nem töltheti be a magasabb élettörvényt. Ez a felismerés felkelti a vágyat az egyetlen szeretet után, amely a világi szeretet legmagasabb megnyilvánulásán is túl van. A természet Isten tankönyve, melyben fel vannak jegyezve az örökkévalóság törvényei. Ennek közepén áll az ember. De nem törődik ezekkel a törvényekkel, mert mindig úgy véli, hogy fontosabb teendői vannak.

 

Az én én marad

Tulajdonképpen miért is foglalkozik az ember szüntelenül azzal, hogy megoldja élete problémáit? És miért nem sikerül neki? Az énje, vagy a lélek áll az útjában? Kinek a figyelmét kerüli el a helyes megoldás? Kinek nincs ideje rá, hogy elmélyüljön Isten törvényeiben? Ki érzi úgy, hogy korlátozzák? Ki fél a haláltól? Vajon nem az én tartja-e fogságban a lelket? Esetleg így szól: „Igen, én már csak ilyen vagyok. Az én én marad”. És ezzel kizárja azt a lehetőséget, hogy kudarcáért maga lenne a felelős. Mert nem más, hanem az én az oka minden problémának!

Hogyan keletkezett az én? Gondolkodásból, érzésből és cselekvésből épül fel. A jelen és a múlt valamennyi gondolatának, érzésének és cselekedetének összege. Ezért is él a maga gyártotta képekből és érzésekből. Azokból az illúziókból él, melyeket maga teremtett. Ezért nem birtokol semmi lényegeset. E világ törvényeiben gyökerezik és az örökkévalóság kegyelméből él, anélkül, hogy felismerné vagy akarná ezt az örökkévalóságot. Mint hó a napsütésben, úgy olvadna el az én az eredeti életterület törvényei alatt.

Ha meg akarjuk ismerni a valódi isteni szeretet egységét és örökkévalóságát, akkor az énnek félre kell állnia. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha megismertük önmagunkat, ha találtunk egy álláspontot az énünkön kívül. Halandó személyiségünk életének csak akkor lesz mély értelme, ha valóságnak fogadjuk el a múlhatatlan életet, amelynek magja bennünk van. Ez a valóság közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk, észrevehetővé válik ugyanis megtisztított szívünk csendjében. Mihelyt tehát felismerjük, hogy az örökkévalóság akadálya a mi tolakodó, fáradhatatlan helytállási törekvésünk – a téridőrend korlátai máris veszítenek szorításukból.

A valódi tudáshoz, a Gnózishoz vezető út

A gnosztikus úton feltárható az igazi ismeret – a Gnózis. Sokáig tarthat, míg az én titkos szándékait kiismerjük. Gyakran anélkül érzékeljük és fogadjuk el ezeket, hogy véleményt alkotnánk róluk. Ezért a gnosztikus út abszolút éberséget követel tőlünk. A valódi lélek gyarapodó tudata által egészen új dimenzió keletkezik az életben.

És a kellő pillanatban megjön mindaz a segítség, amelyre ebben az új dimenzióban szükségünk van. Akinek van szeme, hogy igazán lásson és füle, hogy valóban halljon, az új tudat által megtanulhatja felismerni az istenterv titkait. Mulandó létünkben így megnyilvánulhat egy új, örökkévalósági élet. Az ember ugyanis olyan, mint a gyümölcsben rejlő mag. Ha az örökkévalóságnak ez a vetőmagja megnyilvánul, az örökkévalóság élete is ténnyé válik. A keleti bölcsességben „a lótuszvirág gyöngyének” nevezik ezt a magot.

 

Forrás: Arany Rózsakereszt

Kép: Canva

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube