fbpx

A Pillanat Varázsa – Önkéntelen megnyílás

Ha képes vagy egy pillanatra megpihenni – megpihenni egy felhő láttán, megpihenni egy esőcsepp hallatán, és átélni valódiságát – akkor megpillanthatod a valóság feltétel-nélküliségét, ami egész egyszerűen ott van abban, ahogy a dolgok vannak, nagyon egyszerűen.

Amikor képes vagy ránézni a dolgokra anélkül, hogy azt mondanád: “Ez értem van – ez ellenem van,” vagy “Ezt el tudom fogadni – ezt nem tudom elfogadni,” akkor átéled a pillanat varázsát, a pillanat bölcsességét.

Bármit láthatsz, egy zümmögő legyet, egy hópihét, a víz fodrozódását, egy hatalmas mérgespókot – bármit láthatsz, mindezekre a dolgokra képes vagy egyszerű és közönséges, ám méltányoló figyelemmel tekinteni.

Az észlelések roppant birodalma tárul fel tapasztalásodban. Határtalan hang, határtalan látvány, határtalan érzés és így tovább. Az észlelés birodalma végtelen, oly végtelen, hogy maga az észlelés is őseredeti, elgondolhatatlan, túl van a gondolaton. Oly sok az érzékelés, hogy minden képzeletet felülmúl.

Rengeteg a hang. Vannak hangok, melyeket még sosem hallottál. Látványok és színek, melyeket még sosem láttál. Érzések, melyeket még sosem éreztél. Az érzékelésnek végtelen területei vannak.

***

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára.

Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.

 

 

Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:

ZOONO - A fertőtlenítés új technológiája


– Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogyan jött, a tündér.

Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.

Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni.

Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul. Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:

– Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.

Először meg se ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát.

Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?

– Majd levágjuk – mondta az asszony.
– De én nem engedem – feleselt az ember – most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, aztán kész!
– De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
– De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg

, ha kolbász lóg le az orromról!

Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.

Most láthattak csak vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.

Bármelyikünkkel előfordulhat, hogy egy óvatlan pillanatban elszakad a film… Egy szívből jövő jókívánság, egy megindító élmény, egy mély megrendülés, vagy akár egy látszólag hétköznapi esemény következtében megszakad az elménkben folyamatosan pergő fecsegés, és egy pillanatra feltör valami mélységesen emberi – egyszerre megmutatkozik mélyebb természetünk.

Egy eszmélés, egy megnyílás, egy önkéntelen kitárulkozás. Nagyerejű felismerésekhez juthatunk ilyenkor, melyek gyökeresen megváltoztathatják, új alapokra helyezhetik egész életünket. Bármikor megtörténhet velünk.

Fel vagyunk-e készülve rá?

Az esetek többségében sajnos nem… s a hullámok újra összecsapnak fejünk felett, a lehetőség kihasználatlanul elvész, és minden folytatódik tovább a megszokott módon, míg lassan a varázslatos pillanat puszta emléke is ködbe vész.

Mesénkben a menyecske egy pillanatra jó szívvel gondol urára, s e pillanatban megjelenik a varázs, tündér alakjában. Lehetőséget kínál neki, melyet ha képes lenne kihasználni, sok minden megváltozhatna. A tiszta elme váratlan megnyilatkozásában felbukkanó szabadulás lehetőségét azonban a képzetlen elme elmulasztja.

A zavarosan csapongó gondolatok és érzelmek sodrában minden elvész. Ez a mese tükröt tart nekünk, hogy felismerhessük elménk jelenlegi zavaros, csapongó, kezelhetetlen állapotát, ám ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a szabadulás lehetősége közel van.

Igazabb énünknek, mélyebb természetünknek eme önkéntelen megnyilvánulásai életünk legértékesebb ajándékai lehetnének, ha megértenénk őket. Azonban mai műveltségünk semmi támaszt vagy keretet nem ad nekünk a feldolgozásukhoz.

Ami még rosszabb, ahelyett, hogy biztatást kapnánk mélyebb feltárásukra, és arra, hogy kikutassuk, honnan fakadnak, állandóan nyílt és burkolt üzenetek érnek bennünket, amelyek a kirekesztésükre buzdítanak. Jól tudjuk, senki sem venne minket komolyan, ha megosztanánk ezeket az élményeinket másokkal, így hát egyszerűen kisemmizzük őket.

Ez talán a mai civilizáció legsötétebb és legzavaróbb arca – a tudatlanság arról, és az elfojtása annak, hogy kik is vagyunk valójában.

 

Forrás: Buddha-tar.hu, Mesék nekünk, önmagunkról

Képek: Canva, kieselbach.hu, divany.hu, pinterest, pikist

Vannak benned megválaszolatlan kérdések? Találd meg a saját válaszaidat. Segítünk ->> Igneum Szellemi Műhely

Iratkozz fel a Youtube csatornánkra is értékes tartalmakért ->>YouTube